Axel

Bőröndömmel állok a verandánkon.
Az idő vasfogának nyoma, igencsak meglátszik már rajta. A vörös téglafalak néhol omladoznak, a felvezető lépcső csoda, hogy nem szakadt be alattam. Anyám tartotta rendben a ház körüli kis kertet. A veranda korlátját is virágok díszítették, a gerendákról kaspók lógtak, szebbnél szebb virágokkal benne. Mindenhol virágok voltak. Imádta őket. Az ünnepektől függően volt feldíszítve, a ház, a kert, és minden más amire tudott valamit aggatni, vagy állítani. Kisgyerekként alig vártuk Tristannal hogy szünet legyen az iskolában. Anyám mindig megadta a módját rendesen.
Apám pedig imádott körülötte sündörögni. Állandóan talált valami barkácsolni, javítani valót.
Mikor anya megkérdezte, hogy miért lábatlankodik ott, ahol neki van dolga, minden egyes alkalommal ugyanazt válaszolta.
"Könnyebben megy a munka. Látom, hogy a gyönyörű arcod ragyog, ahogy a gyerekeknek örömet tudsz okozni, és a virágaidat gondozhatod. Egyenesen magával ragad a varázsod, és nem is akarok szabadulni. Erőt adsz nekem Amber, és úgy tehetem élhetővé és, biztonságossá az otthonunkat, hogy közben újra és újra szerelembe esem."
Igazi szerelemmel imádták egymást. De mióta meghalt, az egész olyan mint egy háborús övezet. Apa nem nyúlt szinte semmihez az alkoholos üvegeken kívül.
Gyomrom görcsbe rándul, mikor belépek a házba.
-Apa!- Semmi, csak a csönd. Beljebb megyek a nappaliba, konyhába, de sehol senki.
-Hahó, megjöttem!
A dolgozó szoba felé pillantok, aminek résnyire nyitva van az ajtaja. Amint belépek, látom, hogy egy halom papír fölé görnyed, mellette egy pohár, benne a borostyán színű ital. Mindig is a brandy volt a kedvence, úgy tűnik ez az egy nem változott.
-Még karácsonykor is dolgozol?
Úgy néz rám, mintha délibábot látna, de azért egy halvány mosolyt is megereszt felém.
Szemüvegét a papírokra hajítja, és tenyerét végig húzza arcán, aztán végre veszi a fáradtságot, hogy köszöntsön. Kimerültség, elkeseredettség, és alkohol szaga van.
-Fiam! Örülök, hogy itthon vagy!
Kiskoromban rajongtam apámért, ő volt a példaképem, és mindig belesajdul a szívem, mikor arra gondolok, hogy hol tart most a kapcsolatunk. Tudom, hogy valahol mélyen, legbelül szeret, de olyan, mintha falat emelt volna kettőnk közé, és bármit bevethetek, hogy ha áttörni nem is tudom, de legalább a tetejére feljussak, vagy csak egy kis repedést találjak, a végén mindig a hideg, kemény talajon koppanok.
-Hogy vagy apa? Miért nem lazítasz legalább ilyenkor?
-Jól vagyok fiam, te csak ne aggódj miattam. Gyere igyunk egy kávét.
A konyha modern szerűen van berendezve. Egyszer rájött a dilihopp, hogy felújítassa a házat, de csak a konyháig jutott, amit csak úgy megjegyzek, kurvára nem használ soha.
-Beszéltem Matthew-val. Azt szeretnék, ha pár napot náluk töltenénk, amit nem értek, hiszen egy utcában lakunk. Te tudsz erről valamit ?
Ez nekem is új információ.
-Nem tudtam. Mikor beszéltetek?
-Csütörtökön. Annyit válaszoltam csak, hogy majd meglátjuk. Még meg kell beszélnem veled is. A döntés rajtad áll.
-Régóta ignorálod őket, szerintem jót tenne neked. Pár nap a Moore családdal mindig felüdülés.
-Az biztos- teszi hozzá jókedvűen.
-Ki fogod bírni azt a kis időt?
Zavaros tekintetét látva, hozzá tettem, amit nem igazán akartam.
-Alkohol nélkül?
Karjait összefonva dől neki a gránit pultnak, és csöndben nézi, ahogy csöpög lefelé a fekete nedű.
