El kezdtem átdolgozni kicsit a fejezeteket. Az elsővel már készen is vagyok ☺️
Nagyon kiváncsi vagyok, hogy hogyan fog tetszeni nektek. Alapvetően marad minden, csak kicsit finomítottam itt-ott, és hozzá toldottam még néhány mondatot 😁 kérlek írjátok kommentbe, hogy mi a véleményetek 😘
Ja és még egy kérdés. Rakjak fel képeket a négy fiúról, vagy inkább a fantáziátokat szeretnétek használni ?
Puszi❤️❤️

Tristan

Falnak dőlve állok a zuhanyzóban, és csak hagyom, hogy folyjon végig rajtam a már égetően forró víz.
Az izmaim, végtagjaim, mindenem sajog.
Mindig is jégkorong rajongó voltam, amióta csak az eszemet tudom. Kiskoromban úgy vártam a telet, mint más gyerek a karácsonyi ajándékát.
Amint bejöttek a mínuszok, és befagyott a városban a házunkhoz közeli tó, anyáék nem láttak, csak mikor már kezdett sötétedni.
Amikor csak tehetem korcsolyát húzok, és ütőt fogok azóta is.
Imádom!
Jelenleg valahogy mégis kevésnek érzem magam, és a sport iránti rajongásom ide.
Briston edző igencsak megszívatott minket a mai edzésen. A két védőmet egyenesen kizsigerelte.
Ez az utolsó évem. A nagy lehetőség sokunknak, hogy bekerüljünk az NHL-be.
Kurvára ez az álmom.... De most ?
Én vagyok a csapatkapitány, a campus egyik legnagyobb csődöre, minden egyetemista csaj álma, adonisz testtel, ( és ezt minden egoizmus nélkül mondom. Hihetetlen mennyire felszínesek ezek a mai fiatalok.) itt állok remegő lábakkal, és csak egy hajszál választ el attól, hogy bőgve térdre boruljak.
Hallom, hogy nyílik a fürdő ajtaja, és egy ismerős hang ránt vissza siránkozó kis világomból, majd döbbenten veszem észre, hogy egyedül már csak én vagyok idebent.

-Hé, haver! Hangyákat számolsz, vagy mi? — Kiabál be Hunter, a négy fős, szoros kis társaságunk egyik tagja.

-Jól van már! Mindjárt! — Morgok vissza.

-Igyekezz, különben nem érünk oda!

Ő az egyik jobbhátvédem. Közülünk, nyugodtan állíthatom, hogy a legmegfontoltabb, és nem egy balhés srác. Nem mellesleg a lányok ugyanúgy bomlanak utána.
A hoki megköveteli az erős fizikumot, és a jegén, valamint a konditeremben töltött kötelező edzésidő meghozták a gyümölcsüket mindannyiunknál.
Sötétszőke haja, már szinte vakítóan kék szeme megbolondítja a népet.
Nem vagyok elszállva magamtól, tisztában vagyok a hibáimmal, ugyanakkor bőven van tapasztalatom, hogy a vöröses szőke hajammal, és zöld szemeimmel, milyen hatást érek el az ellenkező nemnél, úgyhogy én sem panaszkodhatom.
Tulajdonképpen egyikünk sem, hiszen a hoki félistenekké tesz minket az egyetemen, ahogyan az összes, valamilyen sportot űző srácot is. Ha még jó is abban amit csinál, nincs megállás.

-Nem ígérem, hogy gyors leszek. Ha öt métert el tudok menni, anélkül, hogy össze essek, esküszöm én fizetem mindenkinek az első két kört. — Húzom el a számat, igaz nem láthatja.

Megbeszéltük a srácokkal, hogy edzés után beülünk a törzshelyünkre kiengedni a gőzt.
Péntek van, úgyhogy elengedhetjük magunkat, persze csak mértékkel. Csapatkapitány lévén felelőséggel tartozom a többiekért is, és szezon alatt nincs alkohol.
Na jó, pontosabban nem lehetne, de azért egy kevéske a határérték alatt még bele-bele fér. Persze csak ha másnap nem a jégen jön ki.

-De nagylelkű lettél. Várjál, mindjárt meghatódom, hogy te, a nagy spóroló két kört is felajánlasz. Mintha ezt bármelyikünk is hagyná!

