- Ismeritek a városkánk legfélelmetesebb legendáját? - kérdezte Minho, mire mind megrázták a fejüket. - A pletykák szerint egy vérfarkas él közöttünk. A hónap jórészében olyan, mint egy rendes ember, de minden teliholdkor előtör belőle a szörnyeteg. Vadállattá változik, mindent és mindenkit szétmarcangol, ami az útjába kerül. Vérszomjas, kegyetlen, és a harapása fertőző. Akárki lehet az: a szomszédod, a nagymamád, a pék, sőt! Az is lehet, hogy itt ül velük! Váááá!!! 

Halloween előestéje volt, már koromsötét, senki sem járt az utcákon, a gonoszul vigyorgó csontváz dekoráció is maximum a muslincákat tudta ijesztegetni. A négy barát Minho besötétített hálószobájának a padlóján ült, és rémmeséket mondtak egymásnak a zseblámpáik fényében. 

A fenti történet hatására Jeongin, a legkisebb egy nem túl diszkrét sikolyt hallatott, és erősen belekapaszkodott a hozzá legközelebb ülő, történetesen Chan karjába, aki feszülten, tettetett unalommal hallgatta a sztorit. Ellenben Jeongin párja, Hyunjin hanyag mozdulattal hátradobta hosszú haját, és nekiállt kötözködni Mihoval. 

- Még hogy vérfarkas, na ne! Majd el is hiszem! Jeongin ne visíts már, mondom, hogy nem létezik! - szólt rá a párjára, aki erre még jobban rácsimpaszkodott a szőke Chanra. 

- De mi van, ha mégis? - nyüsszögte. - Attól, hogy nem láttad, még lehet igaz. 

- Ugyan már! Ha igazi lenne, akkor mindenki tudna róla! - vitatkozott Hyunjin. 

- A Vatikánba tárolt levelek is igazak, mégse tudjuk, mi van bennük! - Minho persze nem tűrhette a története lebecsmérlését, ezért ő is beleállt a párbeszédbe, ami végül a kettőjük túlfűtött vitájává alakult. 

Chan, mikor azt látta, hogy nem figyelnek, elkezdte a legkisebb puha haját simogatni, hogy megnyugtassa. Óvatos volt az ilyen gyengéd interakciókkal, mert nem akart volna egy féltékeny Hyunjint a nyakába. Szerencsére nem kapták rajta, és a célját is elérte, mert Jeonginnie egészen lecsillapodott. Csak, hogy két másodperccel később kinézzen az ablakon, és újra a frászt hozza saját magára. 

- S-s-srácok - mutatott ki. - A hold majdnem kerek... 

- És tényleg! - kiáltott fel Minho. - Akkor holnap telihold lesz. Menjünk ki az erdőbe, és keressünk vérfarkast! 

- Neeeeeee, ne, ne, ne, ne, csak azt ne! - sipítozta Jeongin. 

- Mi van, nyuszi vagy? - vigyorgott Hyunjin. 

- Nem, nem vagyok - motyogta. 

- Helyes. Szerintem menjünk. Úgyse látunk semmit, minek izgulni. De legalább bebizonyíthatom nektek, hogy nincsenek vérfarkasok - Hyunjin kényelmesen hátradőlt, majd a legidősebbre nézett, hogy mit gondol, de nem azt a reakciót kapta, amire számított. 

- Szerintem baromi rossz ötlet - csóválta a fejét Chan. - Minho most mondta, hogy ez a lény veszélyes is lehet. Plusz az erdő tele van igazi farkasokkal, meg rókákkal, vaddisznókkal, és hidd el, nem akarsz összeakadni velük sem. 

- Nem kötelező - vonták meg a vállukat, de Chan még mindig rosszallóan nézett rájuk. 

Legfőképpen Jeongint féltette, mert tudta, elmegy csak azért, hogy ott legyen, de nagyon ijedős és simán elkeveredhet a sűrűben. Viszont nem tudott mit csinálni, hiszen azok ketten makacsak, mint az öszvér. 

Másnap alkonyatkor tehát mind ott álltak az erdő szélén. A lemenő nap fényének már csak foszlányai maradtak az égbolton, és a helyét lassan a feljövő hold vette át. Fel voltak szerelkezve zseblámpákkal és kellő büszkeséggel, hogy elnyomják a torkukban növekvő gombócot. 

- Mi az Hyung, mégis eljöttél? - kérdezte Minho gúnyosan. 

- Még szép, szerinted hagytam volna őszerencsétlenségeteket a vadonban kóricálni? - forgatta meg Chan a szemeit. 

Jeongin eközben farkasszemet nézett a rengeteggel. Egyik kezével lefogta a másikat, hogy ne látszódjon a remegése. Megfogadta magának, hogy sose mozdul el a fiúk mellől, ám ez elég hamar befuccsolt, ugyanis a bukdácsolása miatt nem kicsit lemaradt. Hamarosan pedig azt vette észre, hogy egyedül van a feketeségben, az orráig alig lát el a fák között, hiszen a lámpáját elhagyta valahol, a felhők pedig megfosztották minden természetes fényforrástól. A többieket már nem is hallja, helyette azonban számos más zaj jutott el füléig, és egyik sem hangzott túl kecsegtetően. Mikor a szeme hozzászokott a sötéthez, botladozva elindult valamerre, de csak össze-vissza keringett, amíg egy ponton lerogyott egy fa tövébe, és elsírta magát. 

