Halloween éjszakája volt, az évszakhoz képes kivételesen meleg idő. Ahogyan pedig egyre közeledtünk az úti célunk, egy híresen elátkozott, elhagyatott épület felé, a száraz faágakon átsütő telihold fénye egyre és egyre ijesztőbb lett. 

- Mi az Jisung, félsz? - kérdezte tőlem pimaszul a legjobb barátom, Hyunjin, aki mellesleg ugyanúgy megrémült mindentől, mint én. 

- Ne mond, hogy te nem - vágtam vissza neki, amire csak elvigyorodott. 

Őszintén nem tudom, hogy kinek a hülye ötlete volt kísértetet vadászni, de azt főleg nem, hogy minek hagytam magamat rábeszélni erre a nevetséges kiruccanásra. Alapvetően nem szeretem a hátborzongató dolgokat, a legegyszerűbb horrorfilm után is napokig összerezzenek a legkisebb zajtól is. De addig győzködtek, hogy buli lesz, az év legjobb estéje, semmiképp sem hagyhatom ki, meg hasonlók, hogy beadtam a derekam. 

Némi gyaloglás után megérkeztünk erre az isten háta mögötti helyre, és meg kell adni neki, végülis baromi jól nézett ki. Egy köralapú betonépítmény volt, több helyen is benőtte a növényzet a külsejét, valamint, mint később megtudtam, belül tele volt labirintusszerű folyosókkal, amikben az egyetlen világítást az üvegtelen ablakokon át besütő holdvilág adta. 

- Kettesével fogunk bemenni - vázolta fel a tervet Chan, majd ránézett a telefonjára. - Most 23:58 van, szóval az első pár éjfélkor indul, a többiek öt perces eltérésekkel követik. Ez így rendben lesz? 

Nem lelkesedtem az ötletért, de ha a többiek nem ellenzik, akkor én sem. 

- Szerintem kezdjük Hannal és Lee Know-val - indítványozta Felix, amit a társaság egyöntetűen helyeselt. 

Az én agyam azonban 300-szoros sebességgel kezdett pánikolni. Normálisak ezek? Egy csapatba tesznek a crushommal, amikor mind pontosan tudják, hogyan érzek, legalábbis többször az értésemre adták, mennyire egyértelmű eset vagyok. Szerintem láthatták az arcomon a kétségbeesést, mert mind felnevettek, kivéve Minhot. Ő szótlanul állt egész végig, majd az általános derültség miatt a szája egy halvány mosolyra húzódott. 

- Éjfél van! - jött a bejelentés Chan részéről. 

- Akkor nyomás befelé! - tuszkolt minket a bejárathoz Changbin, hiába próbáltam ellenállni. Amikor pedig beértünk, becsapta és eltorlaszolta az ajtót, így nem volt más választásom, mint követni Minho zseblámpájának a fényét, ami nyílegyenesen mutatott előre a sötétben. 

- Hogy őszinte legyek... - kezdtem, amikor felzárkóztam mellé. - Nekem semmi kedvem nincs szellemek után után kutakodni. Azt sem tudom, minek jöttem el ide. 

- Jó, akkor keresünk egy, a körülményekhez képest világos szobát, ahol megvárjuk, amíg Bang Chan nem ír a chatbe, hogy menjünk haza - gondolom érezte, hogy egy kicsit kérdőn nézek rá, mert így folytatta. - Tudod, én sem lelkesedek ezért a gyerekes bohóckodásért, amit mára terveztek. Úgyhogy majd ügyesen kihúzzuk magunkat alóla. 

- Köszönöm - mondtam neki halkan, és kicsit szorosabban mellette kezdtem lépkedni. Kisvártatva meg is találtuk amit kerestünk, úgyhogy letelepedtünk az egyik ablak mellé, hátunkat a falnak vetve. Nem tudom mennyi idő telhetett el, amíg csendben ültünk egymás mellett, azonban egyszer csak a semmiből éles csattanás hallatszódott, amit hosszas veszekedés követett. 

- Azt várod, hogy mikor zsibbad el a karom? - kérdezte Minho. Bennem pedig ekkor tudatosult, hogy az ijedségtől egészen szorosan hozzábújtam. Ettől a felismeréstől viszont annyira zavarba jöttem, hogy gyorsan el is engedtem. - Na, nem úgy értettem, hogy menekülj el - húzott vissza magához a derekamnál fogva. 

Azonban még nem volt időm feldolgozni, hogy mi történt, ugyanis a furcsa zajok folytatódtak. Bár az elmém egy része tisztában volt vele, hogy ezek továbbra is a többiek lesznek, sajnos az ösztöneimre a józan ész nem hatott, és egyre jobban szorongani kezdtem. Mi van, ha tényleg szellemek vannak itt, mi van, ha az az entitás minket kísért, mert külön vagyunk a csoporttól, mi van ha, mi van ha... Kérdések és feltételezések százezrei száguldottak át az agyamon és ettől sikerült olyan belső félelmet kialakítanom, hogy elkezdtem remegni. Ezt persze Lee Know is észrevette. 

- Nyugi, nincs baj, itt vagyok - a hajamat simogatta, és úgy csitított, mint egy rémült kisállatot szokás. Ez valamennyire bevált, mert éreztem, hogy egy idő után sokkal szabályosabban veszem a levegőt, és a szívem is lassabban vert, de tudtam, hogy ez a megoldás nem végleges. 

- Tereld el a figyelmemet - kértem tőle, és felpillantottam rá. A beáramló holdfény kékes derengésbe vonta az arcát, valamint még a szemébe hulló haján keresztül is láttam, ahogyan csillog a szeme, ami már-már felszikrázott, mikor belenéztem. A kívánságom hallatán szélesen elmosolyodott. Az ölébe vont, a karjait újfent szorosan a derekam köré fonta, majd hosszan, szenvedélyesen, őszinte tűzzel megcsókolt. Én pedig minden korábbi bizonytalankodásomat a hátam mögött hagyva hevesen visszacsókoltam. Az ötlet tökéletesen működött, ugyanis elfeledkeztem minden visszajáró lélekről, démonról, félelemről és szorongásról. Semmi nem számított a világon, hiszen végre a karjaiban érezhettem magam. 

- Ragyog az arcod - jelentette ki Minho, és finoman eltűrt egy hajtincset a fülem mögé. 

- Persze, hogy ragyog, amikor teljesült az álmom. 

- Tényleg, és mi volt az álmod? 

- Hát... - egészen közel hajoltam hozzá és azt súgtam: - Te.