TW: bántalmazó-homofób szülő (de Minsungékat senki sem állíthatja meg)

- Minho Hyung! - kiabáltad már az első nap is, amikor felém futottál az iskola udvarán. - Helló, Han Jisung vagyok - mutatkoztál be, és meghajoltál. - Te vagy a diákelnök ugye? - kérdezted félénken, mire bólintottam. - Tudnál nekem segíteni? Hogyan tudok egy klubba becsatlakozni? A srácok azt mondták, ha kérdésem van, a diáktanácshoz kell fordulnom - magyaráztad zavartan, és valamiért megint meghajoltál. 

Édesnek találtam az idegességedet, ezért mosolyogva fordultam feléd. 

- Melyik klubba szeretnél jelentkezni? - kérdeztem tőled. 

A szemed lesütve, a táskád fogantyúját birizgálva válaszoltál. 

- A-a zene klubba. Tudom, butaság zenélni, de én tényleg szeretnék - makogtad. 

- Á, annak Chan a vezetője. Éppenséggel ismerem, most végzős... Gyere, elviszlek a klubba, ha én kérem biztos bevesz! - ajánlottam fel, holott nem szoktam szívességeket tenni. De téged valahogy nem bírtalak volna csak pár iránymutatással elküldeni. 

- K-köszönöm Hyung - dadogtad ahogy elindultunk, amitől még aranyosabb lettél a szememben. 

- Egyébként zenélni nem butaság. Csodálatos szenvedély, ha valaki komolyan veszi - mondtam út közben. 

- Anyukám szerint hasztalan - motyogtad. 

- Akkor anyukád a buta - jelentettem ki, mire nagy szemekkel rám néztél. Egy pillanatig féltem, hogy rosszat mondtam, de nem szóltál semmit, csak csöndben megfogtad a kezem. 

Attól a pillanattól tudtam, örökre beleíródtál a szívembe. 

- Minho... min gondolkozol? - nézett föl Jisung a párjára. 

A kisebb szobájában voltak, az ő ágyán feküdtek egymás karjaiban. Elméletileg filmet néztek, de Minho egy ponton elmerengett, annyira, hogy észre se vette, amikor Jisung megállította a filmet, és inkább az ő arcát kezdte bámulni. 

- Ahh, semmin, csak eszembe jutott az első találkozásunk - mondta az idősebb mosolyogva, és eltűrt egy hajtincset Jisung arcából. - Emlékszel, milyen zavarban voltál? 

- Emlékszem - csúszott a fiatalabb lejjebb az ágyon. - Tök ciki, miért kell mindig felhoznod? - durcizott. 

- Nem ciki, cuki - csúszott Minho a szerelme mellé. - Imádnivaló voltál, és én már aznap megfogadtam, hogy mindent megteszek, hogy belém szeress, és a párom legyél. 

- Igen, feltűnt - most már Jisung is mosolygott. - Először állandóan kísérgettél mindenhova, folyton felbukkantál az osztályban és azt kérdezgetted, kell-e valamit segítened. Aztán elkezdtél matekból korrepetálni engem. Utána jöttek a kis ajándékok, csokik, majd virágok is! Az elsőnél szó szerint égett az arcom, annyira zavarba jöttem - nevetett fel az emlékre. - Attól féltem, hogy kinevetnének, mert fiú létemre virágot kapok, de mint kiderült addigra már az egész iskola tudta, hogy udvarolsz nekem. Volt is egy csapat lány, akik folyton elhívtak minket mindenhova, aztán nem bukkantak fel, hogy kettesben maradhassunk. 

- Bár szerintem a bokrokból leskelődtek - tette Minho hozzá, és mindketten felkacagtak a feltételezésre. 

