TW/tags: Családon belüli erőszak; párkapcsolati bántalmazás; gyilkosság; csak megölte, hiába volt jó oka rá; Dead Dove: Do not eat; de happy end (i guess?) 

Tényleg csak az olvassa, aki bírja, én nem vállalok felelősséget senki traumatizálásáért!!! Okkal van ott a "Dead Dove: Do not eat"! 

Még sosem láttam Minhot ilyennek azelőtt. Tizenkét év barátság alatt, végig édes volt, kedves, törődő, néha talán durcás, de akkor is imádnivaló. Kivéve azt az egy éjszakát. És nem lehettem volna hálásabb neki érte. 

Két éve történt... azóta nem mondtam el senkinek, most is csak leírni tudom ide a naplómba, de az se biztos, hogy megtartom ezt a lapot. Nem akarom, hogy bajba kerüljön amiatt, amit tett. 

Akkoriban Dominic-al jártam, aki amerikai volt, és érdekelte a koreai kultúra, így Seoulbe jött tanulni az egyetemre. Ott ismertem meg, mert bár másik szakon voltunk (én zene, ő kultúra és politika), az osztályinkhoz egy folyosón kellett végigmenni, így folyton egymásba botlottunk. Aztán elhívott egy kávéra, és onnan indult lefelé minden. 

Az elején kedves volt, sőt, elbájoló, nyilván. Ha tudom, mekkora pöcs, nem jövök össze vele. De sajnos túl késő volt, mire kimutatta a foga fehérjét, és én a karjaiban ragadtam. 

Az első pár alkalommal, amikor megvert, el sem akartam hinni. "Egy ilyen rendes srác mégis hogy lenne képes bántani?" gondoltam. Úgyhogy elkezdtem megmagyarázni, biztos megérdemeltem, vagy nem gondolta komolyan, csak a pia miatt volt, majd józanon bocsánatot kér... 

Csakhogy nem kért bocsánatot. Helyette ismét megvert. És megint. És megint. És megint. És leszólt, inzultált, rondának és taszítónak nevezett, aki senkinek sem kéne, de aztán mégis beerőltette magát este a lábaim közé... Én meg folyamatosan magyaráztam magamnak, kerestem az okot, a logikát, hogy miért viselkedik így velem. Állandóan hazudtam magamnak, és miért? Mert nem akartam beismerni, hogy az a kedves srác akibe beestem, csak egy csapda volt. Egy illúzió, egy ábránd, egy délibáb, egy szerep, amit eljászott, hogy elcsábítson... És működött. Én pedig el nem bírtam fogadni a tényt, hogy tényleg hittem egy ilyen szemétládának. 

Képtelen voltam szembenézni vele. 

Így tovább hazudtam mindenkinek, magamnak és a környezetemnek. Ismételgettem, hogy "minden rendben" "nincs semmi gond", és olyan jól csináltam, hogy mindenkit meggyőztem, saját magamat is. 

Kivéve Minhot. 

Ő az elejétől fogva nem dőlt be Dominic bájainak, és nem nézte el a "kis botlásait" sem, ahogyan én neveztem a részeg tajtékzásait. Minho egyre inkább azzal nyüstölt, hogy szakítsak már vele, de minél többet mondta, annál jobban ellenkeztem. Ezért egy idő után abbahagyta, bár én mindig láttam, milyen sötét lesz a tekintete, amikor megemlítettem Dominicot. 

Évek teltek el így, és én egyre inkább fáradtam. Dominic, mivel látta, hogy nem állok ellen, egyre durvább lett velem, és én egyre kevésbé tudtam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Aztán egyszer csak eltört a buborékom... 

