Minho szorongva lépett be a gimi kapuján, majd sétált be az épület folyosójára. A többi végzőssel ellentétben azonban ő nem a tanulmányai vagy az év végi vizsgák miatt idegeskedett. Nem, Minho most valaki miatt aggódott, mint tette másodéves kora óra folyamatosan. Ám per pillanat sehol se látta őt a folyosón, és minden másodperccel csak nőtt az aggodalma emiatt. De ezt kívül egyáltalán nem mutatta, és maximum a keze apró remegésén látszott meg a szorongása, ahogy a könyveit a táskájából a szekrényébe pakolta, majd szépen elrendezte őket, sorban, ahogyan azoknak mindig lenniük kellett. Mikor kész volt, becsukta a szekrényét, aztán majdnem szerzett egy kisebb szívrohamot, ahogy oldalra nézett. 

A sápadt, alacsony, vékony, karikás szemű fiú mintha a semmiből termett volna mellette, és ahogy az aránytalanul nagy szemeinek kissé színtelen, melankolikus tekintetével Minhora nézett, az idősebb szíve egyszerre tört össze és olvadt el, mintha csak cukorból lett volna. 

A kisebb fiú az ujjaival malmozott, majd megnyalta száraz ajkait, mielőtt egy félénk "Bocsi"-t suttogott volna Minhonak, aki még meg sem szólalt. 

- Jaj, Sungie, ezt már megbeszéltük - sóhajtott Minho, miközben egy lágy, törődő mosollyal fordult a kisebb felé. - Nem kell mindig bocsánatot kérned. 

- Bocsi... - motyogta Jisung, majd a szája elé kapta a kezét. - Vagyis bocsi... vagyis... rohadt élet essék belé! - szitkozódott az orra alatt, mire Minho felkuncogott. 

Hiába ismerték egymást már három éve, az iskolai évkezdéskor mindig mintha nulláról indultak volna. Jisung olyankor ugyanolyan visszahúzódó volt, mint először, bár hála égnek pár nap alatt feloldódott, és újra sülve-főve együtt voltak, mint a nyáriszünet előtt. 

Ugyanis nyaranta sosem találkoztak, mert Jisung a szünetet mindig egy távoli nénikéjénél töltötte. Általában Minho nem bánta ezt, mert a fiú mosolyogva szokott visszatérni, némi színnel a beesett arcán. Most azonban nem úgy nézett ki, mintha használt volna a vakáció neki. Úgy festett, mint általában szokott, ami nála nem volt jó jel. 

Jisung beteg volt. Ugyan sosem mondta ki konkrétan, se azt, hogy mi baja lenne, Minho csak ezt a magyarázatot tudta kitalálni. A kisebb ugyanis, mióta csak Minho ismerte, mindig is gyenge volt, erőtlen, sokat szédült, botladozott, remegett, nem beszélve arról, hogy milyen vékony és sápadt volt. De ahányszor felmertült volna a téma, Jisung csak elhessegette, ha pedig erőltették, akár napokra megsértődött. Így Minho nem firtatta, de azért folyamatosan aggódott érte. 

És most... Jisung nem nézett ki jól, egy kicsit sem. Ahogy teltek a hónapok, az állapota pedig egyre rosszabbodott. Mire a decemberhez értek, Jisung már megállni nem tudott a lábán, és általában Minho támogatta, a nap végére pedig már sokszor egyenesen cipelte egyik óráról a másikra. A jegyein is meglátszott ez, bár sosem volt jó tanuló, most annyira nem volt képes figyelni, hogy hiába írta meg Minho a házijait, még így is bukásra állt. 

Eljött a karácsonyi szünet, és Minho remélte, hogy a kisebb jobban lesz majd, ha pihen egy kicsit. Ezért nem is zavarta, gondolta, ha békén hagyja, majd javul Jisung állapota. Hát ennek az ellenkezője következett be. Amikor január első tanítási napján Jisung megérkezett, az ajtó előtt összerogyott, és az idősebb nyalábolta fel a hóból, hogy bevigye a meleg épületbe. Ezt látva a történelemtanárnő, kinek igen nagy befolyása volt a tanári karban, meggyőzte a kollégáit, hogy engedjék el Jisungot mára, aki így Minho ölében töltötte a napot. Ennek hála erőre kapott annyira, hogy a saját lábán menjen le az étkezőbe. 

