⚠!Warning: Maffia Au, fegyverek!⚠ 

Idegesen lépkedtem a sötétszürke beton irodaház felé. "Nem éppen Seoul legjobb környékén van, de ha felvesznek, akkor legalább tudom fizetni a lakbért" gondoltam. Miután beléptem, a recepción egy kedves mosolyú, narancsos hajú, nálam egy-két évvel idősebb lány fogadott, a névtáblája alapján Momo. 

- Te vagy Han Jisung, aki az interjúra jött? - kérdezte, miközben bepötyögött valamit a gépébe. 

- Igen, én vagyok. 

- Ahogy nézem, a főnök máris fogadni tud. Negyedik emelet, B folyosón jobbra - magyarázta, miközben mutogatott a levegőben. 

Megköszönetem az iránymutatást, majd elindultam felfelé a lépcsőkön. Viszonylag könnyen megtaláltam az ajtót, amiről szó volt. Mielőtt kopogtam volna, megnéztem magam az ablak tükröződésében, megigazítottam a felsőmet, és párat simítottam a szoknyámon. 

"Szabad" hallottam bentről a bátortalan kaparászásom után, így lenyomtam a kilincset, és beléptem. Egy nem túl berendezett helységbe érkeztem, ahol főként csak egy nagyobb asztal volt, előtte egy üres szék, az asztal túloldalán pedig két férfi ült. Az egyiknek lila haja volt, gyönyörű, antik szobrokra emlékeztető arca, és érdeklődő, csillogó szemekkel nézett engem amíg helyet foglaltam. A mellette lévő azonban szkeptikusan, már-már bírálóan mustrált, pedig még nem is csináltam semmit. Valamint jóval izmosabb, de alacsonyabb volt a lila hajúnál, és a viselkedésükből úgy sejtettem, hogy a beosztottja is. 

- Akkor kezdhetjük? Először is bemutatkoznék: én Lee Minho vagyok, ő pedig a helyettesem, Seo Changbin. Örülök, hogy megismerhetlek, Jisung - szólalt meg a lila. A másik köszönés helyett inkább csak morgott valamit. - Tehát, első kérdés: milyen kapcsolatban állsz a családoddal? 

- Gyakorlatilag semmilyenben. A szüleim meghaltak egy autóbalesetben amikor tizenöt voltam, testvérem nincs, és más rokonnal sem tartom a kapcsolatot - válaszoltam. 

- Hmm, gondolom nevelőszülőkhöz kerültél amíg nagykorú nem lettél, ugye? - miután bólintottam, Minho folytatta. - Velük mennyire vagy közel? 

- Három éve nem láttam őket, és nem is hallottam felőlük. Sose tudtuk megkedvelni egymást az ideiglenes gyámjaimmal. 

- Értem... Barátaid vannak? 

- Nincsenek. Általában nehezen illeszkedek be. 

Minho elengedett egy pici mosolyt a szája sarkában, Chanbin pedig felhúzta a szemöldökét a feleletem hallatán. Tudom, hogy állásinterjúkon elméletileg úgy kéne feltüntetned magadat, mintha mennyire fantasztikus lennél, és előnyösebb, ha erre azt válaszolom, hogy "Rengeteg, remekül kijövök az emberekkel, mindenki imád", de ez egyszerűen nem lett volna igaz. Eddig mindig elhazudtam a hasonló kérdéseket, hogy felvegyenek, de ez vagy nem jött be, vagy sikerült, aztán pár hónappal később rájöttek, hogy hazudtam, és kirúgtak, mert nem vagyok más, mint az a kis, fura srác, akit senki sem szeret. Szóval kitaláltam, hogy ez alkalommal igazat mondok majd, aztán lesz ami lesz. 

- Rendben. Volt már dolgod a rendőrséggel? 

- Egyszer részegen összegrafitiztem egy vonatot, és a nevelőanyámnak kellett elvinnie az őrsről az éjszaka közepén. De amit tőle kaptam, az rosszabb volt, mint amit a zsaruktól. 

- Ennyi? - nyitotta ki a száját most először Changbin. Úgy tűnt nem hisz nekem, de szerencsére nem ő döntött velem kapcsolatban. 

- Értesz valamilyen fegyverhez? - Minho olyan könnyedén ejtette ki ezt a mondatot a száján, mintha csak az időjárás lenne a téma. 