Csak a hangját hallom, de látom magam előtt, ahogy éppen forgatja a szemét.
Hát igen. Én ösztöndíjjal kerültem be a Yale-re.
Az én családom nem olyan tehetős, mint a többieké. Nem vagyunk csórók, de gazdagok sem, és itt a tandíj azért szépen túlszárnyalja a mi kis vagyonunkat.
A gimnáziumot végig tepertem, hogy bekerülhessek az egyetemre. Most pedig mellette még dolgozom is, hogy az albérletet, ahol Axellel lakunk ketten, és a kajámat tudjam fizetni, ezzel is segítve a szüleimet, akik ragaszkodtak hozzá, hogy legalább a tandíj negyedével hozzájárulhassanak. Mindig is igyekeztek támogatni engem mindenben.

Miután felöltöztem, kisétálok a stadionból, és megpillantom Huntert, ahogy egy uber mellet vár rám az eget kémlelve. Mivel mindannyian tervezünk inni, a kocsiainkat otthon hagytuk. Nem szeretjük az ittas sofőröket.
A klub, aminek névadója nem büszkélkedhet fantáziadús tehetségével, roppant egyszerűen lett elnevezve. Night Club.
Végülis sokszor az egyszerű, az nagyszerű.
Ez az egyetemtől mindössze tizenöt percre van, és nem is sűrűn furikáztatjuk magunkat ilyen rövid távon, de a mai után biztosan nem lennék képes oda elvánszorogni.

Ahogy belépünk az ajtón, már látjuk is Axelt, és Isaacet a szokásos helyünkön, ami hátul egy sarki bokszban van.
Ők ketten az amerikai focicsapatot erősítik, és szintén az a céljuk, hogy a legjobbak közé kerüljenek.
Nem is értem, hogy miként lehetünk mi legjobb barátok Axellel.
Szinte már kőbe vésett szabály, hogy a focisták és a hokisok nincsenek jó viszonyban az egyetemen, de ez nálunk abszolút nem döntő.
Szinte testvéremként szeretem. Együtt nőttünk fel, mind a kettőnket más sport vonzott, mégis mindent együtt csináltunk. Hol ő korizott velem, hol én fociztam vele, ezáltal jobban belelátunk a másiknak a "munkájába" .

Már csak két és fél hónap van hátra a suliból, mégis annyi házit adnak fel, mintha még csak most kezdődött volna a szemeszter.
A félévi vizsgákon rég túl vagyunk, de a tanárok még nyár előtt jól megdolgoztatnak minket rengeteg témazáró dolgozattal, amik persze sokat fognak számítani az év végi bizonyítványba.
Ami szintén fontos, hiszen már most hatodiktól számít az átlagunk a továbbtanulásba.
Nem fűlik hozzá a fogunk, de ennek ellenére is lelkiismeretesen megcsináljuk, amit kell, de azért vannak napok, mikor a kelleténél jobban felkapom a vizet.
Ilyenkor apa azt szokta mondani, hogy a tudás hatalom. Ha akarom valamire vinni az életben, ahhoz bizony tanulnom kell, mert a jó teljesítménnyel ahhoz kezdhetek amihez csak szeretnék. Márpedig sosem lehet tudni, mit hoz a jövő. Elfogadták, hogy híres hoki sztár akarok lenni, de az embernek mindenféleképpen kell legyen egy vésztartalék terve.
Ezért görnyedek a biológia könyvem felett már jó ideje.
Hirtelen vágódik ki a bejárati ajtónk, mire megugrok a székemben, pedig már hozzá szokhattam volna, mert mindig így esik be hozzánk.
-Szia Martha néni, szia Matthew bácsi!— Axel hangját hallva melegség árad szét a mellkasomban.

Mind a ketten egykék vagyunk, talán ezért is alakult ki ennyire szoros barátság közöttünk.

-Helló, kis forgószél! Egyedül jöttél ?— Kérdezi tőle apa.

-Anyuék is mindjárt itt lesznek — és ebben a pillanatban szólal meg a csengőnk.

-Felmehetek Tristanhoz?

-A leckéjét csinálja, de mostanra már biztosan végzett. Menj csak.