- Miért nem eszel soha semmi mást? - tette fel Minho a kérdést, ami már jó ideje a nyelve hegyén volt, ahogyan végignézte, hogy Jisung egy doboz joghurtot kanalaz a tejbedarára. 

Tény és való, Jisungnak érdekes étrendje volt, ami csak tejtermékekből állt, főleg tejfölből és joghurtból. Minho még soha nem látta mást enni, és időnként elgondolkozott, hogy a hiányos étkezése beleszámíthat-e az állapotába. 

A fönti kérdésére azonban válasz helyett csak egy halálsugárral vetekedő pillantást kapott, és egy vállvonást. 

- Ne firtasd, jó? - morogta keserű hangon Jisung, majd halált megvető bátorsággal igyekezett a joghurtos tejbedarát leerőszakolni a torkán. 

Minho tudta jól, hogy nem szabad belenyúlnia a dologba, így inkább visszatartotta a kérdéseit. Ám sejtette, hogy nem fogja tudni sokáig folytatni ezt a forrókása-kerülgetést, mert előbb eszi meg az aggodalma őt, mint Jisung azt a tejbedarát. 

A szerényes (és nem túl jó minőségű) ebéd után elindultak visszafelé, Minho osztályába. Azonban az idősebb észre vette, hogy Jisung le-le maradozott, a kezét bámulta, mintha rémeket látott volna, botladozott, majd hirtelen összeesett, Minho éppen hogy el tudta kapni. 

- Sungie... Sungie! Sungie, mi van veled?! - szólongatta őt, de hiába, a kisebb nem mozdult. 

Pánikolva, Minho kiabálni kezdett, hogy valaki hívja a mentőket. Utolsó józan mozzanatával megnézte a kicsi pulzusát, de nem találta. Aztán valaki odarohant hozzá, és onnantól minden összemosódott. Csak az elemi, jéghideg félelem maradt meg Minho emlékeiben arról a pár óráról, amit a kórházban töltöttek. Az orvosok azt mondták, Jisung eredményei értelemezhetetlenek, és ők itt nem tudnak mit tenni, így Minho inkább hazavitte a fiút magához. 

Letette a kanapéjára, Jisung puha arcát simogatva fölé hajolt, majd zokogni kezdett. Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el így, amíg el nem kezdett érezni egy ismerős fagyos kezet, ahogy a haját simogatja. 

- Minnie... - nyöszörgött Jisung. - Ne sírj... Miért sírsz? Te sose sírsz... Ne csináld, Minnie! 

Minho döbbenten ült fel. Először azt hitte megőrült, és hangokat hall, de nem. Jisung nagy, bambi szemei könnyel telien néztek rá, és a sápadt arca olyan színtelen volt, szinte át lehetett látni a bőrén. 

- Hogy ne sírnék, azt hittem meghaltál! - kiáltott fel Minho zaklatottan, miközben a kezei tőle függetlenül mozogtak, és ösztönösen kisöpörték Jisung  fekete haját az arcából. 

- Oh... - Jisung csak ennyit mondott. Látszott rajta, hogy tépelődik, olyankor szokott ide-oda cikázni a tekintete. - Minnie... megígéred, hogy nem akadsz ki, ha elmondom mi bajom? - kérdezte aztán halkan. 

- Megígérem, csak mondd! Segíteni akarok rajtad! Meggyógyítani! 

- Hát, azt nem lehet... - Jisung idegesen sóhajtott, majd felült. - De jó hír az, hogy nem fogok meghalni! Rossz hír, hogy azért, mert már halott vagyok... 

- Micsoda? - pislogott Minho. - De... itt vagy... és beszélsz! - értetlenkedett, mire Jisung bólintott. - Ha halott vagy... közbe meg nem, akkor mi vagy te? Zombi?! 