- Lehet, amilyen lelkesek voltak. Aztán jött a nyár, és te minden nap bedobtál egy cetlit a postaládánkba, hogy hova mentél aznap. Még jó, hogy az én dolgom behozni a leveleket, és anya nem látta meg. Lett is volna belőle kihallgatás! Ezért is vonakodtam elmenni először, de gondoltam, miért is ne - mesélte Jisung tovább. 

- És így kötöttünk ki a kis sarki kávézóban, ami a mai napig a kedvenc helyünk - fejezte be Minho a sztorit. 

- Igen, ott volt az első nem-hivatalos randink, meg az első hivatalos randink, ott kérdezted meg, hogy leszek-e a párod, és Valentin-napra is oda vittél - sorolta föl a kisebb. - Szerintem ha valaha megkérnéd a kezem, azt is ott tennéd - poénkodott, de az idősebb komolyan vette. 

- Persze, hogy ott! Az a mi kis közös helyünk! - jelentette ki. - Annyi minden történt ott... Arra emlékszel, amikor valaki behozott egy kiskutyát, és te meg akartad simogatni, de nem merted, ezért végül ketten mentünk oda, hogy megkérdezzük a gazdáját? - idézte fel Minho azt a napot. 

- Miért csak a béna pillanataimat jegyezted meg? - Jisung megpróbálta a fejére húzni a takarót, de az idősebb nem engedte neki. 

- Mert nem béna. Olyan bájos voltál, amikor izgatott lettél a kutyus miatt. És amikor félénk lettél. Szerintem mindenhogy csodálatos vagy Sungie. Ha mérges vagy, ha boldog, ha szomorú, ha szégyenlős, ha zavarban vagy, ha izgatott leszel, ha fáradt vagy... Mindenhogy szeretlek. Minden pillanatban - mondta Minho szerelmes tekintettel, és közben a kisebb fiú haját simogatta. 

- Annyira szeretlek, Minho - bújt hozzá a rövid monológ után Jisung, hogy a meghatódottságtól szemébe gyűlt könnyeket a párja mellkasába rejtse. 

- Én is téged, baby - Minho szorosan magához vonta a kedvese vékony testét. 

Egy darabig így maradtak, egymás ölelve, belélegezve a másik illatát, és csak örülve annak, hogy ott vannak egymásnak. Aztán Jisung felemelte a fejét, hogy feltegyen egy kérdést, ami már egy ideje a fejében keringett. 

- Minho... mi volt az az e-mail, amit tegnap kaptál? 

- Mi? Ja az... semmi fontos - volt vállat az idősebb, de nem mondott igazat. 

- Lee Minho! Mi volt a levélben! - követelte Jisung a választ, de elsőre csak egy mosolyt és egy orrpuszit kapott. 

- Olyan édes vagy, amikor morci leszel! De ha mindenáron tudni akarod, felvettek egy egyetemre... Oszakába... - vallotta be Minho. 

- Hogy hová?! - Jisung szeme tágra nyílt a csodálkozástól. - Miért jelentkeztél olyan messzire? - biggyesztette le az ajkát. 

- A tanárnő addig emlegette, hogy szerinte ott kéne tanulnom, hogy végül felvételiztem oda is... De ne aggódj Sungie, felvettek abba is, ami a városban van - nyugtatta meg a kedvesét. - Nem akarlak csak úgy itt hagyni. 

- Na azért! - fújta fel Jisung az arcát, amivel csak azt érte el, hogy Minho csókot nyomott a szájára. 

- Túl édes vagy ahhoz, hogy ellen lehessen állni neked - mondta Minho elvarázsolt tekintettel. Jisung már hozzá volt szokva az ilyen váratlan megjegyzéseihez, ezért egyből tudott reagálni rá. 

- Akkor muszáj adnom neked az édességemből. Nem cipelhetem mindent én - flörtölt, aztán elkezdte pici puszikkal borítani az idősebb arcát. 

