Jisung izgatottan bámult ki az autó ablakán, ahogy elhagyták a várost, és a szürke betonkockák látványát zöld mezők, rizsföldek, fák és bokrok váltották fel. Világ életében arról álmodott, hogy egyszer kiszabadul a nagyvárosból, és vidékre költözik. Igaz, most csak nyaralni mentek egy hétre az őszi szünetben, de ez is több volt, mint a semmi. Legszívesebben az üvegre tapadva itta volna be a látványt, de nem tudta, ugyanis be volt préselve a hátsó ülésen a két kistestvére közé. 

Jobbján a kilenc éves Beomgyu ült, akit nem érdekelt a táj, csak nyugodtan rajzolgatott pillangókat és pipacsokat a füzetébe, közben a lábfejét az autóban szóló zene ütemére mozgatta. 

Balján az alig öt éves Jungwon csücsült, bár a kisfiút csak a biztonsági öv tartotta a fenekén. Egész úton mocorgott, tekergőzött az ülésében, mint a sajtkukac, és Jisungot bombázta kérdésekkel, lévén, hogy senki más nem válaszolt neki. 

Négy hosszú óra után végre megérkeztek a szállodába, ami egy bájos kis épület volt, saját fürdőházzal. Ám ami Jisungot legjobban érdekelte, az a szállásuk mögött meghúzódó erdő volt. Szíve szerint otthagyva mindent rohant volna a fák sűrűjébe, engedve a levelek és ágak hívogató énekének, amik érte susogtak a lágy szélben. De szokása szerint csak lenyelte a vágyait, és segített behordani a csomagokat a szobába. 

Két szobájuk volt, egy a szülőknek, és egy a gyerekeknek. A fiúk anyja, aki a foglalást csinálta, azonban azzal nem törődött, hogy egymás mellé kérje a szobákat, így egy folyosó két végén kötöttek ki. Ami azt jelentette, hogy egész héten Jisungnak kellett a két öccséről gondoskodnia, a holmijukra vigyáznia, ellenőrizni, hogy fogat mostak-e, és a többi. Kár, pedig az ember általában azért megy nyaralni, hogy valami mást csináljon, mint amit a hétköznapokban szokott, de úgy tűnt, Jisung sose örülhet teljesen semminek. 

Azért végülis egészen kellemesen telt a vakáció. Hála égnek őszhöz képest egészen meleg volt, így a gyerekek fürdőztek, játszottak a kertben, virágokat és makkot szedtek, esténként pedig Jisung mesét olvasott a kicsiknek. Igazából szerette a kisöccseit, csak azt nem, hogy neki kellett vigyáznia rájuk. Az itt töltött idő alatt is szinte csak ő játszott velük. A szüleik inkább a többi nyaraló felnőttel barátkoztak, nappal a medencéknél pihentek vagy a teraszon kártyáztak, este pedig a bárban mulattak és biliárdoztak. Ez utóbbit Jisung is szívesen kipróbálta volna, de nem merte a két kisebbet egyedül hagyni. Hiszen hiába volt ő már szinte harmadik szülőjük annyi idős korában, tudta, Beomgyu kevéssé hasonlít rá. A középső fiú sokkal álmodozóbb volt, szinte félig nem is ebben a világban élt, és nem lett volna képes egyedül kezelni valamilyen vészhelyzetet. Jisung igyekezett nem elítélni vagy kevesebbnek tartani emiatt, viszont néha nagyon is örült volna neki, ha számíthatott volna a testvérére. De hát senki sem választhatja meg a személyiségét, ezért igyekezett nem elvárni semmit. Inkább mély levegőt vett, félresöpörte minden gondolatát, és beletörődve sorsába sietett a kicsikhez, elhárítani egy újabb hat percig tartó eget rengető katasztrófát. 

De visszatérve a nyaraláshoz. Minden remekül ment, egészen az utolsó előtti napig. A fiúk le terveztek menni sétálni az erdőbe, vagyis csak Jungwon és Jisung, Beomgyu inkább a hallban maradt olvasni. 

Már az ajtónál voltak, amikor Jungwon megtorpant. 

- Jiji! - rángatta meg a bátyja kezét. - Ottmaradt a kiszkoszár! 

Jisung is megállt, és felsóhajtott. 

- Nagyon kell az a kosár? - kérdezte, lévén, hogy semmi kedve nem volt visszamenni érte a szobába. 

