Han Jisung évek után tért vissza Koreába. Nem volt túl boldog, hogy új gimibe kell járnia, de beletörődött. Az osztálya nem tűnt olyan rossznak, és miután bemutatkozott nekik, leült egy lelkesen integető leányzó mellé, akiről úgy tűnt, mindenképpen akarta, hogy padtársak legyenek. 

- Szia, Rosé vagyok! - mutatkozott be a lány. 

- Én Jisung.

- Honnan jöttél? Én Ausztráliából - érdeklődött. 

- Malajziában éltem az utóbbi pár évben, de koreai vagyok - válaszolt Jisung, bár nem élvezte a beszélgetést. Az új helyeken jobban szeretett csöndben nézelődni, a sarokból feltérképezni a környezetét. 

- Tényleg? Azta! - ámuldozott Rosé. 

- Hát, nem volt túl jó. Egyszer majdnem megevett egy krokodil - kicsit megborzongott, ahogyan visszaemlékezett az élményre. 

- Ne már! Király! 

A lány még tovább jártatta a száját, ám Jisung már nem figyelt. Helyette a szeme megakadt egy fiún, aki a hátsó padsorban ült a fal mentén, és mindenki látványosan elkerülte. Mivel még nem kezdődtek el az órák, a többiek csoportba verődbe beszélgettek, míg ő csak ült, és egy füzetbe firkálgatott. Jisung értetlenül nézte. A fiú gyönyörű volt, így elképzelni nem tudta, miért nincsek oda érte. Az előző iskolában a szép tanulók voltak a ranglista tetején. 

- Ő kicsoda? - szakította félbe Rosé szócséplését, és diszkréten rámutatott a magányos srácra. 

- Ja, az? Csak Lee Minho, ne foglalkozz vele! Senki sem szereti - legyintett a csajszi, és folytatta volna a témát, amit ecsetelt, ám Jisung nem hagyta neki. 

- Mivel érdemelte ki, hogy ilyen idegenkedőek legyetek vele? 

- Ugyan már, fura, hideg, introvertált, ijesztő és veszélyes is. 

- Nem tudom, nekem ártalmatlannak tűnik. És kicsit szomorúnak. 

- Akkor még nem hallottad, mit csinált múlt évben - Rosé izgatottan kezdett mesélni. - Eredetileg egy évvel fölöttünk járt, de megbuktatták. Tavaly ugyanis ide jelentkezett az unokaöccse, Felix, és néhányan a legnépszerűbb srácok közül állítólag "belekötöttek" - a lány ennél a szónál megforgatta a szemét, mintha nem hinné, hogy bármi ilyen történt - abba a kis buziba, mire Lee a szart is kiverte belőlük. Emiatt utálja a teljes iskola, és sózták rá most a mi osztályunkra. Szóval hidd el, jobb ha távol tartod magad tőle. 

De Jisung nem hitte. Nagyon is el tudta képzelni, hogy a menők abuzálják a femininebb vagy meleg fiúkat, hiszen vele is megtörtént ez jó párszor még hetedikben. Akkoriban rózsaszínes, pasztell ruhákat hordott, sőt még egy-két szoknyája is volt, de a bullyk miatt inkább áttért a fekete-szürke öltözködésre, és csak pólók, pulcsik, farmerok vannak a szekrényében. Emiatt inkább tisztelte, hogy Minho kiállt az unokatestvéréért, még ha nem is a legkulturáltabb formában. 

Mikor eljött az ebédszünet, látta, hogy a diákok kimennek a menzára, kivéve Minhot, aki a padjánál állt neki enni. Mivel ő is hozott saját kaját, Jisung úgy döntött, vele eszi meg. 

- Szia! - Jisung odahúzott egy széket, és a másikkal szemben leült. 

- Mit akarsz? - nézett fel Minho egy gyilkos pillantás kíséretében. 

- Ebédelni. 

- Csináld máshol - meg kell hagyni, Minhonak a stílusa minden volt, csak kedves nem. 

- De én itt akarok. 

- Miért? 

- Érdekesnek tartalak, és meg akarlak ismerni. Plusz, te is egyedül vagy. 

- Nem kell a szánalmad. 

- Nem szánlak! Csak barátkozni akarok! - csattant fel Jisung. 

- Én meg nem - Minho utált más emberekkel lenni, főleg, hogy eddig szinte mindenki elárulta és/vagy hátat fordított neki, akinek megnyílt, így érthetően nem bízott senkiben. Tapasztalatai szerint, ha teljes seggfejként viselkedik, a másik feladja, és békén hagyja. De most csalódnia kellett. 

- Akkor sem megyek - jelentette kis Jisung, és ehhez tartotta is magát. 

Minho végül feladta a tiltakozást, és csöndben ettek a szünet végéig. 

A következő hetekben Jisung folyton Minho nyomában volt. Vele ebédelt, mellette ment egyik teremből a másikba, minden lehetőséget megragadott, hogy közelebb kerüljön hozzá. Ám az idősebb fiú attitűdje az idő haladtával sem változott, és Jisung kezdett attól tartani, hogy a másik tényleg jól érzi magát egymagában. 