Zokogott és zokogott, közben elátkozta magát, a barátait, a világot, mindent. Egyedül volt, fázott és rettegett. A félelmének pedig meg is lett az eredménye: sikeresen bevonzott egy tényleges ragadozót. Ugyanis amikor felpillantott, egy valódi farkas állt előtte, vicsorgó pofájából csorgott a nyál. Jeongint teljesen megbénította a pánik: cselekedni akart, de képtelen volt mozdulni, sikítani akart, de hang nem jött ki a torkán. Egyszerűen ott ült, ledermedve, bámulva a fenevadat, ami pillanatokon belül felfogja falni. 

De ekkor valami váratlan történt. Egy még nagyobb vad jelent meg, ránézésre szintén farkasféle, de sokkal termetesebb és erősebb, a vörös szemei pedig megvillantak az éjszakában. Egy vérfarkas, kétség sem fért hozzá. Addig harapta, karmolta, gyepálta a közönséges ordast, amíg az nyüszítve kereket nem oldott. Ekkor a vérfarkas a fiú felé fordult, és leheveredett előtte. 

Jeongin érdekes módon tőle már nem félt. Valahogyan érezte, hogy a teremtmény nem fogja bántani. Sőt, ahogyan nézte, a vörös tekintet mögött felfedezett egy másik, sötétbarna szempárt, ami féltő szeretettel nézett rá. Ismerős volt, de hirtelen nem tudta honnan. 

Óvatosan közelebb ment hozzá, és megérintette az állatot, aki lehunyt szemmel hagyta neki. Végigsimított rajta, majd belemarkolt a puha és selymes bundájába. A vérfarkas boldog morgással jutalmazta a kellemes mozdulatokat, mintha csak dorombolni akart volna, amire Jeongin halkan felnevetett. 

Hirtelen fénycsíkok kúsztak rájuk, és oldalra nézve meglátták a felkelő nap első sugarait a látóhatár alján. A vérfarkas távolabb lépett a fiútól, hagyta, hogy a nap tegye a dolgát, és elkezdett átalakulni. A szőre visszahúzódott, a pofájából arc lett, a mancsai kezekké és lábfejekké váltak. Hamarosan Jeongin előtt egy anyaszült meztelen férfi térdelt, nevezetesen...

- CHAN?!! - kiáltott fel a fiú teljesen lesokkolódva. - Te vagy az... Végig te voltál! Ezért lettél ideges tegnap, ezért nem akartad, hogy idejöjjünk. De miért... El is kerülhettél volna. Miért hagyod, hogy tudjam a titkodat? 

- Innie - kezdte az említett rekedten, miközben még próbált visszaszokni az emberi testhez. - Te vagy számomra a legfontosabb a világon. Ezért a te biztonságod többet ér nekem bárminél, és nem érdekel, mit kell feláldoznom érte. 

Jeongin ismét odament a másikhoz és az arcára vezette a tenyerét. 

- Én annyit köszönhetek neked Channie... Te vagy az egyetlen, akire mindig számíthatok, aki meghallgat és vigyáz rám. Nem érdemellek meg. De mégis szeretlek, nem is tudod mennyire. 

- És mi van Hyunjinnal? 

- Jaaa, ő... Igen. Nos, ő vele azért kezdtem el flörtölni, hogy féltékennyé tegyelek, aztán azért kezdtem járni vele, hogy elfelejtselek. Mint látod, egyik sem működött. 

- Ez a legértelmetlenebb dolog, amit valaha hallottam - motyogta Chan, miközben közelebb hajolt Inniehez. 

Megtudva, hogy szerelme is igazából őt szereti, Chan a kezeit a fiú tarkójára és derekára vezette, és hevesen megcsókolta, amit a másik ugyanolyan szenvedélyesen viszonzott. Jeongin alsóajkát leengedve kérte, hogy mélyítsék el a csókjukat. Amint megkapta a lehetőséget, Chan azonnal átdugta a nyelvét a fiatalabb szájába, hogy felfedezze azt, amivel sikerült egy nyögést kiváltania belőle. 

Ez szellő választotta szét őket, ami hideg borzongással emlékeztette Chant, hogy ő még mindig pucér, és még mindig a hajnali, októberi talajon ülnek. 

- Brr, azt hiszem fel kéne öltöznöm. Gyere, a ruháimat az egyik tisztáson raktam le - tápászkodott fel, húzva magával a kisebbet is. 

- Hmm, kár, nekem nagyon tetszel ruha nélkül is - mondta Jeongin azzal a bizonyos mosollyal. 

- Láthatsz még majd így, ne aggódj baby, de most össze kéne szedni a többieket és hazamenni. 

Jeongin rábólintott és követte az idősebbet a cuccaiig. Őszintén, ő is át volt hűlve, egy kiadós fürdés és alvás is ráfért már, úgyhogy annyira nem bánta a hazamenetel gondolatát.