A nevető ráncok mélyen ülnek szeme sarkában.
-Te azt hiszed, hogy alkoholista vagyok, ugye? Nem meglepő, hiszen mindig láttam az arckifejezésed, valahányszor ránéztél az italra, de én mégsem cáfoltam meg a képzelgésed.
-Akárhányszor haza jövök, a kedvenc piád társaságában talállak. A szemetesben legalább egy üres üveg biztosan díszeleg. Sörös üvegek az asztalon, és árad belőled a pia szag. Mégis mire kéne következtetnem?- hangom feszülten cseng.
-Tudod, ha vennéd a fáradtságot, és egy évben többször haza tolnád a képed, akkor tudnád, hogy a közelében sem járok az alkoholizmusnak. De téged csak anyád halálának a napján, amit hozzá teszek, idén kihagytál, és karácsonykor lehet látni. Nagy ritkán előfordul, hogy nyáron is meglátogatsz. Nagy ritkán. Szóval ne ítélkezz felettem!- hányja szememre, mintha nem én próbálkoznék mindig. Mintha valaha is megszóltam volna bármiért.
-Most is voltam a temetőben, csak haza nem jöttem. Minek? Ha semmit nem vagy hajlandó velem beszélni? - emelem fel a hangom.
-Minek, ha folyamatosan el fordulsz tőlem? Akárhányszor rám nézel, fájdalmat és utálatot látok a szemedben. Minek, ha folyamatosan a munkába menekülsz? Azt hiszed nekem olyan könnyű? Látni, hogy az egyetlen ember, aki maradt nekem, az APÁM,  csak vonszolja régi énjét maga után, és én nem tudok tenni ellene semmit? Lehet, hogy felnőtt ember vagyok, de attól még kurvára szükségem lenne rád, tudod?- csapok ököllel az asztalra, és hajamba túrva kezdek el fel-alá járkálni a konyhában. Lehet nem kellett volna így kibuknom, de az hogy még ő van megsértődve... csak rá tett egy lapáttal, az amúgy is pattanásig feszülő idegeimre.
-Vegyél vissza a hangerőből fiam!
Először is!: Csak ilyenkor szoktam inni többet, mint kéne. De akkor sem annyit, hogy a világomról ne tudjak.
Másodszor!: A munkám során olyan emberekkel tárgyalok naponta, akik válni akarnak a párjuktól. Én elvesztettem életem szerelmét, ők pedig önként hagyják el a társaikat. El sem hiszed mennyi mocskot látok, hallok. Ahelyett, hogy egymásért harcolnának, egymás ellen vívják csatájukat, amiben én segédkezem.
Rohadtul fáj még mindig, és keményebb napok után jól esik néhány korty. Nem több. Szerintem ez még nem bűn.
Erről az oldalról nem is gondoltam bele. És persze egyből a legrosszabbra jutottam. Kurva jó. Most még bűntudatot is kelt bennem. De az alkohol akkor sem megoldás.
Valóban? Mikor te bulizni mész és átléped a józanság határát, te is alkoholista leszel? Mikor berúgtál, mint az albán szamár Tristan miatt, te is alkoholista lettél? Képmutató seggfej!
-Harmadszor!- ránt vissza a lelkiismeretemmel folytatott társalgásból.
-Soha nem tudnálak utálni. A gyermekem vagy az istenért!
Nagyon hasonlítasz édesanyádra. Ugyanaz a szem, arc, a mimikád. Egyedül a természeted mutat belőlem is valamit. Meg a hajszíned- kacag fel halkan, és szomorúan.
-Valahányszor rád nézek a szívem egy része újra életre kel, majd aztán újra el is hal. Fájdalmas, mégis csodálatos, hogy tovább él benned. Hogy egy darabkája itt maradt velem. Egy csodálatos gyereket adott nekem. Tudom, hogy nem vagyok minta apa, de attól még hidd el, hogy nagyon szeretlek. Tisztában vagyok a hibáimmal. Melletted kellett volna lennem. Egymásnak nyújtani támaszt, de én mégis inkább a saját önsajnálatomban fulldokoltam. Tiszta szívemből sajnálom Axel. De sosem tettél te sem nagyobb erőfeszítést, azért, hogy másképp láss, mint most. Mindig beletörődtél a helyzetbe, akárhányszor itthon voltál. Láttam a tekintetedben mindent. Mégsem tettem semmit, hogy más véleménnyel legyél rólam. Úgy gondoltam, nem igazán számít neked az én életem, a hogylétem, elvégre neked is megvan a saját magad élete, problémái. Na, de nem akarom ennél is jobban lehúzni a hangulatot. Holnapután megyünk a Moore házba. Pakolj ki, nemsokára vacsora.