- Dehogy is. Még életemben nem fogtam egyet sem - most komolyan, ezek a kérdések egyre furábbak. 

- Azért csak vedd a kezedbe - Minho elővett egy pisztolyt a fiókból. - Ne aggódj, nem igazi - mosolygott rám, bár nekem nagyon is annak tűnt. 

Azért elvettem tőle, alig hozzáérve, mintha leprás lenne, de a két férfi bíztató pillantásaira rendesen előre szegeztem. Bizarr élmény volt, egyszerre érzetem magamat legyőzhetetlennek és közveszélyesnek. Végül az utóbbi kerekedett felül, ezért enyhén remegő kezekkel leraktam, Minho pedig készségesen eltette, majd Changbin felé fordult. 

- Mit gondolsz róla? - most komolyan az orrom előtt fognak kibeszélni engem? 

- Nem tudom hyung, ártatlannak tűnik, túlságosan is - fintorodott el az alacsony, fekete hajú. 

- Pontosan. Ártatlan, és ártalmatlan. Fel vagy véve! - tekintett vissza rám. 

Vegyes érzésekkel hagytam el az épületet. Örültem, hogy megkaptam az állást, és bár ez a hely eléggé ijesztőnek tűnt, megmagyarázhatatlanul vonzódtam hozzá. Valamint dühített, amiket mondtak rólam. Igenis be akartam bizonyítani, hogy tudok én rosszfiú is lenni, még akkor is, ha ebben magam is kételkedtem. 

Az első pár hétben úgy nézett ki, hogy a negatív megérzéseim tévesek voltak. Minho közvetlen asszisztenseként kellett dolgoznom, és meg kell mondjam, egészen jó főnök volt. Nem cseszegetett hülyeségek miatt senkit, nem adott szívatásból plusz munkát, sőt, ha jó kedve volt, és a megitta a megfelelő mennyiségű kávét, akkor még viccelődni is lehetett vele. Gyanúsak akkor lettek a dolgok, amikor jobban belenéztem az aktákba, amiket iktatnom kellett, és olyan megnevezésekkel találkoztam, mint például "Munka: 200 lepedő kimosása a Busani Róka számára" vagy "Megbízatás: 12 zsáknyi takarítás Jack Wang részére", amiket igen érdekesnek találtam, mert tudtommal ez egy pénzügyi cég, nem mosoda és tisztítóüzem. Minkor ezt megemlítettem Minhonak, ő egy kedves mosollyal csak annyit válaszolt, hogy az én dolgom a rendszerezés, a tartalmukat pedig hagyjam rá. 

- Jó napot, Minho úr! - léptem be az irodánkba az ottlétem harmadik hetének hétfőjén. 

- Szia Jisung! - nézett fel a laptopjából, és megajándékozott azzal az ezer wattos mosolyával, amitől el tudtam volna olvadni. - Hova lett a csini szoknyád? - fittyedt le a szája amikor meglátta, hogy aznap kivételesen egy szakadt farmert vettem. 

- A szennyesben van mind, de ígérem holnap azt veszek! - nyugtattam meg, és halkan felnevettem, olyan aranyos arcot vágott. 

Hát igen. Kövezzen meg, aki akar, de nem tudtam tagadni, hogy belezúgtam a főnökömbe, nem is kicsit. De úgy éreztem, ez valahol kölcsönös. Mármint időnként kaját vagy innivalót hozott nekem, esetleg ragaszkodott hozzá, hogy tartsunk egy negyedórás szünetet, amikor csak beszélgettünk, vagy ha azt látta, hogy fáradt vagyok, akkor előbb elengedett, ezeket pedig egyedül velem csinálta. Továbbá, rendszeresen megdicsérte a kinézetemet vagy a munkámat, többször, mint a többiekét. Közben persze, ki tudja... 

Ezen lamentáltam a monoton fájl-szortírozás közben, és mire ismét felnéztem, Minho már sehol sem volt. "Á, biztos csak kiment valamiért" gondoltam, és folytattam a különböző dokumentumok mappákba húzkodását, még úgy jó három percig. Ugyanis akkor valakik erőszakosan benyomultak az ajtón. 

Egy öltönyös, középkorú pasas volt, hat izompacsirta verőlegény mögötte, mind fegyverekkel a kezükben. 

