- Bye Chris, akkor mentem! - köszöntem el a tőle az előszobában. 

- Viszlát Felix! Vigyázz magadra! - a bátyám komoly tekintettel nézett rám, amit én csak egy szemforgatásra méltattam. 

- Figyu. Nagyon cuki, hogy így aggódsz értem, de nem kell. Már nagyfiú vagyok, tudok vigyázni magamra. Ne is kezdd! - mondtam, amikor kinyitotta a száját, hogy megadja nekem a szokásos fejmosást. - Már hatezerszer hallottam ezt a monológot, konkrétan minden alkalommal, amikor furrycon-ra megyek. De eddig még nem lett semmi bajom, senki nem ismert fel, és ez ezután is így lesz. Ígérem. 

- Jól van - sóhajtott egy nagyot, és kinyitotta nekem az ajtót. 

Én a szőke hajjal koronázott fejemre húztam a kosztümöm tetejét, és kiléptem a ragyogó napsütésbe. Szerencsére még csak április volt, így nem volt meleg, mert akkor belefőttem volna ebbe a göncbe. Azért hiába fogalma sem volt senkinek, ki vagyok, ahogy végigmentem a városon, elégé zavart a sok furcsálló, vagy egyenesen rosszalló tekintet. Bár nem hibáztathatom az embereket, elvégre elég ritkán láthatnak egy embernagyságú, lila-rózsaszín, fluffy macskát a négyes-hatoson. De a szorongató érzés egyből elmúlt, amikor beértem az arénába, ahol a rendezvény helyet kapott. Ott ugyanis több száz hozzám hasonló öltözékű furry rohangált fel-alá. Ki a bizbasz árusoknál volt, ki a fejrészt az ölébe téve evett valamit, néhányan pedig a fursuit-versenyre neveztek be. Voltak páran emberi kinézetben is, de csak mert nem tudták megfizetni a teljes szettet, így fülecskés fejpántokra és állatsminkre kellett szorítkozniuk. 

Ahogy ide-oda mászkáltam, egyszer csak belebotlottam egy igen fura lénybe. Nem tudtam eldönteni, hogy nyúl, malac, vagy esetleg mindkettő egyszerre. Éppen azon volt, hogy látványosan hasra essen, de szerencsére el tudtam kapni. 

- Jól vagy? - kérdeztem tőle. - Ez az első, hogy ilyet viselsz, ugye? - elég feltűnő volt, hogy nem szokott hozzá, hogyan kell egy fursuit-ban közlekedni. 

- Igen. Nem akarok panaszkodni, de kicsit nehéz a feje. 

- Lehet, ki kell egyensúlyozni. Tudok valakit, aki megcsinálja neked. Ha azt mondod, Yongbok küldött, még kedvezményt is kapsz, hehe. 

- Tényleg? Ilyen befolyásos vagy? 

- Már régóta vagyok a közösségben, és sokakat ismerek, szóval igen. De nem lehetne, hogy leülünk valahova? - érdeklődtem, ugyanis még mindig rám támaszkodott, és nem volt könnyű megtartani. 

- Persze! - kapott észbe, és sűrű bocsánatkérések közepette letelepedett velem egy padra. 

Sokáig beszélgettünk. Kiderült, hogy Changbinnek hívják, és ahogy sejtettem, még viszonylag új a körünkben. Érdekes módon igencsak megkedveltem, de valahogy másképp, mint a többi barátomat. Őbenne volt valami különleges, amit nem tudtam megmagyarázni. Évtizedekig is el tudtam volna hallgatni, de Chris rámírt, hogy azonnal siessek haza, mert anyám tiszta pipa, hogy hol a frászban vagyok. Azt sem tudja még, hogy meleg vagyok, nem hogy hobbiból emberszerű állatokat rajzolok, és ezekért mások fizetnek, valamint szeretem cicajelmezben járni az utcákat. Nem hiszem, hogy örülne neki. Sajnos a hirtelen távozásom miatt nem kaptam meg Changbin elérhetőségét, de ez már, hála a hülye fejemnek, csak otthon jutott eszembe. 

Pár hét is eltelhetett, amikor a helyi boltban, miközben a képzeletbeli bajszom alatt morogva kerestem a kedvenc chips-emet, hirtelen rám köszöntek. 

- Szia! Lehet fura kérdés, de találkoztunk már? Ismerős a hangod. 