A döngő léptek ritmusát bármikor felismerném, hogy kihez tartoznak. Villámgyorsan bújok el az ajtóm mögött, és lélegzetvisszafojtva várom, hogy belépjen a szobámba. Remélem kevésbé vehemensen, mint odalent, mert akkor lehet az orrom bánja.
Kinyílik az ajtó, amit törés nélkül megúszok, és Axel már egyből lép is az ágyamhoz, hogy alá nézhessen.
Már egy ideje így szórakoztatjuk egymást.
Mikor a szekrényhez lép, kinyitja az ajtaját, majd nagyot szusszanva csukja vissza, mert nem néz onnan szembe vele senki, én pedig ezt a pillanatot választom, hogy a hátára ugorva a földre teperjem.
Mindketten nagyot nyögünk a puffanástól.

-Minden rendben, fiúk? — Kiabál fel anyám.

-Igen!
-Igen!— Feleljük egyszerre, majd Axel ülőhelyzetből néz le rám.

-Kész a leckéd? — Ezt a reményteli nézést már ismerem.

-Már csak át kell nézni, és megvagyok.

-Megyünk utána focizni? — Szememet forgatva pattanok fel mellőle, és elpakolok az asztalomon, nehogy anya még visszaküldjön rendet csinálni.

-Menjünk!

Akkor még nem tudtam, hogy a kórházban fogok majd kikötni.

-Öt pontig csináljuk, aztán cserélünk.

-Nem lesz az kevés? Elég uncsi lesz leverni téged.—Vigyorogva heccelem, amivel csak jobban feltüzelem, és tudom, hogy a tojás formájú labda ágyúként fog nekem csapódni.

-Ne szállj el magadtól! Állj oda. — Mutat egy kivágott fa megmaradt csonkjára.

-Tudom, mindig ide állunk.

Megvárom, míg a helyére szalad, majd két lépést teszek előre, és erőből megküldöm a labdát.
Általában ennyiben kimerül nálunk a meccs, hiszen ketten nehezen tudnánk egy egész menetet lejátszani.
Ahányszor nem sikerül neki elkapni, az nekem jelent egy pontot, és ez így fordítva.
Néha olyanokat vetődik, hogy megdermedek ijedtemben, ő viszont, mintha mi sem történt volna talpra ugrik és passzol is vissza.
Van mikor látni az arcán a fájdalmas rándulást, de egy szót nem szól miatta.

-Na hol a nagy szád? Eddig mind a három passzodat elkaptam. Ezt a kört én nyerem.— Nagyképűen vigyorog rám.

Van mire annak lennie. Tehetséges a fiú, és elhivatott, ugyanúgy ahogyan én is.
Semmi bajom az amcsi focival, de engem nem tud lekötni. Nálam a korcsolya hozza meg azt a bizsergést, ami miatt el tudja kötelezni magát az ember a sport iránt.
Természetesen ez ilyen kis alkalmakkor is bennünk tombol, ezt bizonyítja is, hogy csak egyetlen egy labdámat nem kapta el.

-Rendben, csere! — Kiabál, miközben még hátrébb tolat, én pedig előrébb lépdelek jó pár lépést.

Ha éppen focizni jövünk ki a parkba, tényleg mindig ehhez a részhez szoktunk jönni. Itt nincsen semmi, ami akadályozhatná a szaladgálásunkat, ezt az egy hegyes csonkot leszámítva, amit eddig sikerült kikerülnünk. Csak a nagy füves terület, körbevéve fákkal.
Elég nagy a tér, olyan mintha egy mezőn lennénk, de ez most nem jelent biztonságot, ugyanis a második futásomnál megbotlom, és az egyetlen akadály mellett csúszom el, ami fellelhető körülöttünk, és ami mélyre hatol a húsomban.
Először fel sem fogom, hogy megsérültem, csak kisebb hasogatást érzek a karomban, de Axel mellém kocogva, kikerekedett szemmel, pánikolva nézi a kezem. Illetve azt a részt, ami a szétszakított pulcsimon keresztül kilátszik.
Arca egyre fehérebb, én pedig egyre erősebb fájdalmat érzek. Éget, csíp, zsibbad.

-Nagyon vérzel, haza kell mennünk! — Mondja elhaló hangon, majd ő engem támogatva, siet velem hazafelé.