A sok pici pusziból végül smárolás lett. Egymáshoz bújva falták a másik ajakait odaadó szerelemmel, és pezsgő vággyal. Csillogó gyöngyszemek voltak nekik ezek a pillanatok, amikor csak ketten voltak, és gátak nélkül, gondtalanul adhatták át magukat a köztük lévő végtelen szerelemnek. Vagyis... 

- HAN JISUNG TE MEG MÉGIS MIT MŰVELSZ?!?! 

A páros közé mintha ostort vágtak volna, olyan hirtelen rebbentek szét, de már késő volt. Annyira elmerültek a pillanatban, hogy nem hallották Jisung anyját megérkezni, aki, egyetlen fiát keresve, bement a szobájába. Pont a legrosszabb pillanatban. 

- A-anya, é-én meg tudom magyarázni, é-én... - dadogta Jisung. 

- Nem kell megmagyaráznod semmit, láttam, amit láttam! De... hogy tehetted ez velem?! Tudod milyen érzés egy anyának a férje elvesztése után egy ilyen? Hogy már fiam se legyen? Mert nem hívhatom fiamnak azt, aki a bűn útján jár... Ezt akarod!? Hogy egyedül haljak meg?! - vágta a fia fejéhez a bűntudatkeltő mondatokat a negyvenes éveiben járó nő. 

- De hát nem történt vele semmi gond, itt ül előtted - értetlenkedett Minho, bár inkább ki se nyitotta volna a száját. 

- TE NE SZÓLJ BELE!! - visított rá az anyuka, mire Minho ijedten hátrébb húzódott. Mindig is tudta, hogy a párja anyja nem normális, de eddig még nem látta ilyennek. 

Jisungot azonban annyira nem hatotta meg az anyja siránkozása. Helyette némán felállt az ágyról, és nekiállt összepakolni. 

- Te mit csinálsz?! - rivallt rá az anyja. 

- Mondanám, hogy ha már halott vagyok a számodra, akkor elköltözöm apámhoz, de sírkövön kényelmetlen aludni - válaszolt Jisung egy csípős megjegyzéssel. - Úgyhogy helyette elköltözöm Minhohoz. 

- Nem mész te sehova! - lépett a nő mellé, és kitépte a kezéből a táskát, majd elhajította a sarokba. 

- Dehogynem, velem jön! - állt ki Minho a szerelme mellett. - Nem hagyom itt! 

- NEKED! NEM! OSZTOTTAM! LAPOT! - síkotta a nő, majd megragadta Minho fölsőjét, kicibálta őt a lakás elé, majd bevágta az ajtót, és még be is zárta azt. 

Minho a meglepetéstől nem tudott hirtelen mit reagálni, és mire észhez tért, már ki volt zárva a házból. Próbált visszajutni, de az ajtón nem talált fogást, az ablakok pedig mind a panelház hetedik emeletén voltak. Esélytelen volt bejutnia. 

Így hát jó húsz perc próbálkozás után megfordult, és dühösen hazament. Amikor a szülei, a nővére, vagy a vendégségben lévő nagynénje bármi értelmeset próbáltak kihúzni belőle, csak mérges morgásokat és indulatos beszólásokat kaptak válaszul. Nem érdemelték meg, de Minho nem bírta kontrollálni a haragját Jisung anyja iránt. Végül aznap este inkább kiment a szeméttelepre szétverni pár dolgot, és mindegyikre annak a nőnek a fejét képzelte. 

Azonban ahogy telt  a hét, egyre kétségbeesettebb lett, mert nem kapott életjelet Jisungtól. Nem válaszolt az üzeneteire, nem vette fel a telefont, semmi. Két hét is beletelt, mire Minho találkozott vele. A szokásos kis kávézóban, mert minden délutánját ott töltötte, hátha Jisung felbukkan. 

Mikor meglátta besétálni, Minho egyből odarohant hozzá, és szorosan átölelte, mire a kisebb feljajdult. Aggódva elengedte, és végignézett rajta. Jisung meglehetősen megviseltnek tűnt, és sápadtnak, ezért Minho gyorsan leültette a kedvenc hátsó boxukba. 