   Fogta magát és lazán kisétált a beszélgetésből. Nem is tudtam volna mit mondani. Zsong a fejem. A legszörnyűbb, hogy van amiben igaza van. Nem tettem semmit, hogy helyreállítsuk a kapcsolatunkat. Külső szemlélőként figyeltem, kívülállóként próbáltam meg vigyázni rá, nem úgy mint a fia. És ezzel megelégedtem. Mind a ketten önzőek vagyunk. A saját fájdalmunkkal voltunk elfoglalva, ahelyett, hogy családként viselkedünk.
A vacsora csendben telt el. Mind ketten emésztettük még az elhangzottakat. Felszínes, semmitmondó témákról beszéltünk. De még most is, az ágyban kidőlve a délutáni beszélgetés járt a fejemben. Megfeledkeztem mindenről, egészen addig amíg meg nem rezzent a telefonom. Tristan írt. Bakker! Majd csak holnap fog jönni, és megbeszéltük, hogy jelentkezem, amint rendben hazaértem Norwich-ba.

Tristan:
Nagyon ajánlom, hogy ne egy hullazsákkal legyél letakarva. Úgy nehezebb szétrúgni a formás segged 🤬  Minden oké?

Én:
Jelenleg csak egy valami takar.
És az is csak egy helyen😉
Sry, hogy nem jelentkeztem.
Teljesen kiment a fejemből,
de fogjuk rá. Minden ok.
És ott?
Elfelejtetted említeni,
hogy hivatalosak vagyunk hozzátok.

Tristan:
Ezt ne! Ha nem vagy 10 méteres körzeten belül, ne irogass nekem ilyeneket. Nem szolgálhatom ki álló farokkal a vendégeket😰
Sajnálom. Remélem nincs nagy gáz. Nemsokára érkezik a felmentés.
Mondtam, hogy nem hagyom, hogy újra egyedül szenvedd végig. Egyébként apámék minden évben meghívják, de valami ürüggyel mindig lerázza őket a faterod. Meglepő, hogy most megemlítette neked.

A mai nap először húzódik mosolyra a szám. Ki hitte volna, hogy az egyéjszakás kalandok hetero hívét, majd pont én fogom tudni felizgatni.
Így, hogy tudom, messzebb van tőlem, mint általában szokott, a hiánya sokkal rosszabb. Pedig csak néhány órája váltunk el. Vajon meddig lehet ezt így folytatni?
Nemsokára külön utakon fogunk járni. A dolgok még mindig kimondatlanok közöttünk. Nem tudom, hogy ő miként tekint erre a helyzetre. Kettőnkre. Létezik-e egyáltalán olyan, hogy kettőnk?
A saját érzéseimmel teljes mértékben tisztában vagyok. Mindennél erősebbek, igazibbak, mint valaha, és a kóstoló után, amit kaptam belőle, függő lettem. Számomra Ő maga a drog. És ha már nem tudok többhöz jutni, rommá fogja zúzni, nem csak a szívem, hanem az egész rohadt lényem.
És vele mi lesz?
Csak úgy, mintha semmi nem történt volna, tovább fog lépni. Szerez majd magának egy gyönyörű hoki feleséget, ő majd szül neki 2-3 gyereket, természetesen az egyik biztosan fiú lesz, és majd viszi tovább az apja hírnevét.
Telefonom csörgése ránt vissza a valóságba.
-Már csak tíz percem van a szünetemből, egyszerűbb ha felhívlak, mielőtt megint eltűnsz.
  Szól bele fáradtan. Soha nem fogom tudni megunni ezt a hangot.
-Meddig dolgozol?
-11-ig, de már alig van egy két vendég, úgyhogy szerintem ma előbb is leléphetek.
-Akkor pihend ki magad, és óvatos legyél idefelé jövet. Elég csúszós az út. Miért nem tudta az a faszfej főnököd elengedni a mai estét?