- Majdnem... vámpír - vallotta be Jisung. - Aki nem tud rendesen enni - tette hozzá. 

Minho eltátott szájjal, sokkban ült egy pár pillanatig. Majd, mikor végre eljutottak az agyáig Jisung szavai, azonnal ledobta felsőjét magáról, és odatartotta a nyakát a kisebbhez. 

- Ny-nyugodtan szívd ki a vérem, ha éhes vagy - ajánlotta fel, könnyeket csalva Jisung szemébe. 

- Öhm... értékelem, hogy ilyen édes vagy, de nem... én nem a tipikus vámpír vagyok... - hezitált. - De nagyon dögös vagy így... - tette hozzá halkabban, majd nagyot nyelt. 

- Hát akkor milyen vámpír? 

- Izé... ez rohadt ciki... de én, én nem... nem vérrel táplálkozom, hanem, izé, hogyismondjam, spermával - nyögte ki végül motyogva. 

- Mivel? - kérdezett vissza Minho, aki nem hallotta jól. Vagy csak nem hitte el. 

- Spermával, gecivel. Gecievő vagyok, na! - csattant fel Jisung. Már nem kicsit zavarta ez a beszélgetés. 

Minho csak állt ott, mint fasz az esőben, próbálta értelmezni a dolgot. Már az is eszébe jutott, hogy pszichológiai sokkot kapott Jisung halálától, és most hallucinál. De nem. Ilyen eszeveszett dolog még az esze hiányában sem jutna eszébe. 

- Aha... - ennyit volt képes mondani hirtelen. 

- Na ezért nem akartam bolygatni - morogta Jisung, és karba fonta a kezét. - Most tuti hülyének fogsz nézni. A nénikém megmondta, hogy neked is hazudjak, mint Samnek - motyogta magának. 

- Ki a Sam?! - az ismeretlen név hirtelen mindent félresöpört Minho agyában, és csak a féltékenység maradt. 

- Izé... egy fiú, korábban a nagynéném falujában lakott, ő... "etetett" engem nyáron. De nem tetszett nekem, nem voltam beleesve vagy ilyesmi! - tisztázta gyorsan Jisung. - Lényeg a lényeg elköltözött, és tavaly már nem láttam. Ezért vagyok most ilyen pocsékul. 

- Tehát, ha jól értem, mások... őőő... élvezetét fogyasztod? - kérdezett vissza Minho, hogy pontosítson. 

- Igen - Jisung elképesztően szégyellte magát, legszívesebben elsüllyedt volna. 

Minho azonban végre sikeresen betöltötte az információt, és felkelt a kanapéról, levette a nadrágját és alsóját, majd pucéran ült vissza. 

- M-mit csinálsz? - pislogott Jisung. 

- Vacsora - mutatott Minho a farkára. 

A helyzet olyan abszurd volt, hogy mindkettőjükből kitört a nevetés. 

- Komolyan gondoltam ám - mondta Minho, mikor a derültség lejjebb hagyott. 

- Tényleg? Leszophatlak? - nézett rá Jisung csodálkozó szemekkel. 

- Ha csak ez kell, hogy jobban legyél. De azt hiszem kezdem érteni, miért a joghurt... - Minho inkább nem fejezte be a mondatot. 

- Hát igen... bár szennyvíz bor helyett, de megteszi... - vont vállat Jisung. 

Egy pillanatnyi csönd állt be köztük. A kisebb ajkát beharapva lamentált, vajon megtegye-e, felborítson-e több évnyi barátságot egy este alatt. De egy kis hang az elméje mélyén, avagy a józan esze azt súgta neki, hogy nincs választása, ha nem eszik, lehet másnap már nem ébred fel. 

Nyelt hát egyet, majd közelebb kúszott Minhohoz, és a combjaira ült. Az idősebb tekintete követte minden mozdulatát, ő is izgatottan várta, mi sül ki ebből. Jisung, miután kényelmesen elhelyezkedett, a karjait Minho nyakába akasztotta, és egy csókot nyomott az ajkaira. 

- Anyukád nem mondta, hogy ne játssz az étellel? - tréfált Minho. 