Máig emlékszem rá. A konyhában álltam, vacsorát főztem, és közben az előző esténken gondolkoztam, kényszeren megpróbálva exkuzálni a viselkedését. Ekkor jött be, lebaszott egy tányért elém, és rámmordult: "Hol az a kurva vacsora? Hát te szajha még erre se vagy jó?!" Hallottam a hangján, hogy ivott, nem is kicsit, és szinte már automatikusan annak a számlájára írtam volna, nem is gondolva rá, egészen amíg az ágyamban fekszem álmatlanul, amikor beugrott valami. Egy emlék. Minho. 

Egy héttel korábban a barátaink elmentek bulizni a városba, és Minho magával vitt, mert szerinte kellett nekem a kikapcsolódás, hiába tiltakoztam, hogy nekem nem szabad Dominic nélkül mennem sehová. (Kaptam is után olyat, de olyat tőle!) De Minho ragaszkodott hozzá, és én bíztam benne, így engedtem neki, elmentem velük. Én voltam az egyetlen a csapatból, aki nem ivott, és annak a látványára, hogy a többiek felest feles után döntenek le a torkukon, szabályosan remegni kezdtem. De ők nagyon nem törődtek velem, és csak ökörködtek. Kicsit emiatt le is szakadtunk Minhoval a többiektől. Ő rendelt mégegy koktélt magának, pedig már eléggé be volt csiccsentve, és én egyre gyűlő szorongással vártam, mi fog a fejemre borulni... Ki találja ki, mit mondott nekem? Semmi kurva, semmi szajha, semmi rohadt, csak: "Jól áll neked ez a rózsaszín fény... kiemeli a szemeidet..." Ennyit motyogott nekem, aztán szépen lassan lecsúszott a székről a padlóra. Én meg csak pislogtam rá, teljesen értetlenül, hogy most mi is történt, lassan elfogadva a tényt, hogy Minho sosem bántana. Még részegen sem. 

Ez jutott eszembe akkor, ott, a konyhában, és mint vízesés, amit már nem tart semmi gát, tört rám a realizáció: Mégis mi a faszomat csinálok én itt!? Szóval szépen elkészítettem a vacsorát, kiszedtem az adagom, fölzárköztam vele a fürdőbe, és az evés mellett kibőgtem a lelkemet is (persze csak néma csöndbe, mielőtt még felcsörtet). 

Na most az ember gondolhatná, hogy hallelúja, rájöttem, hogy semmi keresnivalóm amellett a szeméttelepi paprikajancsi mellett, happy end, mi? Egy nagy lófaszt! Képtelen voltam szakítani vele. 

Hogy is tudtam volna? Rettegtem tőle. És az sem segített, hogy nem is hagyott elmenni. Ha csak megemlítettem akár a gondolatát is, hogy esetleg valahol a jövőben már nem vele lennék, akkora lavinát kaptam a nyakamba, ami betemetett. Semmi reményem nem volt... Legalábbis azt hittem... 

Azon az ominózus estén is arról ment a szónoklat, hogy én hogy merészeltem nemet mondani neki. Már nem is tudom pontosan, mi volt, de elképesztően kiakadt rajta. Az volt az egyik legdurvább, legagresszívabb, amilyennek láttam. Fölborította a bútorokat, a falhoz vágott egy széket, egy másikat összetört. A kristálypoharakat felém hajigálta, aztán a karomnál fogva lökött bele a cserepekbe. És még jópár dolog, de azt már nem nem vagyok képes leírni... Talán egyszer, ha már lesz erőm. 

Na de itt jött képbe Minho. Pár nappal korábban már beszéltem neki arról, hogy igaza volt, és Dominic tényleg szörnyű, de megrekedve érzem magam mellette. Ő megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, majd megoldom, vagy helyre jön magától, de ha nem, majd a kezébe veszi az ügyet. 

Szóval küldtem neki egy hangüzenetet a csatazajról. Írni is akartam, hogy jöjjön azonnal, de Dominic kikapta a telefont a kezemből, és összetörte. Szerencsére ennyi is elég volt Minhonak, hogy hajnali kettőkor a kocsijába üljön, és elvezessen a házunkhoz. 