- Igen! - jelentette ki Jungwon határozottan. - Abba gyűltöm a makkockákat! - rángatta tovább az idősebb fiú kezét, amíg ő be nem adta a derekát. 

- Jó, fölszaladok érte. Te addig ülj le erre a székre, és maradj itt! Egy pillanat, és jövök - hagyta ott a kisfiút a bejáratnál. 

Jisung olyan sebesen rohant föl a lépcsőn, ahogy csak tudott, hogy minél hamarabb visszaérjen. A kisöccse nem volt az a türelmes típus, de remélte, két percet kibír. Mint kiderült, tévedett. 

Ugyanis mikor leért, Jungwon nem volt ott, ahol hagyta. Körbejárta a bejáratot, a recepciót, és a hallt, de nem találta. 

- Gyu, Wonnie itt van? - kérdezte a másik öccsét. 

- Nincs - válaszolt Beomgyu, fölpislantva az olvasmányából. - És nem, nem láttam. Már megint elszaladt, mi? Majd meglesz, rossz pénz nem vész el. 

- Hát kösz a semmit - húzta el a száját Jisung, majd elindult megnézni az egész alsó szintet. Kiment a kertbe is, ahol a szülei voltak, hátha ott megtalálja. 

- Anyu... - szólította meg tétován az édesanyját. 

- Mi az, Ji, nyerésre állok! - nézett ő a fiára idegesen a kártyái fölött. 

- Izé... Nem láttad Wonniet? 

- Elvesztetted?! Édes istenem, Ji, hányszor megmondtam, hogy ne hagyd magára! Ajj, estére kerítsd elő nekem, megértetted? - adta ki az utasítást az anyja, majd mű-mosolyogva visszafordult az újdonsült barátnőihez. 

- Itt nem járt, az biztos - vetette oda az apja a medence partjáról. - Hova is indultatok? - ült föl a napágyon. 

- Sétálni az erdőbe, meg makkot gyűjteni - válaszolt Jisung abban a reményben, hogy az apukája majd segít neki. 

- Akkor odakint kezdd el keresni. Mennék én is, csak hát fürdőruhában vagyok - mutatott végig magán az apja, majd visszafeküdt napozni. - De biztosan megtalálod, ügyes fiú vagy Ji - tette még hozzá. 

Jisung frusztráltan fújtatott egyet. Persze, hogy már megint egyes egyedül kell megoldania. Senki nem tesz semmit, kicsi Wonnie pedig ki tudja, hol kószál. Bár a szállodában valóban nem látszott semmi nyoma, így az apja tanácsát követve elindult kifelé. 

Odakint sem látta azonban, így kiáltozni kezdte a nevét. Már jó negyed órája rohangált föl-le, az ordítva, hogy "Wonnie! Hol vagy? Gyere, Jiji kihozta a kosaradat!", mikor egy fiatal pár lépett mellé. 

- Kit keresel? - kérdezte a férfi. 

- A kisöcsémet, Jungwont. Öt éves, narancssárga kantárosnadrág és szalmakalap van rajta. Látták esetleg? - kérdezte reménykedve, mire a pár elgondolkodott. 

- Láttunk egy kisfiút ilyen ruhában nemrég, a fák felé tartott, és útközben mindenféle dolgot fölszedett a földről. Még csodálkoztam is, hogy hol vannak a szülei... - válaszolta a nő. 

- Pókereznek és a hasukat süttetik - morogta Jisung az orra alatt. - Nagyon szépen köszönöm - fordult a párhoz, meghajolt, majd az erdő fele kezdett rohanni. 

Ahogy beért a sűrűbe, magában azért fohászkodott, hogy az öcsikéje ne legyen messze, meghallja a hangját, és hamar találják meg egymást. Viszont ez a reménye egyre inkább szertefoszlani látszott, amikor már a hatodik kört tette az erdőben, és az öcsikéje még mindig sehol sem volt. Már a sírva fakadás szélén állt, amikor az egyik farönkön meglátott egy alakot. 

Egy férfi volt, első ránézésre semmi furcsa nem volt vele, csak olyan... nem eviláginak tűnt. Második ránézésre Jisungnak feltűnt a férfi természetfeletti szépsége. Még meg is jegyezte magában, hogy az ismeretlent mintha szoborból faragták volna, olyannyira gyönyörű volt minden vonása. Csak a harmadik ránézésre jött rá a fiú, mi is volt olyan furcsa az idegennel: egyrészt világoskék hanbok-ot viselt, másrészt a feje tetején két, hosszú, fehér nyúlfül foglalt helyet. De annyira beleolvadtak a megjelenésébe, annyira illettek rá, hogy Jisungnak ilyen hosszú időbe tellett, hogy észre vegye. 