- De te többet jelentesz nekem - válaszolt Jisung, majd lebiggyesztette az ajkát. - Azt hittem neked is... 

- A világot jelented nekem, Sungie - súgta Minho, és most ő csókolta meg a kisebbet. - De erre ráérünk. Enned kell. 

- Tudom, Minnie, de... - nyüsszögött Jisung, de Minho elhallgatta az ajkaival. - Had élvezzem ki - suttogta két csók között. 

Akármennyire is sürgetni akarta volna a kisebbet, Minho szintén nem tudott elszakadni Jisung mézédes csókjaitól. Erőszakkal kellet elhúznia a fejét, de tudta, lesz még alkalmuk ízlelgetni egymást. Végre Jisung is elfogadta a jelzést, és leszállt Minho öléből. Ám még nem letérdelt, helyette lassan, egyenként levette a ruháit az idősebb előtt, akinek az egész teste felhevült a látványtól, és a farka is teljesen megkeményedett rá, egyértelműen jelezve, hogy tetszetős számára a műsor. 

Jisung egy büszke mosollyal nyugtázta ezt, majd a vékony lábain könnyedén Minho elé térdelt, befészkelve a fejét az idősebb vastag, izmos combjai közé. Lassan kezdett ismerkedni Minho farkával, olyan idegesnek érezte magát, mintha most először csinálna ilyet. Először végignyalt a hosszán, majd kissé felbátorodva Minho halk nyögésén, bekapta a tetejét. Amint megízlelte az idősebb kibuggyanó előváladékát, abban a pillanatban úrrá lett rajta a hihetetlen éhség, amit egészen eddig igyekezett elnyomni magában. Úgy kellett visszafognia magát, hogy ne mélytorkozza le egyből Minhot. Inkább szépen fokozatosan engedte le a farkát a torkán, majd elkezdte a fejét föl-le mozgatni rajta. Minho egyre hangosodó nyögéseit hallva egyre jobban belendült, majd a kezével még rásegített a tövénél, ezzel tovább ingerelve az idősebbet. Aki Jisung meleg szájának ölelésében nem húzta sokáig, és a kanapé szélét markolva, egy hangos kiáltással elélvezett. Jisung boldogan nyelte le az egész adagot, majd kiengedte Minho farkát a szájából, és feltekintett rá. Egész eddig arra koncentrált, hogy mit csinál, és most egy pillanatra elakadt a lélegzete a látványtól, ahogy Minho izzadtan, csapzott hajjal, arcán halvány mosollyal, és csillogó tekintettel nézte őt. 

- Itt maradt egy kicsi - hajolt le Minho, és a hüvelykujjával letörölte a Jisung szája szélén maradt cseppeket. 

- Ohh, k-köszi - sütötte le a szemeit zavarában a kisebb. - M-milyen voltam? - nézett ismét az idősebbre. 

- Csodálatos, született tehetség vagy Sungie - vigyorgott Minho, és intett neki, hogy üljön vissza az ölébe. 

- Ugyan, gyakorlat teszi a mestert - legyintett Jisung, ahogy visszacsücsült, de jól esett neki a dicséret. - De jó, hogy tetszett, mert mostantól csak a tiédet akarom enni - mondta ki, majd félénken beharapta az ajkait. 

- Örömmel szolgállak ki, édes - egyezett bele Minho, majd magához húzta a kisebb vékony testét. 

A kezeibe fogta Jisung kerek arcát, és egy mézédes csókot adott neki, a szavai nyomatékaként. Jisung úgy olvadt az idősebb karjaiba, mintha vajból lenne, és végtelenül boldog volt, hogy valóra vált az oly' féltve őrzött vágya: végre Minhoé lett, hiszen már többé nem kellett neki senki más. 

Na... csak heteket ültem ezen, és Halloweenra akartam kirakni, de már mind1 xd... Azért remélem megérte a hosszas munka rajta, és tetszett mindenkinek! 

A gecivámpír ötletét pedig köszönöm a csodálatos AngelChanLover -nek! 🥰🩸💘