Anyáék nem estek pánikba. Ellátták otthon a sebet, majd bevittek a kórházba, mert annyira mélyre sikeredett a vágás, hogy össze kellett varrni. Szegény Axel magát hibáztatta, mert hogy az ő ötlete volt, de annyit rágtam a szájába, hogy nem ő tette oda azt a szart, és nem ő esett el a saját lábában, hogy végül egy kicsit ugyan, de megnyugodott.
A kis hegem a mai napig megmaradt, de mosolyogva emlékezek vissza erre is.
Itt még teljes volt a család, de nem sokáig sajnos.
Axel egy igen gazdag családban nőtt fel, de ez sosem jelentett köztünk, és a családjaink közt gondot.
Sokszor volt közös grillezés, nyaralás, kirándulás, és sok más egyéb program. Talán ezért is kerültünk mindig ugyanoda, ahova a másik.
Egy óvoda, egy általános, egy gimnázium.
Az egyetem viszont már kettőnk közös döntése volt. Axel hiába gazdag, sosem kérkedett vele.
Az apja a város legjobb ügyvédje, de ennek ellenére ő is ugyanúgy dolgozik suli mellett, és a saját keresetéből tartja fent magát.
Az anyukája tizenkét éves korunkban meghalt.
Ez az én családomnak is nagy törés volt, elvégre anya is testvéreként tekintett Amber nénire.
Én is nagyon szerettem, olyan volt nekem mint egy második anyuka. Gyönyörű, mindig nagyon kedves, szerény, mosolygós, tiszta szívű nő volt.

Mikor a helyünkhöz érünk, Isaac már tolja is elénk a jéghideg csapolt sört.
Mi atyánk, ki feltalálta a sört....gyűrűt kéne húzzak az ujjára, de gondolom már nincs az élők sorában, úgyhogy ez bukott ügy.

Hunter és Isaac már gimnázium első felében össze barátkoztak, és itt az egyetemen csatlakoztak hozzánk. Nem voltak elveszettek, ahogyan mi sem. Mikor a DK körbevezetett minket, beavatott a kötelező programokba, és bemutatta az egyetem főbb részeit első évben, mellénk sodródtak, és megkérdezték mi is koleszosok leszünk-e. Innentől ment minden magától.
Beszélgettünk ki, milyen szakra jelentkezett, ki, milyen sportot választott, és így még könnyebben megtaláltuk a közös hangot. Megbeszéltük, hogy összefutunk, és onnantól mindig kerestük egymás társaságát. A szabadidőnket, amennyire tudtuk összeegyeztettük, és persze a sport is összekovácsolt minket.

A hely egyébként egész kellemes. Ahogy belépünk az ajtón bal oldalon végig a bárpult húzódik, egészen a vészkijáratig. Az alján ledcsíkok váltakoznak hol jégfehér, hol kékes színben. Mivel rengetegen járnak ide az egyetemről, és ezek az intézménynek a színei, valószínű nem véletlen ez a két színkombináció.
Hátul külön bokszok vannak elszeparálva egymástól fekete falakkal, amiknek mindegyikén más minta villog, szintén LED-del megspékelve.

-Milyen volt az edzés? Most mintha kicsit strapáltabbak lennétek a szokásosnál?— Néz végig rajtunk Axel, és Hunter elkezdi mesélni ennek okát.

-Az edző szívózott kicsit. Tudod, ma éppen piros bugyi volt rajta, így nem felelt meg a védési technikánk, ami egyébként tökéletes, ha a kék bugyit viseli.

-A jégen korcsolya orra beakaszt, és teljes védőfelszerelésben, harminc fekvőtámasz. Mégegyszer hangsúlyozom, A JÉGEN! — Veszem át a szót.

-Ki az a gyökér, aki ilyet kitalál? — Kérdezi Axel rosszallóan, de azért látni a mosolyt ott bujkálni a szája körül.

-Tristannal is végig üvöltött, hogy amit csinál, az egy nagy rakás fos, nem tudja a saját csapatát egyben tartani, egy szaros korongot a kapu felé irányítani, és le fogja váltani a posztjáról, mert ennél még egy részeg öregasszony is jobban korcsolyázna. — Erre már kitör belőle a nevetés, de nem veszem magamra. Tudom, hogy nem rajtam nevet, hanem a szóhasználaton.
Néha eléggé eltudják veszíteni a fejüket az edzők is, amivel ők is tisztában vannak.

-A többit már meg sem említem. Lehet fel kéne hívni a feleségét, hogy adjon neki egy hétre való punci adagot. Talán akkor visszavesz szadistából, kevésbé szadistává. — A magasba emeli korsóját, majd egy jó nagyot húz belőle. Hasonlóképpen teszek én is.