Ezután viszont már egyértelmű volt számára, hogy nem emberrel áll szemben. A titokzatos férfi bizonyosan egy isten volt, valószínűleg ennek az erdőnek a védelmezője. Így hát Jisung mély meghajlással köszöntötte, ahogy az illik, majd udvarias tónusban szólította meg. 

- Jó napot, utam. Kérem, nem szeretném rabolni az idejét, de a testvérkém elveszett. Nem látta esetleg? 

Az istenség nem felelt, csak halványan elmosolyodott, majd intett Jisungnak, hogy kövesse. Gondolkodás vagy tétovázás nélkül vezette el a fiút az erdő közepébe, ahol egy kis tavacska mellett ott guggolt Jungwon, és éppen nyelvet öltött egy levelibékának. Nem tűnt úgy, mintha félne vagy bármi hasonló, valószínűleg fel sem fogta, mekkora ijedelmet okozott a bátyjának. 

- Wonnie, csak, hogy megvagy! - szaladt oda hozzá Jisung, és átölelte a kisfiút. - Tudod, mennyire aggódtam, hogy hol lehetsz? 

- Miéjt? Aszt mondtad, az ejdőbe jövünk. Én itt vagyok, de te késztél - biggyesztette le az ajkát Jungwon. 

- De együtt, nem egyedül! Meg kellett volna várnod a bejáratnál! 

- Késztél. Inkább elindultam magam - volt vállat a fiú, és közben egy bottal paskolta a vizet. 

- De... Ahj, mindegy, a lényeg, hogy megvagy. De kérlek, többször ne kószálj el csak úgy, nélkülem! Ígéred? - fordította maga felé Jisung a kisfiút. 

- Ígéjem. De csak, ha nem vagy lasszú. 

Jisung erre már csak halkan fölnevetett. Majd fölnő Jungwon, és akkor megtanulja, hogy mit szabad, és mit nem. Inkább egyenlőre hagyta játszani, és a nyúlistenhez fordult, aki eddig mosolyogva nézte őket. 

- Köszönöm szépen, hogy segítettél megtalálni, ezer hálám - hajolt meg megint. 

- Ugyan - szólalt meg az istenség végre. - Te jó gyerek vagy, Han Jisung. Majd egy dologra emlékezz: amikor életed a végére ér, és átkelsz a szellemvilágba, mondd az első alaknak, akit meglátsz, "Lee Minho védelmez engemet", és semmilyen nehézségbe nem fogsz ütközni. 

Ezzel az isten biccentett a fiúnak, majd köddé vált, otthagyva Jisungot értetlen arckifejezéssel, ám hálás szívvel. 

A fiúk a délután hátralévő részét is ott töltötték az erőben, ám többet nem tévedtek el egyszer sem. Mikor pedig alkonyodni kezdett, szépen visszamentek a teli kosár jósággal, amit gyűjtöttek. Volt ott minden, makk, falevél, madártoll, sőt, Jungwon még egy békát is meg akart tartani, de az folyton kiugrott a kosárból. Azonban amikor este Jisung átnézte a "zsákmányt", egy furcsa dolgok talált a kosárkában. Egy kis, fából faragott nyúlfigura volt. Jisung esküdni mert volna rá, hogy még soha életében nem látta, és azt sem tudta, hogy került hozzá. "Biztosan a nyúlisten ajándéka. Lehet ez az ő szobra." gondolta, ezért hazavitte magával. 

Otthon az egyik éjjeliszekrényére tette. Nem tudta igazán, mit kéne kezdenie vele, de érezte, hogy közel kell tartania magához. Aztán ahogy telt az idő, azon kapta magát, hogy beszél a szobrocskához, mintha magához az istenséghez szólna. Mesélt neki a napjáról, kitárgyalta vele a problémáit, és tanácsot kért, ha valamiben bizonytalan volt. Persze, a szobrocska nem válaszolt neki, de Jisung azt vette észre, sokkal tisztábban látja a dolgokat magában egy-egy ilyen "beszélgetés" után. Majd elkezdett más nyuszis holmikat gyűjteni köréje. Amikor csak meglátott egy nyuszi mintás csetreszt a városban, mindig megvette, és az éjjeliszekrényére tette, így egész kis oltárt alakított ki. Persze az eredeti szobrocska végig középen maradt. 

