- Utoljára mondom, Minho, még túl fiatal vagy, hogy kigyere velünk! Majd ha nagyobb leszel! - apámnak láthatóan elege volt a vitánkból, viszont én még nem végeztem. 

- De... - kezdtem volna megint, mire mérgesen összevonta a szemöldökét, felemelte a tenyerét, majd lekevert egy pofont. 

- Mondom, nem jöhetsz velünk! Téma lezárva! - tette még hozzá nyomatékként, azután dühösen becsörtetett a szobába. 

Édesanyám a tűz mellől nézte végig a jelenetet, egy szót sem szólva. Megértettem ezt, apám egy nagy, erős ember volt, nem olyan, akivel okos ujjat húzni. 'S én tán bolond voltam, de nem hagytam magam. Be akartam bizonyítani neki, hogy igenis méltó vagyok arra, hogy vele halásszak! Már éppen el is kezdtem volna tervezni, hogyan tenném meg ezt, mikor anyám szólított: 

- Minho, kisfiam, gyere ide - hívott magához, és én odasiettem hozzá. - Kérlek ne tégy semmi ostobaságot! Esküdj meg nekem, hogy nem kerülsz veszélybe! - kérlelt engem a kezét tördelve. 

- Esküszöm anyám, visszatérek hozzád, nem esik bántódásom majd. De meg fogom mutatni atyámnak, hogy elég idős vagyok! - fogadkoztam. 

- Oh, Minho, hisz' csak alig tizenegy esztendeje születtél! - győzködött anyám, de látta az arcomon, hogy úgysem lesz képes megváltoztatni a tervemet. - Csak... vigyázz magadra, ígéred? - az arcom a két kezébe vette, úgy nézett a szemeimbe. 

- Ígérem, anyám! - bólintottam, mire egy kissé megnyugodott. 

- Gyere, egyél levest, mielőtt kihűl - húzott az asztalhoz, és én hagytam neki. Elvégre, anyám leveseinél csodálatosabb étel nem létezett e világon. 

Tervem szerint már hajnalban felkeltem, és kisurrantam a házból, le a partra. Kihoztam a csónakomat, amit a nyáron építettem, majd kieveztem vele. Még teljesen sötét volt a víz 's az ég, csak az egyetlen lámpásom világított. A hideg szél kegyetlenül fújt, és a hullámok miatt folyamatosan hánykolódtam a csónakomban. Megkíséreltem halászni, de ilyen zavaros vízben lehetetlenség lett volna. Elkeseredve hát, megpróbáltam visszaindulni a partra, hogy még pirkadat előtt visszaosonhassak az ágyamba, egy léleknek sem szólva erről a szerencsétlen esetről. Ám a szél erősebb lett, mint valaha, és elvesztettem az irányítást a csónak felett. Közben a partról hangokat hallottam, ezek szerint az otthoniak észre vették, hol vagyok. Ám tehetetlen voltam, és minél jobban próbálkoztam, annál nehezebb helyzetbe kevertem magam. Végül egy nagy hullám teljesen felborította a csónakomat, én pedig elmerültem a vízben. 

Csak részletekre emlékszem ezek után. Valaki a víz alól megragadt, és a felszínre úszott velem. Nem láttam, ki volt az, félájult voltam már ekkor, ám egy dologra emlékeztem: a gyönyörű zöldeskék szemeire. Aztán minden elsötétült előttem. 

Arra eszméltem, hogy férfiak, kiket mind ismertem, körülöttem állnak és élesztgetnek. Nehezen bár, de sikerült magamhoz térnem, és felköhögnöm a vizet, amit nyeltem. Óvatosan felültettek, és akkor láttam meg apámat, aki dühös szemekkel nézett engem, majd szótlanul hátat fordult, és hazaindult. Mikor látótávolságon kívülre ért, anyám sietett mellém, könnyes szemekkel ölelgetve engem, hálát adva az égnek, hogy élek. 

Lassan feltápászkodtam, és anyám karjára támaszkodva hazaindultam a népek tömegén keresztül. Hallottam ahogy a falusiak szégyenteljes pletykát suttognak egymás fülébe, ahogy elhaladtam előttük, de akkor és ott nem tudott zavarni. Éhes voltam, fáztam, és féltem, mi vár rám amint beteszem a lábam apám házába. 

Nem ok nélkül rettegtem én a visszaúton. Még sosem láttam apámat olyan haragosnak azelőtt, pedig ó mí' haragosnak láttam én már őt! Minden igyekezetét bevetette, hogy kiverje belőlem az engedetlenség csíráját is. Nagyon erősen próbálkozott, minden tudományát bevetve, ám mégsem járt sikerrel. A kaland iránti vágy épp oly' buzgón forrott a véremben, mint annak előtte, vagy talán még jobban. De okosabbá váltam. Megtanultam, hogy ne beszéljek vissza neki. Hogy óvatos legyek, le áruljam el magam. Viszont a célt sose feledtem: én a tengerre születtem, és ezt senki fia el nem vehette tőlem! 