Ő később úgy mesélte, hogy már egy sarokra lenn is hallotta a veszekedést, és azonnal berohant hozzánk. Valóban, arra emlékszem, hogy berontott az ajtón, az étkezőbe sietett, ahol voltunk, és aggódva nézett körül. Ám a pillantása megváltozott, amikor meglátta a jelenetet, amint Dominic éppen lenyom az asztalra, és a vágódeszkával üti a hátamat. Minho szemei teljesen elsötétültek, és minden szó vagy gondolat nélkül lépett oda a nálánál kétszer nagyobb csávóhoz. Megragadta a pólója nyakánál fogva, és lerántotta a földre. Dominic olyan meglepett volt, hogy még ellenállni sem tudott. Minho pedig, mint valami mániákus őrült, ütötte, rúgta, verte, csépelte, taposta, azt a faszfejet, ahogy csak bírta. Én meg csak álltam, lefagyva, mint egy őzike az autó fényszójában, és néztem őket. Egy kis idő múlva Minho felállt, még egy utolsót rúgott Dominicba, majd kijelentette "Na, ő sem nyúl már egy újjal se senkihez...". Aztán felém fordult, és láttam, ahogyan a fény visszatért a tekintetébe. "Vége van, Sungie... végleg vége" mondta nekem. 

A szavak lassan úsztak a fejembe, és jó sokáig tartott, mire felfogtam őket... Hát tényleg vége volt végre... Nem érdekelt, hogy az egész ruhája vérrel volt borítva, egyből Minho nyakába borultam, és keservesen sírni kezdtem. Ő pedig a kezeivel simogatni kezdte a fejemet. A kezeivel, amik nemrég még egy másik férfi életét vették el, most pedig olyan finoman és óvatosan értek hozzám, mintha egy üvegbaba volnék. 

Nem beszéltünk aznap este többet. Csak segített összepakolni a holmimat, hazavitt a lakására, megmosdatott, és ellátta a sebeim, miközben én még mindig sírtam. 

Másnap hallottuk, hogy kijött a rendőrség, de nem foglalkoztak vele sokat. A holttest piaszaga, és a kaotikus környezet miatt arra a következtetésre jutottak, hogy részegség okozta baleset volt, a sebei jórészét meg kocsmai bunyónak titulálták. A szomszédok sem mondtak semmit, hála az égnek. Mondjuk, életében sem jelentették a rendőrségnek soha, hogyan bánt velem, szóval úgy volt helyes, hogy akkor a haláláról se árulkodjanak. Amúgy is rühellte és félte mindenki Dominicot, úgyhogy senki nem gyászolta meg a halálát. 

Én Minhohoz költöztem, és a mai napig vele lakom. Ő a mentsváram, a menedékem, a házi-terapeutám, aki segített feldolgozni mindezt. Nélküle még mindig benn lennék abba a kínzó kapcsolatban. Mindent neki köszönhetek, az életkedvem, a szabadságom, a visszanyert önbizalmam (bár ez utóbbin még van mit dolgozni). És úgy tűnik, akár alakulhat is valami a romantikus vonalon köztünk, aminek nagyon örülnék, de majd még meglátjuk, mit hoz a jövő. 

Ahogy az elején is írtam, soha többet nem beszéltünk erről az esetről, soha nem mondtuk ki nyíltan, ami történt. Hogy Minho megölte Dominicot, miattam, értem. De majdcsak eljön egyszer az ideje ennek is... Úgy sejtem hiába köszöntem meg neki milliószor (ha kimondatlanul is), amit tett, őt is traumatizálta az eset, és őszintén, nem vagyok meglepve. De hátha majd eljut egy olyan pontra, amikor már eléggé távoli lesz ez az egész ahhoz, hogy beszéljünk róla... Vagy nem. Nekem úgy is jó. 

És most, hogy leírtam mindezt, el fogom égetni a papírt, remélve, hátha elégeti az emlékeimet is...