A két fiú izgatottan futott ki a kertbe, és terítette le a takarót a sötét fűre. Leheveredtek a tiszta, csillagos ég alatt, miközben az anyukáik Hyunjinék házának teraszán üldögélve beszélgettek. 

A két fiú lelkesen bámult felfelé, a csillagok visszatükröződtek a szemeikben. Fiatalok voltak még, alig tíz évesek. Fogalmuk sem volt, mit hoz majd nekik a világ, mi vár odakinn rájuk. Mit fedeznek fel majd csupán pár évvel később magukról és a kapcsolatukról, mennyit szoronganak és idegeskednek, mennyit bajódnak majd valamivel, amit kívülről nézve olyan egyszerűen meg lehetett volna oldani, ők onnan bentről mégis gubancosnak és bonyolultnak látták, és elvesztek benne. Mennyit vesződnek majd azzal a látszólag olyan felemelő és elképesztő érzéssel, amely valahol mégis mennyire banális: a szerelemmel. Mennyi sírás, könny, édes fájdalom jár majd vele, mennyi megbánás, amiért így elrontották, amiért a saját bizonytalanságuk miatt ellökték egymást. Mennyi keserves éjszaka, néma ordítás, és a másik soha-viszont-nem-látásának kínja. Hiszen elrontották, egyszer, s mindenkorra, és hiába szeretsz valakit a szíved mélyéről, vannak hibák, amiket nem lehet megbocsájtani. Vagy mégis? Sose tudták meg. Hiszen sosem volt merszük újrakezdeni. Sosem volt merszük megkeresni egymást, és bocsánatot kérni, mindketten úgy hitték, lehetetlenség lenne. Hogy a másik életük végéig nem bocsájtott meg nekik. Holott valójában mindkettejük csak a szívének párjára várt halálának napjáig, és képes lett volna bármilyen tévedést elfelejteni. De megint: a bizonytalanság, a gubanc, a háló, amit maguk köré szőttek, és ami végül megfojtotta őket. Mert egyikük se tudott csak egyszer nyílt lenni végre. 

A két fiú azonban most még nem gondol ezekre. Még fogalmuk sincs. Csak nevetgélve bámulják a csillagokat, keresik az ábrákat közöttük. 

- Nézd, az ott a Nagy Medve - mutogat Seungmin a levegőben. 

- De nem is hasonlít egy medvére! - Hyunjin értetlenül pislog, hol a mellette fekvőre néz, hol az égboltra. 

- Szokták Göncöl-szekérnek is hívni. 

- Szekérre sem hasonlít... Inkább olyan, mint egy merőkanál! 

A két fiú felkacagott az éjszakában, és megfogták egymás kezét a takarón. Még ártatlanok voltak. Csak élvezték a drága pillanatot, nem tudva, milyen hamar véget érhet. 

A két fiú még nem tudta, milyen törékeny is az élet.