-Oké, azt hiszem nem akarjuk tudni, honnan van meg neked az edzőtök feleségének száma. — Húzza el a száját Isaac. Igaza van, nem akarjuk tudni.

-Barátnőm van — teszi fel a kezét védekezőn Hunter.

-Oh, ember! Mintha az téged olyan kurvára érdekelne. Most is vagy ötször hívott negyedóra alatt, és még csak le sem szarod. — Mutat rá az igazságra Axel. Tény hogy nem a legjobb a kapcsolatuk.

-Te is tudod, hogy mást nem csinál, csak állandóan ugyanazt hajtogatja. Mikor megyek már végre hozzá, miért megint a haverok a fontosak, miért iszom már megint, stb.

Egy meleg kezet érzek a vállamon, ami végig simít.
Mikor oldalra nézek, először egy csillogó magassarkút látok. Feljebb vezetve tekintetem, formás lábakat, majd ezüstös, mélyen dekoltált ruhát, meg majd kibuggyanó cickókat vélek felfedezni. Mikor följebb nézek, szembe találom magam a már ismerős zöld, vággyal teli szempárral, amibe belelóg sötét vörös frufruja.
Ő Jasemin.

Általában bulikban szoktunk összeakadni, de ritkán előfordul, hogy hétköznap is dugunk egyet levezetésképp.
Nem vagyunk kapcsolatban. Ő is azzal kefél akivel akar, és én is. Ebből pont le lehet szűrni, hogy nem vagyok a párkapcsolatok híve.
Nincs szükségem arra, hogy beszámoljak merre járok, kivel járok, mikor járok, miért így csinálom , miért úgy csinálom, miért bulizom, miért iszom, és még sorolhatnám.
Nem mellesleg, csak egy nőt kielégíteni?
Nem vonhatom meg magam tőlük.

-Helló! — Csiripeli azon a szexi hangján. — Nincs kedved velem tölteni az éjszakát, szivi?

Axel whisky színű szemei megvillanak.
Dühös.
De most mintha mást is látnék bennük, csak nem jövök rá mit. De hogy miért?
Tudom, hogy nem csípi a csajt, pedig nem túlzás ha azt mondom, hogy még egy egész mondatot sem beszéltek egymással. És Jasemin nem a buta libák köze tartozik, a szián kívül mégsem jutottak tovább sosem. És azért lássuk be, hogy neki is volt már nem kevés egy éjszakás kalandja. Sőt, szinte csak azok vannak.
Őt is imádják a nők, és azokra nem nézett így, miután más ágyába bújtak.

-Bocs cicám, de örülök, hogyha a söröskorsómat föl tudom emelni, úgyhogy ezt most kihagyom.

-Biztos vagy benne? — Némán bólintok egyet megerősítésképpen.

-Ha meggondolnád magad, tudod hol találsz meg, ahogyan azt is, mit hagysz ki!— Rám kacsint, majd elriszálja gömbölyű fenekét, amit ábrándozva figyelek. Hiába, ez ma nekem nem menne. Axel erre felhorkan.

-Nem tudom, mit eszel ezen a csajon. Rajtad kívül még három srácnak teszi szét a lábat egyszerre. Ráadásul egy kétszínű picsa.— Nézi a korsót maga előtt, összevont szemöldökkel.

-Úgy beszélsz, mintha te nagyon foglalkoznál azokkal akiket meghúzol. Szerinted ott más a helyzet? — kérdezi Isaac, de én csak vállat vonok Axel mondandójára.

-Tudod, hogy néha dugunk, semmi több. Jó az ágyban, jól használja a száját, és ennyi. Ha egyszerre tíz pasinak teszi szét a lábát, akkor tíznek. Nem érdekel.

-Hát srácok, a kis kalandok már csak ilyenek. Én azt mondom, hogy ha ezt lehúztuk menjünk.

-Isaacnek igaza van. Nekünk is kemény volt az edzés, így hogy közeleg az egyetemi bajnokság. Talán jövő héten kicsit energikusabbak leszünk. Menjünk!

Senkit sem kell sokat győzködni. Elkortyolgatjuk az italunkat, miközben kifejtik kicsit bővebben ők is a napjukat, de valószínű, hogy már fejben mindenki az ágyában teszi el magát másnapra.
Talán legközelebb edzés utáni napra kéne tenni a találkozót, ami mondjuk elég kevés, ha azt nézzük, hogy a hét majdnem minden napján pályán vagyunk.