- Hol a főnököd?! HOL VAN AZ AZ ISTENVERTE LEE?! - üvöltözött velem. Én csak hebegni-habogni tudtam. - HOL VAN? NEM TETTE MEG, AMIG ÍGÉRT A SZERZŐDÉSBEN! 

"Szerződés? Hoppá, arról kell, hogy legyen doksi Minho gépén" jutott eszembe. "Ha ki tudom keresni, melyikről van szó, talán többet tudok arról, hogy mit akar ez a jóember." Így hát szépen elkezdtem az íróasztal felé araszolni. De hiába, a gépet jelszó védte, és amúgy is, a manusznak be nem állt a szája, ezzel pedig folyton elvonta a figyelmemet. Időközben még egy vázát is eltört, de nem tudtam reagálni rá, mert ekkor vettem észre a pisztolyt, ami az asztallap aljára volt ragasztva. Hezitálni kezdtem, hogy vajon használjam-e, de mielőtt dönthettem volna, a pasi megragadott és felemelt a galléromnál fogva, ami nem volt nehéz, tekintve, hogy milyen pici és vékony vagyok. Már éppen lendítette volna a kezét, hogy lekeverjen nekem egy hatalmas pofont, mert nem voltam hasznára, amikor... 

- Park Jin-young! Megtennéd, hogy leteszed az asszisztensemet?! - Minho hangja ugyan halkabb és udvariasabb volt, de fenyegető is, és a tekintete tomboló dühről árulkodott. Megjegyezném, abban a pillanatban nyeltem egyet, ugyanis elképesztően szexy látványt nyújtott számomra. Vérfagyasztó, de izgató. Létezik ilyen? 

- Na végre! - fordult felé Jin-young, és elengedett, mire egy kis nyekkenéssel értem földet. - Arról volt szó, hogy elteszitek Baekgyeul-t lábalól, de még mindig odakinn sétafikál, és eléggé élőnek tűnik! 

- Semmi ilyen nem volt a szerződésben, pusztán manipulálni akarsz. Ennyire már ismerlek. De ha nem hiszel nekem, meg tudom mutatni a papírt, amit mind a ketten személyesen írtunk alá - Minho egy ördögi vigyort küldött feléje. - Most pedig kifelé! - komolyodott meg hirtelen az arca. - És meg ne lássalak még egyszer itt valami ilyen faszság miatt! 

Tekintve, hogy a főnököm mögött legalább tizenkét embere állt, köztük Chanbin, akitől, mint később kiderült, nem véletlenül tartottak még alvilági körökben is, valamint Momo, a japán mesterlövész, Jin-youngnak muszáj volt belátnia, hogy vesztett. 

- Bin, kikísérnétek az urakat, légyszíves? - kérte Minho, mire a helyettese bólintott, és szorosan megfogva a betolakodó karját kezdte el húzni kifelé. 

Amint az ajtó becsukódott, hirtelen úgy érzetem, hogy minden erőm elszáll, és kishíján összecsuklottam ott helyben, mivel eddig is csak az adrenalin tartotta bennem a lelket. Minho ezt észrevette, odarohant hozzám, és magához szorított mielőtt a padlóra dőltem volna, mint egy zsák. Amint megéreztem a karjai magam körül, egyből belé kapaszkodtam, és így maradtunk egy ideig. 

- Ez most akkor egy maffiacég? - kérdeztem tőle, kissé remegő hangon. 

- Majdnem. Mi igazából fedőmunkákat csinálunk a tényleges maffiáknak, feltöröljük utánuk a mocskukat, alibit szolgáltatunk, pénzt mosunk különböző bankokon keresztül, ilyesmi. 

- Aha. Így már minden értelmet nyer. 

- De figyelj, most még kiléphetsz, ha akarsz - mondta, miközben a hajamat simogatta, aztán felemelte az államat, hogy a szemembe tudjon nézni. - Changbin leszedné a fejemet érte, de komolyan gondolom. Nem kényszerítelek arra, hogy maradj. 

- Köszönöm, Minho. De én itt akarok maradni. 

Akármennyire is sokkolt az, amit aznap végig néztem, kötődtem ahhoz a helyhez, főleg a vezetőjéhez. És azon a ponton már a világért se mentem volna el onnan.