Mikor olyan tizenöt esztendős körül voltam, a szerencse mellém állt. Egy kalózcsapat érkezett a környékünkre, nagy fekete vitorlákkal és éles kardokkal. Mind a falusiak megrettentek a nevük hallatán, én lettem csak izgatott. Elszöktem otthonról, hogy megnézzem a hajójukat. Tudtam, hogy nem helyes, de túlságosan vonzott a tiltott kincs. Persze, elkaptak szinte azonnal, mégsem bántam meg. 

- Te, fiú! - szegezte rám a kardját egy vörös loboncú nő, nagy kalapja alapján ő lehetett a kapitány. - Tolvaj vagy tán, vagy besúgó? 

- Nem én, kapitány, esküszöm! - emeltem fel a kezeim. A nő szája sarkába elismerő mosoly húzódott, mikor megneveztem őt. - Én csak kíváncsi voltam. 

- Kíváncsi, mi? Nos, szerencséd, hogy kapitánynak neveztél, fiú, így talán megkíméllek. Mondd csak, ki fia vagy és mit ér életed? - hajolt hozzám közelebb. 

- A kérdés egyszerű. Nem vagyok én senki fia, mert atyám nem tekint önnön gyermekének, és én nem tekintem őt atyámnak. Életem pedig még el sem kezdődött, ugyanis nem élet az, hacsak nem a tengeren élem - feleltem őszintén, és a kapitány láthatóan elégedett volt velem. 

- Nos, egy élettelen senki fia éppen közénk illik - tette el kardját a hüvelyébe. - Csatlakozz hát, légy kalóz magad is! Szerezhetsz aranyat, fűszert, szabadságot itt kinn a nyílt vízen - hívott közéjük. 

- Szívesen csatlakozok - bólintottam. - Mi sem lenne szebb. 

- Helyes! - vigyorgott. - Neved, fiú? Vagy az sincs? 

- Nevem az van, Minho méghozzá - mutatkoztam be. 

- Remek! - karolt át a kapitány, majd a legénységéhez fordult. - Íme Minho, az új társunk! Jók legyetek vele, fiúk! - lökött közéjük, és a legénység többi tagja mind megveregette a vállam. 

- Köszönöm... - hezitáltam. 

- Soojin Kapitány - mutatkozott be a vörös hajú nő, azután meg se várva válaszom, felsétált a kormányhoz. 

- Köszönöm, Soojin Kapitány - suttogtam utána, ám hamarosan az új bajtársaim énekbe kezdtek, és én velük daloltam. 

Így kezdtem hát meg kalóz életem. A munkába hamar belejöttem, és habár nem volt egészen olyan kalandos és fantasztikus, mint a történetek mesélik, minden nap tartogatott valamit. Ha mást nem, az óceán illatát, a hajó imbolygását, és a halrajokat, 'mik mellettünk úsztak. Nap nap után ámulattal bámultam a tengert, minden csodájától jobban megrészegültem, mint a végtelen rumtól. 

Viszont akármennyire is élveztem az új életem itt, nem tagadhatom, az északi vizek, 'miket rendszerint hajóztunk, nem ismertek kegyelmet. A metsző szél hideg volt, a viharok hevesek, folytonosan háborúztunk az elemekkel, és aki a hajóból kiesett, az nehezen tért vissza. A telek voltak az év összes szaka közül a legrosszabbak, olyankor egészen délre kényszerültünk, hogy be ne fagyjon a hajónk. Ám egy ponton túl északra örökké tél volt, hó és fagy. 

Egyik évben, ahogy a partokhoz közeledtünk, hogy feltöltsük a készleteinket, annál a szirtnél pihentünk meg, ahonnét én jöttem. Nem örültem ennek, de nem vitatkoztam a kapitánnyal emiatt, csak kértem, hadd maradjak hajón. Ő ezt meg is engedte, és pár másik fickóval ott maradunk vigyázni, míg ő és a többiek csónakon a parthoz mentek. 

Mi kis idő után halászni kezdtünk, hiszen éhesek voltunk, és nem maradt semmink. Egyszer csak valami nagy akadt a hálónkba, és mikor kihúztuk, alig hittünk a szemünknek. Egy igen különös lény volt előttünk, semmihez sem hasonlított, amit korábban láttam. Emberi feje és felsőteste volt, egy fiúé, bár a vonásai szokatlanul lágyak voltak egy férfihoz képest. Azonban deréktól lefelé lett igazán furcsa. Ott, 'hol a lábainak kellett volna lennie, csupán egy halfarok volt, ezüstösen csillogó pikkelyekkel borítva. 