Így ment ez három évig, amíg Jisung be nem töltötte a tizennyolcat. Addigra már le is érettségizett, és elhatározta, hogy a születésnapján visszamegy abba az erőbe. Volt egy kis pénze, amiből fizette az utazását. Vonatra szállt hát, és ugyanabban a szállodában foglalt szobát, ahol akkoriban megszálltak. 

Kellemes, meleg, napos szeptemberi délután volt, amikor Jisung életében másodjára lépett be a bűvös erdőbe. Óvatosan ment beljebb, majd amikor már kellően maga mögött hagyta a kinti világ zaját, megszólította az istent. 

- Minho... - suttogta a levegőbe, és lám, a férfi abban a pillanatban megjelent előtte. 

Pont ugyanúgy nézett ki, mint aznap, ugyanaz a hanbok, ugyanazok a nyuszifülek, ugyanaz a földöntúli szépség. Jisung azonban kevéssé törődött mindezzel, és mindenféle előzetes kérdés nélkül egyszerűen az isten nyakába ugrott, és szorosan átölelte. Minho meg volt lepődve, de pár pillanat után ő is visszaölelte a fiút, magához vonta, és erősen tartotta a karjaiban. 

- Köszönöm! Mindent! - nézett Jisung könnyes szemmel az idősebbre. - Még én is nehezen fogom fel, mekkora áldás volt az a kis nyuszi nekem. 

- Ugyan kedvesem - Minho a ruhaujjával finoman letörölte a kisebb könnyeit, majd leült egy farönkre, Jisunggal az ölében. - Én köszönöm. Nálad szebb lelkű emberrel még nem találkoztam hosszú életem során, és igazán különlegessé tetted monotonon folyó napjaim a szavaiddal. 

- Tényleg? Pedig attól féltem, untatlak... Mert hát mégis mit akarhatna egy magadfajta hatalmas istenség egy hozzám hasonló kis senkitől - motyogta a fiatalabb. 

- Nos, az istenek sokszor irigylik a halandókat. A ti világotok olyan törékeny, olyan illékony, mint a sebes röptű pillangó. És sokszor pont olyan szép is - magyarázta Minho. 

- Nekem az élet még sose tűnt olyan szépnek, mint egy pillangó... De lehet azért, mert benne élek - morfondírozott Jisung. 

- Valószínűleg. Mindenki máshogy látja a dolgokat, és pont ez tesz mindent olyan érdekessé - bólintott Minho. - De egyvalamit árulj el nekem, Jisungie... Miért jöttél ide? Mert azt tudtam, hogy visszajössz, de arra nem jöttem rá, mi célból. 

- Azt hiszem... - kezdte Jisung rövid gondolkodás után. - Azt hiszem csak látni akartalak. Én sem tudom, innen hova tovább. Csak egyszerűen muszáj volt megint látom téged. Szeretlek Minho! - vallotta be, mire az istenségnek elkerekedett a szeme. 

- Te... szeretsz? - kérdezte Minho csodálkozva. 

- Igen. 

- Szeretsz... - az idősebb elmosolyodott. - Ohh, Jisungie, nem is tudod, milyen boldoggá tettél most! - simított végig a kisebb arcán. 

- M-megcsókolhatlak? - kérdezte Jisung félve. Minho megint bólintott, jelezve, hogy igen. 

Erre Jisung följebb hajolt, és egy finom, puha mozdulattal összeérintette az ajkukat. Édes, ártatlan csók volt, ami csak pár pillanatig tartott, ám ami mégis a világot jelentette mindkettőjüknek. 

- Jisungie... Nem maradnál itt velem? - kérdezte Minho, mikor elváltak egymástól. 

- Még nem - rázta meg Jisung a fejét. - De ígérem vissza fogok jönni még az életemben! És amikor leéltem az éveimet, ide fogok költözni hozzád! - fogadkozott, és be is tartotta az ígéretét. 

Igyekezett élni a világát, bár párja sosem lett, felnőtt korában örökbe fogadott egy kisfiút, akit a sajátjaként nevelt fel. Munka terén, környezetismeret-tanár lett, ami ugyan nem volt hatalmas karrier, de élvezte a természetről tanítani a kicsiket. Viszont mindezek mellett minden egyes évben, a születésnapja idején meglátogatta Minhot az erdőben. Beszélgetett vele, meséltek a másiknak a saját maguk világáról. Valamint minden elmúló esztendővel egyel több csókot adtak egymásnak indulás előtt, így egy idő után már hosszú ideig ízlelhették egymás ajkait, mielőtt Jisungnak el kellett volna mennie... 