-Nyugi anyuci- tényleg úgy hangzott,  de hallom a hangján, hogy vigyorog.
-Sokan leléptek már, nem talált volna a helyemre senkit. Nem lesz gond, dél felé már otthon leszek. Ti mikor jöttök?
-Úgy beszéltük meg, hogy holnapután. Vagyis kijelentette apa, hogy holnapután.
-Az nagy kár. A farkamnak már kezdesz hiányozni. És nekem is.
Teszi hozzá néhány pillanat múlva, már halkabban. Még jó, hogy nem látja vérvörös arcomat, különben megállás nélkül ezzel szívatna. Ezzel is.
-Na jó, mielőtt még elkezd csöpögni a telefonom, lerakom. A vendégek már nem bírják nélkülem.
-Tristan!
-Igen?
-Beszélünk majd?- ez elég hülye kérdés, elvégre náluk fogunk lebzselni egy ideig.
-Úgy értem, hogy...- most hogyan fogalmazzak? Komolyan azzal a  klisével támadjam le, hogy beszélnünk kell kettőnkről? Ne már.
-Tudom. Beszélünk majd. Jó éjt Axel!
-Holnap óvatosan. Jó éjt Tristan!
~~~
-Na hát! Matthew csomagolj. Új kérőm akadt. Fiatalabb, izmosabb, és marha jóképű!- kacsint rám az ajtóban Mrs.Moore.
-Ez nagyon hízelgő Martha, de jobb ha vigyázol. A férjed mindjárt a puskáját fogja a képünkbe tolni.
-Azzal nektek kell vigyázni. Én csak egy pohár borral a kezemben fogok szórakozni a műsoron. Rég harcoltak már férfiak a kegyeimért. Amúgy is, nem rólad beszéltem Liam.
  És itt is van a Moore család mellékhatása. Ragályos jókedv. Még apám is nevet. El is felejtettem milyen jóízűen, és öblösen tud nevetni. Nem lehetett sűrűn hallani az elmúlt években.
-Martha néni! Gyönyörű vagy, mint mindig.
Átnyújtom a korall színű dália csokrot, ami a kedvence, és két puszit nyomok az arcára. Mögötte észre veszem Tristant, ahogyan éhes szemekkel végig mér.
-Liam, Axel!- ráz velünk kezet Matthew- Jó újra látni titeket. Rohadtul ideje volt már.
Apámat hátba veregetve tereli be a házba, én mögöttük lépkedve igyekszem lehűteni magamat.
-Üdv Liam bá! Jó formában vagy.
-Köszönöm fiam! Te sem panaszkodhatsz. Jó sok izmot fújt rád a szél. Hogy megy a hoki?
Kérdezi igazi érdeklődéssel. Régen is sokat beszélgettek. Tristan őt is mindig beavatta a terveibe, álmaiba, megosztotta vele kétségeit, apa pedig türelemmel hallgatta végig, és kifejtette véleményét, de másról is, még a semmiről is órákat tudtak beszélgetni.
-Eddig minden nagyon jól alakul. Áprilisban lesz a bajnokság, egyben draftolás is. Remélem téged is látlak majd a szüleim mellett.
-Ha nem egy napon lesz Axelével, számíthatsz rám.
-El akarsz jönni?- pislogok nagyokat döbbenten. Azt se tudtam, hogy ő tud a bajnokságról, nemhogy arról, azt tervezi, hogy el is jön.
-Miért mit gondoltál? Azt hitted kihagynám?
Fájdalom csendül a hangjában, és azonnal meg is bánom hirtelen reakciómat.
-Hello Axel!
Köszönt Tristan, gondolom, hogy terelje a témát, és lusta mosoly terül szét arcán. Veszélyes, ígéretekkel teli lusta mosoly.
-Rég láttalak.
-Két napja- forgatom a szemem, és a kezében nyomom a kabátomat. Ő az egyik vendéglátó, én pedig ezt ki is használom.
-Az már túl rég volt!- suttogja bele a fülembe, amitől egész testem libabőrös lesz, és belecsíp a seggembe.
ITT. MINDENKI. ELŐTT!!
Zavartan nézek hátra, de szerencsére a nagy Liam visszatérése eléggé lefoglalja őket ahhoz, hogy észre vegyék.