– Ezt nem hiszem el... – sziszegte dühösen Louis, ahogy heves mozdulatokkal nyitogatta ki a szekrényeket a konyhában.

– Mi a baj? – kérdezte Harry az asztalnál ülve, miközben ráérősen falatozgatta a reggelijét, hátra sem pillantva a másikra.

Az idősebb férfi fújtatva abbahagyta a szekrények csapkodását, és ingerülten trappolt párja elé.

– Nem találok semmit a pirítósaimra. Se lekvárt, se vajat...

– Oh, hát itt van az asztalon az avokádókrém, Lou. Én is azt kentem a kenyereimre – mutatott középre Harry, ahol tényleg ott díszelgett az említett krém.

– Na neeem – tette fel egyik kezét tiltakozóan Louis, fejét hitetlenkedve megrázta. – Hazzy, tudod jól, hogy behányok ettől a zöldes trutyitól. És nincs az az isten, hogy én akárcsak egy falatot is lenyeljek ebből a borzalomból.

– Miért utálod ennyire? – húzta fel sértetten az orrát a fiatalabb.

– Mert zöld színű, és ha ránézek, a takony jut róla eszembe – fintorgott látványosan. – És utálok mindent, ami zöld.

– De... – akadt el egy pillanatra Harry hangja. – Az én szemeim is zöldek – hajtotta le szomorúan a fejét.

Louis az asztalt gyorsan megkerülve térdelt le elé, és két ujját az álla alá csúsztatva emelte meg finoman a fejét.

– De a te szemeid a legszebb zöld árnyalatban pompáznak. És imádom őket – suttogta az utolsó mondatot az ajkára, majd lágy csókot lehelt rá.