- Sungie, légy őszinte... megütött? - kérdezte Minho, magában rettegve a választól. 

- Igen - bólintott Jisung. - Nem is egyszer. És eltörte a telefonom, ezért nem tudtam írni. Gondolom halálra aggódhattad magad. Sajnálom. 

- Ne sajnáld baby, nem a te hibád! Esküszöm, én mindig is tudtam, hogy anyád egy szemét állat, de nem hittem volna, hogy ennyire. 

- Nem szokott amúgy... viszont most nagyon bekattant. Ma is csak azért tudtam elszabadulni, mert bevásárolni ment. De... - Jisung nyelt egyet. - Azt mondta, ha még egyszer találkozunk, megöl. Nem tudom csak üres fenyegetőzés volt-e... de többet inkább ne találkozzunk, Minho - mondta, könnyekkel a szemében. 

- Biztos vagy benne? - kérdezte Minho komolyan. - Tuti meg tudjuk oldani valahogy! Majd kiszöktetlek, vagy mittudomén! Kitalálunk valamit! 

- Nem - rázta meg Jisung a fejét. - Így... lesz a legjobb - suttogta, majd megint nyelt egyet. - Nem akarlak belekeverni ebbe. Ez az én keresztem - tette még hozzá halkan, majd kisétált a kávézóból, egy összetört Minhot hátrahagyva. 

Ha már nem volt kiért maradnia, Minho az Oszakai egyetemet választotta. Sokkal jobb híre volt, mint a helyieknek, és mindig is szeretett volna japánban lakni. Fájó szívvel csomagolt azonban össze. Nem akarta itt hagyni Jisungot az anyjával, de nem merte feszegetni a határokat, hátha az többet árt, mint használ. Csak egy dolgot tett meg. Az indulásának a napján, hajnalban, elment Jisungékhoz, és a postaládába csúsztatott egy cédulát: 

"Incheon Nemzetközi Repülőtér, 11:40" ez állt rajta. 

- Minho Hyung! Minho Hyung! Minhooo!!!! - az említett személy a harmadik kiáltásra már felkapta a fejét. 

A repülőtér közepén volt, éppen a büfé felé igyekezett, hogy egyen még valamit indulás előtt. Azonban amikor megfordult, egy lelkes Jisungot látott maga felé rohanni, aki egy csomagot lóbált a kezében. A fiú elképesztően gyorsan futott, ám nem lassított időben, így egyenesen beleütközött az idősebbe, feldöntötte őt, és mindketten elterültek a földön. 

- Sungie! Te hogy kerülsz ide? - pislogott Minho. 

- Veled megyek! - jelentette ki Jisung izgatottan. - Még nem tudom, ez hogyan fog működni, hiszen nekem elvileg még egy évem vissza lenne a gimiből és nem is vagyok még nagykorú, de nem érdekel! Veled megyek, és kész! Már a jegyem is megvan! - lobogtatta a kis papírt nagy lelkesen. 

- És anyád? - kérdezte Minho, ahogy fölsegítette kettőjüket. 

- Nem érdekel! Rájöttem, hogy nem tudok nélküled élni, Minho! Annál még a halál is jobb lenne! Te minden rizikót megérsz! - vallotta be Jisung csillogó szemekkel, mosolyogva. 

- Ohh, te - Minho hirtelen nem tudott mit mondani, csak magához húzta a kedvesét. 

- Szóval... jöhetek veled? - kérdezte Jisung félénken. 

- Hát persze, hogy jöhetsz, baby - válaszolt Minho mosolyogva, és ott, mindenki előtt megcsókolta a kisebbet. 

Nem foglalkozott egyikük sem a bíráló tekintettekkel. Túlságosan szerették egymást ahhoz, hogy bárki is szétválassza őket. 

Újra elkezdtem posztolni, juhé!! 🥳🥳