- Nem hiszem - motyogtam, a figyelmemet még mindig a nasispolcnak szentelve. 

- Akkor nem te vagy Yongbok? 

Másodpercekig lefagyva álltam az álnevem hallatára. Lassan oldalra fordítottam a fejem, és akkor jött a második sokk. Az előttem álló fiú ugyanis rohadt helyes volt. Max. egy-két évvel lehetett idősebb nálam, ellenben alacsonyabb volt. A fekete haját kissé az arcába fésülte, a szintén fekete outfitje pedig remekül kihangsúlyozta az izmos vállát, mellkasát és combját. Olyannyira jól nézett ki, hogy önkénytelenül is beharaptam az ajkamat a látványra. Amikor pedig észrevettem mit csináltam, a szeplőim se látszódtak ki, annyira elvörösödtem. Őt viszont láthatóan nem zavarta, mert végig kedvesen mosolygott rám. 

- D-de, én vagyok - nyeltem egy nagyot. 

- Valami baj van? - nézett rám. Nyilván feltűnt neki, hogy nem egészen normálisan viselkedtem. Mielőtt válaszoltam volna neki, körbenéztem, majd inkább az üzlet egy még eldugottabb sarkába cibáltam. - Minden oké? - kérdezte. 

- Igen, csak... - igyekeztem összeszedni a gondolataimat. - Az nem a valódi nevem. Igazából Felix vagyok. 

- Nem értem. 

- Nézd, a környezetemben, mint a családom, vagy az ismerőseim, senki sem tudja, hogy furry vagyok, kivéve a bátyámat. Ez a nagy titoktartás inkább az ő hülyesége, de belementem. Végülis nem akar rosszat, csak félt engem, és tart attól, hogy a többiek hogyan reagálnának. Ez vonatkozik arra is, hogy a fiúkhoz vonzódom. Szóval annak érdekében, hogy ne derüljön ki a dolog, a nagyvilág Felixként ismer, a furry-k viszont Yongbokként. Kicsit szar, hogy hazudnom kell azoknak, akik a legszeretetteljesebb közeget nyújtják nekem, de a bátyám nyugalmáért megéri. Eddig még senki sem jött rá, csak te - a mondandóm végén kissé elszégyelltem magam, így lehajtottam a fejemet. 

Changbin végigsimított a karomon, hogy megnyugtasson, de ettől inkább csak zavarba jöttem. Ennek ellenére nem engedett el. 

- Nem haragszol? - pislantottam feléje, ahol ugyanaz a lágy mosoly fogadott. Ez némileg segített, így ismét felemeltem a fejem. 

- Egyáltalán nem - közölte kedvesen, és közelebb húzott magához. - Megértem, hogy félsz felfedni, hogy ki vagy, és szerintem sok más furry is így van vele. Azt pedig, hogy ilyen jóban vagy a testvéreddel, kifejezetten aranyosnak találom. 

Nem bírtam tovább a nyomást, így a nyakába csimpaszkodtam és a vállába fúrtam az arcomat, mire belepuszilt a szöszi hajamba és végigsimított a fejemen. Bár akkor ezt még nem tudtam, de egy dolgozó pont azt a pillanatot választotta, hogy szétnézzen az üzlet végében, ám Changbin egy pillantással elküldte a picsába, és még szorosabban átölelt. Egy darabig tehát álltunk, én a zokogás szélén, a karjaiban, ő pedig engem csitítva simogatott. 

- Tudod, - kezdett bele - Yongbokiet eléggé megkedveltem, de Felixet még szívessebben megismerném, ha szabad. 

- Persze, hogy szabad. Szeretlek Binnie - a szemébe néztem, amíg ezt kimondtam, de utána visszabújtam a biztonságot nyújtó, és roppant finom illatú pólójába. Hallottam, ahogyan felnevet, majd az államnál fogva felemelte a fejem. 

- Köszönöm, Lix. Megengeded? - de nem várta meg a válaszomat, hanem egyenesen az ajkaimra helyezte az övéit. Abban a pillanatban pillangók ezrei kezdtek körözni a hasamban, a világ fordult egyet a tengelye körül, én pedig ezeket figyelmen kívül hagyva feledkeztem bele a mámorító csókjába. 

Persze ezt a varázslatos percet is a telefonom pittyegése zavarta meg. 