- Ah, kopj már le rólam! - sóhajtott fel Minho, amikor meglátta Jisungot a folyosón közeledni. 

- Miért vagy ekkora pöcs? - háborodott fel Jisung is. 

- Mert nem vagyok kíváncsi rád, és szeretném, ha végleg leakadnál rólam, basszus! 

Jisungnál itt telt be a pohár. Ő jót akart, segíteni, mert ismerte azt az érzést, amikor ignorálnak, és tudta, hogy borzalmas. 

- Tényleg arra vágysz, hogy elmenjek, vagy csak félsz attól, hogy kötődj valakihez?! - vágta a fiú fejéhez. 

Fogós kérdés volt. Az őszinte válasz az lett volna, hogy az utóbbi. Hiszen kár tagadni, Minho megkedvelte az aranyos srácot. Mélyen belül örült, hogy valaki foglalkozik vele, és csodálta a kitartását. De ezeket még saját magának sem volt hajlandó bevallani, annyira ragaszkodott a bizalmatlanságához és a traumáihoz, hogy lassan azok irányították őt. 

- Tűnés - válaszolta, és a gyomra összeszorult abban a pillanatban, ahogy kimondta. 

- Legyen - Jisung összeszorított ajkakkal, könnyeivel küszködve viharzott el. 

Két nappal később, Jisung hazafelé sétált, amikor egy sikátor bejáratából megszólították. Megismerte a csávókat: az utóbbi napokban már többször is beszóltak neki, és ugyanezek lehettek, akik anno Felixet bántották. Abban a percben, egyedül, amikor a nappal kezdett éjszakába hajlani, Jisungnak hirtelen erős deja-vu érzése lett, és a félelem végigfutott a testén, ledermesztve őt. Ezt kihasználva, az egyik a bandatag behúzta a fiút a szűkös utcácskába, és lelökte a földre. 

- Látom a zakkanttal haverkodsz... - nézett Jisungra a vezér. - Szóval szereted, ha veszélyben az életed, és úgy kezelnek, mint egy rongyot. Remek. Akkor ezt élvezni fogod - ezzel a mondattal felpofozta Jisungot, ami a másik háromnak jelzés volt, hogy elkezdhetnek vadulni. 

Mint a bullyknak általában, nekik sem volt semmi konkrét okuk, hogy bántsák a másikat. Egyszerűen jól esett valakin levezetni a feszültségüket, aki nem tudja megvédeni magát, és eléggé kilóg ahhoz, hogy a többséget ne érdekelje, mi van vele. 

Ahogyan a Nap lefelé ment, vörösre festette az eget. Minhonak szokása volt sétálni, ha túl sok dolog volt a fejében, mint aznap. Bár nehezen, de miután átrágta a dolgot, el kellett ismernie, hogy hiányzik neki Jisung, és fáj, hogy ellökte magától. Helyre kell hoznia valahogy. 

Egy belső megérzésből másik úton indult visszafelé az otthonába, így pont elment a sikátor mellett, ahol Jisung volt. Mikor meglátta a jelenetet, elképesztő düh árasztotta el. Nem tűrhette, hogy ezt tegyék valakivel, aki fontos neki, ezért közbelépett. A helyzet kísértetiesen hasonlított a tavalyira, ami nem végződött jól, de ez most nem számított. 

- Hé, te fasz! - kiáltott rá a vezérre. - Elsőre nem tanultad meg a leckét? - kérdezte, majd jókorát behúzott neki. 

Az utána lévő történések kissé összefolytak. A következő, amire emlékezett, hogy ott áll, körülötte a négy csávó nyüszítve spurizott el. 

- M-minho? - Jisung, aki alig fogta fel, hogy mi történt vele, elkerekedett szemekkel nézett föl a betonról. 

Minhoban felszínre szökött egy emlék. Nem is annyira régen, Jisung helyében Felix volt, aki rettegéssel a tekintetében pillantott unokatestvérére, és azóta nem is beszélt vele egyáltalán. Minho ezért úgy vette, most ugyanaz történt, így idegesen fordított hátat, és indult kifelé a sikátorból. De jelenleg nem az volt a helyzet, Jisung sokkal inkább hálás volt megmentőjének, ezért gyorsan összeszedte magát, az idősebb után iramodott, és amikor beérte, hátulról átölelte. 

- Hová sietsz? - fúrta a fejét a vállába. 

- Hát én... - Minho megfordult, nehézkesen, mert a fiatalabb nem engedte el. - Nem félsz tőlem? 

Jisung halványan elmosolyodott. 

- Your beauty never ever scared me - mondta, majd végigsimított az előtte álló arcán. - Köszönöm az előbbit. 

- Köszönd magadnak. Ha nem nyomulsz rám ennyire, sosem váltál volna fontossá számomra - Minhonak nehéz volt kimondani ezt, de muszájnak érezte. Nem bocsájtotta volna meg magának, ha hagyja elúszni ezt a kapcsolatot. 

Jisung mosolya kiszélesedett, és hozzábújt az idősebb fiúhoz. 

- I'll never let you go - súgta Minho, ahogyan visszaölelte.