Aznap, mikor Jisung elhalálozott, egész nap furcsán érezte magát. Időről időre elcsúszott a világ képe a szeme előtt, mintha egyszerre két dimenzióban lett volna. Tudta, itt az ideje, és miután az este békésen elaludt, nem is kelt föl többet. 

Ahogy kilépett a testéből, hirtelen a levegő olyan nehéz lett körülötte, mintha szirupban lépkedne. Az emberek, az általuk alkotott világ elmosódott, és ő probléma nélkül úszott át az épületeken meg a járókelőkön, mintha ott sem lennének. Viszont gyűltek más alakok. Korábban sose látott, massza-szerű lények, lebegő fény-, vagy éppen koromgömbök, és Jisunghoz hasonló szellemek népesítették be a teret körülötte. 

Utcák vagy irányok hiányában, Jisung először csak kerengett ide-oda. Aztán végül egy különös kinézetű vasútállomáson kötött ki, ahol az érdekes lények ki-be szálltak a vagonokba. "A szellemvonat. Ezzel eljuthatok Minhohoz!" gondolta, így ő is felszállt. Megkapta a jegyét, majd leült az egyik sorba, az ablak mellé. 

Mikor elindult, a vonat elképesztő sebességgel kezdett száguldani, olyannyira, hogy a táj egyetlen csíkká vált Jisung szemei előtt. De helyette meglátta a saját tükörképét az ablak üvegében. Meg volt lepődve, ugyanis pontosan ugyanúgy nézett ki, mint aznap, amikor először megcsókolta Minhot. Nem csak, hogy visszafiatalodott, a ruhái és a haja is pontosan ugyanolyan volt. De összességében elégedett volt a külsejével, így teljes nyugalomban dőlt hátra az ülésen, várva, hogy a fönti táblán megjelenjen az ő megállója. 

Nem kellett sokat várnia, bár igazából ki tudja. Az idő nem egészen úgy működött abban a világban, mint a miénkben. De amikor végre megállt a vonat, és Jisung megpillantotta a jól ismert fákat, felvillanyozva, sietősen szállt le. Alig várta, hogy végre találkozhasson a szerelmével. 

Aki, Jisung nagy örömére, kint állt a kis állomáson, hogy fogadhassa kedvesét. A jeles alkalomra a szokásos világoskékből átöltözött egy sötétkék, pici arany csillagokkal pettyezett hanbokba. Körülötte egész seregnyi kis, állatszerű szellemecske, és ragyogó fénygömb sorakozott, mind az érkezőt lesve. Minho maga kitárt karral üdvözölte a fiatalabbat, és Jisung gondolkodás nélkül repült az ölelésébe. 

- Édes, édes Jisungiem, végre itt vagy! - húzta szorosan magához Minho a szerelmét. 

- Igen, itt vagyok, most már örökre! - mosolygott Jisung. 

Az idősebb nyaka köré fonta a karjait, majd egy hosszú, mézízű csókot adott neki. Örült, hogy ebben a dimenzióban is képes volt érezni Minho puha, meleg ajkait a sajátján. Kicsit félt attól, hogy esetleg ez elvész, ha már nincs teste, de úgy tűnt, itt minden ugyanúgy működött, csak mégis másképp, egy sajátos módon. Érdekes volt, annyi szent. 

De Jisung most nem foglalkozott vele. Volt egy örökkévalósága megfejteni a szellemvilág misztikumait. Most sokkal fontosabb volt Minho, a csókjaik, az ölelésük, a vékony kis alakja az ő erős karjaiban. Minho, ahogy magához vonta, majd elvezette az erdőbe, a birodalmába, ahol királynőjeként mutatta be Jisungot a lakóknak. Minho, és a tisztás, ahol az ágak vontak fölöttük kupolás tetőt, a tisztás, ahol laktak onnantól. Ketten. Minho és ő. Kettesben. Örökké. Csak ez számított. 

Inspiráció: Totoro - A varázserdő titka. Legalábbis a megnézése után kezdtem írni ezt a darabot <33 ₍ᐢ. ̫ .ᐢ₎ 

U.I. Amúgy ez a sztori már vagy egy hete legalább itt porosodott a draftok között, teljesen készen, csak mindig elfelejtettem publikálni, lol... Szóval remélem így megkésve is tetszett azért ^^