Elhűlten, csodálkozva bámultuk a lényt, aki mérges ábrázattal vergődött a hálónkban, igyekezve kiszabadítani magát. Kétség se fért hozzá, csakis sellő lehetett. Gyerekkoromban szentül hittem a sellők, Krakenek, és egyéb hasonlók létezésében, ám mégsem hittem, hogy tényleg találkozom egyel valaha. Vagy... 

Első pillanattól nem tudtam elhessegetni a furcsa szorongató érzést a torkom körül, ami azt sugallta, valamitől ismerős ez a sellő. Bár ez lehetetlennek tűnt... Aztán a tekintetünk találkozott. És hirtelen ugyanaz a zöldeskék szempár bámult rám most, mint annak idején, kilenc évvel ezelőtt, azon a bizonyos hajnalon. Hirtelen minden, 'mi hiányos volt az eseményekben, értelmet nyert. Egy sellő mentett meg. Sőt, ez a sellő, itt előttem. 

Mikor erre rájöttem, nem hagyhattam, hogy rab legyen nálunk. Egyből odarohantam hát, 's sebesen elkezdtem elvágni a háló köteleit, ám nem sokáig jutottam. 

- Te meg mit művelsz?! - lépett a hátam mögé Soojin Kapitány, aki ezek szerint éppen e pillanatban érkezett vissza a hajóra a legénység többi tagjával. 

Megtorpantam, majd lassan feltekintettem a kapitányra, 'ki elégedetlenül nézett rám. 

- Kiszabadítom - feleltem kurtán, azután visszatértem a kötelek elvágásához. 

- Azt látom - mondta Soojin Kapitány gúnyosan. - A kérdés az, hogy miért? - hajolt le fejem mellé. - Egy kifogott sellő értékes kincs, ugye nem akarnád elpazarolni? 

- Nem pazarlok, leróvok egy tartozást - fordultam ismét a kapitány felé. - Kilenc évvel ezelőtt ez a sellő mentett meg az óceán mélyén rám váró haláltól, ugyanezen szirteknél. Most én mentem meg őt. Életért életet, így helyes - jelentettem ki. 

- Hmm... - egyenesedett fel Soojin Kapitány. - Igaz embernek ismertelek meg, Minho, pedig kalózok közt ritkaság az ilyen. Hiszek neked. Életért életet, ne maradj adósa! 

Ezzel hátrébb lépett, hagyva nekem, hogy elmetszem az utolsó megmaradt kötéldarabot is. A sellő immár szabad volt. 

- Az életem köszönhetem neked! - hajolt ő hozzám. 

- Nem többet, mint én neked - feleltem viszont. - Várj még! - ragadtam meg a karját, mikor a korlát felé kezdett csúszni. - Mi a neved? 

- Nem volt még ember, 'kit érdekelt volna a nevem - csodálkozott. - De Han Jisungnak hívnak, ha ennyire szeretnéd tudni - mutatkozott be. - Hát téged? 

- Minho. Simán Minho - mondtam, mire felkuncogott. 

- Nos, részemről a szerencse, Simán Minho - mosolygott. - Viszlát, és örök hálám! - köszönt el, majd egy röpke csókot nyomott az ajkaimra. 

Én annyira meglepődtem, hogy csak néztem, néztem, 'hogy felkapaszkodott a korlátra, átvetette magát rajta, és egy nagy csobbanással a vízbe ért. Feltápászkodtam, ám szinte el se jutottak az elmémig a kalóztársaim elismerő vigyorai, se a viccek, miket a csók kiváltott. 

- Jisung... - suttogtam magam elé, és tudtam, ez a név egy életen át kísérteni fog engem. 

Soha többé nem láttam a sellőt ezután a nap után. Mindenki azt hitte, elfelejtettem már, hiszen volt bőven kalandban részem, még a természetfelettivel is. Lett saját hajóm és legénységem, szereztem kincseket, legyőztem szörnyeket, ám mégis. Mikor egy ádáz csatában végre halálra leltem a tengeren, minden emlékem közül Jisung két megigéző szeme tűnt föl. Ugyanolyan élesen láttam őket, mint mikor találkoztunk, egy cseppet sem fakultak el. Képtelenség lett volna. 

Hiszen sose tudtam elfeledni Han Jisungot, egy pillanatra sem. 

POV: beteg vagyok, és a hétvégi Karibtenger Kalózai-maraton közben befejeztem ezt a darabot, amit hetekkel ezelőtt kezdtem. Szóval köszönjétek Jack Sparrow Kapitánynak! 

(Amúgy mellesleg olyan agyi állapotban vagyok, mint ő a harmadik részben, ami nem jó, úgyhogy megyek aludni, hátha akkor a képernyő abbahagyja az imbolygást...)