Miután hazaért a munkából, Bang Chan fáradtan dőlt le az ágyára kicsit pihenni. De az agya egy gondolathoz tért vissza, ami már jó ideje foglalkoztatta. A szerelem. Van, akinek nincs szerelme, van akinek egy emberért fáj a szíve, és ott van Chan, aki egyszerre két személybe is belezúgott.

Az egyikük a lakótársa, Hyunjin. A szőke, nála jelentősen magasabb fiú már a legelején felkeltette a figyelmét, ami nem is csoda, mert gyönyörű arccal lett megáldva. De a szépsége mellett a kicsit szétszórt, szelíd és érzelmes jelleme volt az, ami igazán megfogta Chant. Hyunjin festő volt, igazi művészlélek. Az életét sokkal inkább a saját kis varázslatos világában élte, mint a valóságban, amit Chan meg tudott érteni, mert neki a zenével volt hasonló viszonya. Hajnalokig tudtak ők ketten beszélgetni a művészetről és az alkotás szépségéről egy-egy bögre kávé mellett.

Apropó kávé, a másik aki belopta magát Chan szívébe Seungmin volt, akivel együtt dolgozott a sarki kávézóban. Seungmin elsőre komolynak tűnik, de igazából végtelenül kedves, türelmes és nyugodt. Szereti a világot racionálisan látni, és igen érett, bölcs tanácsai vannak, amik sokszor nagy segítséget nyújtanak Channak, aki hajlamosabb inkább az érzéseire hallgatni, mint az érvekre. Seungmin az egyetlen személy, aki észhez tudja téríteni őt ilyenkor.

Chan már sokadjára elemezte a szituációt, és mindig arra jutott, hogy nem tud a két srác közül választani. Ha össze is jönne az egyikkel, akkor is végig vágyna közben a másikra is.

"Lehetetlen helyzet" - mondta magában, és felsóhajtott. Viszont mielőtt elsüllyedhetett volna a kilátástalanságban, Hyunjin dugta be a fejét a szobája ajtaján.

- Szia! Gondoltam szólok, hogy áthívtam egy barátomat - közölte.

- Oh, helló Chan! - nézett be Seungmin.

- Várj, ti ismeritek egymást? - Hyunjin tekintete ide-oda járt kettejük között.

- Igen, együtt dolgozunk - válaszolta Chan.

- Nahát, milyen kicsi a világ - nevetett fel Hyunjin, majd Seungminnal együtt átmentek az ő szobájába.

Chan visszafeküdt a párnájára, de nem tudta ismét felvenni a gondolatai fonalát. Így egy kis idő után feltápászkodott, és inkább kiment a konyhába némi vízért. Vagyis csak ment volna, mert ahogyan Hyunjin résnyire nyittva maradt ajtaja előtt haladt el, akaratlanul is meghallotta, miről beszélnek azok ketten.

- ... De miért nem jöttél még össze vele? Hiszen állati helyes! És azt mondtad, szereted - hallotta meg Seungmin hangját.

- Igen, de nem biztos, hogy ő is viszonozza ezt - felelte Hyunjin.

- Ugyan, ki ne tudta szeretni téged?

- Hát... te sem szeretsz. Legalábbis nem úgy, ahogyan szeretném.

- Pedig de.

- Tényleg? T-te szerelmes vagy belém? Én pedig beléd. És mindketten oda vagyunk Chanért.

- Pontosan.

- Bonyolult, mi? - Hyunjin röviden felnevetett.

- Szerintem nem annyira. A kérdés itt csak az, hogy Chan hogyan érez, de van egy olyan sejtésem, hogy nem lesz probléma.

- Akkor, összejöjjünk?

- Még ne, Jinnie. Ha együtt vagyunk, végképp nem fog kezdeményezni. Ismerem már annyira. Inkább némán szenved, mintsem, hogy "belerondítson a kapcsolatunkba".

- Ebben igazad van - kis szünet. - De tudsz valami megoldást?

- Poliamoria.

- Gondolod, hogy belemenne?

- Igen - nyitott be Chan, meglepve a bent ülő két fiút, akik kézenfogva ültek az ágy szélén.

Pár pillanatig csend volt, majd Hyunjin felállt, és átölelte Chant, miközben továbbra is szorosan fogta Seungmin kezét. Chan viszonozta az ölelést, megpuszilta, majd kinyújtotta a karját Seungmin felé. Ő el is fogadta, és közelebb lépett hozzájuk. Erre Chan odahúzta magához, így már hármasban ölelték egymást.