- Bazdmeg, Chris! - csúszott ki a számon, amikor megláttam az "ennyi ideig tart neked tejet és sajtot venni?" üzenetet a képernyőn. - Bocsi - néztem Chanbinra. 

- Semmi gond, tetszik ha mocskos a szád - mondta somolyogva. - De gondolom megint menned kell - tette hozzá csalódottan. 

- Igen, egészen a kasszáig - húztam kicsit az agyát. - Aztán meg haza, de velem jöhetsz, ha szeretnél. 

- Tényleg? - derült fel az arca. 

- Persze. Nem mintha akárkit felvinnék magamhoz. 

- Akkor ezt vegyem megtiszteltetésnek? 

- Mindenképpen - ezen a ponton mindkettőnkből kitört a röhögés, ami miatt persze az egész bolt úgy nézett ránk, mint az idiótákra, de nem érdekelt. 

A háztömbünkig vezető úton már teljesen felszabadultan beszélgettünk, és azon kaptam magam, hogy nem tudom abbahagyni a vigyorgást. De kifejezetten jól esett, hogy valaki ilyen szelíden, kedvesen, törődően viszonyul hozzám, de tiszteletben tartja a személyes szabadságomat és a döntéseimet. 

- Szia Fe... - a döbbenet beléfojtotta a bátyámba a mondat végét. Hol rám nézett, hogy Binnie-re, hol megint rám, hol megint ő rá. - Ez meg ki? - kérdezte végül. 

- Hogy a szívélyes és barátságos kérdésedre válaszoljak, ő itt Changbin - feleltem. 

- A nyúlmalac? - úgy tűnik ennyi maradt meg neki abból, amit meséltem. 

- Dwaekki! - húzta fel az orrát az említett személy. 

- Felix, tudod mit beszéltünk meg, ugye? - nézett rám Chris, meg se hallva az előző megjegyzést. 

- Nem tehetek róla, hogy ilyen különleges hanggal áldott meg a sors - próbáltam lazára venni, de ez nem hatotta meg. - Tudom, hogy mindenáron meg akarsz védeni, hogy te vetted át a családfő szerepét, mióta apa lelépett. De hidd el, akármennyire is jó ötletnek tűnt számodra ez, én sokkal jobban örülnék neki, ha nem játszanál pótapásat - igyekeztem higgadtan beszélni, ami nem volt könnyű, ugyanis számtalanszor veszekedtünk már ezen, de az, hogy komolyan és őszintén fordultam hozzá sokkal jobban működött. - Lehet, hogy akkor egyedül és kiszolgáltatottan éreztük magunkat, - folytattam - de már nem kisgyerekek vagyunk, hanem két felnőtt, vagyis majdnem felnőtt férfi, akik megoldják a maguk baját. Szóval jó lenne, ha hagynád, hogy éljem a saját életemet, és én vállaljam a felelősséget a tetteimért. 

- Jogos - mondta. - Igazad van, Felix. Sajnálom. 

Láttam rajta, hogy végre tényleg megértette, hogy mit szeretnék, és el is fogadta. Viszont egyértelműen bűntudata volt attól, ahogy korábban viselkedett (igaz, nem kellett volna, de már megszoktam, hogy ilyen). Így hát átöleltem, hogy megnyugtassam, hogy nem haragszom, majd hátrébb léptem. 

- Ami Changbint illeti - megfogtam Binnie kezét és közelebb húztam - értem, hogy nehezen bízol az új emberekben, de kérlek adj neki egy esélyt. Igen, nem régóta ismerem, de nagyos aranyos volt velem, és komolyan kedvelem. 

- Rendben - jelentette ki. - Bejöttök vacsorázni? - tette még hozzá, és elindult teríteni. 

- Azta! - kiáltottam fel. 

- Mi az? - nézett rám Binnie értetlenül. - Ez annyira nagy dolog? 

- Nála? Mindenképpen. Úgy tartja, hogy a konyha a ház legszentebb helye, (isten áldja a furaságát), szóval kevesek tehetik meg, hogy belépnek oda. 

- Akkor nyert ügyünk van, nem? - az az édes mosoly ült megint az arcán, amiről úgy éreztem, csak nekem szól, és amit képtelen lennék megunni. 

Bólintottam, mire átölelt, egy gyors csókot nyomott a számra, és szorosan átkarolva egymást mentünk az ínycsiklandozó illatok után. Az én szívem pedig repesett a boldogságtól.