Már több, mint egy hét eltelt azóta, hogy Hyunjin beköltözött Seungminékhez. Egyenlőre jól kijött a családdal, persze igyekezett segítőkész és udvarias lenni, hogy ne legyen a terhükre. 

Következő vasárnap ebéd után a két fiú az ágyban heverészett, amikor Seungmin felült, és megfogta párja kezeit. 

- Jinnie, első nap ígértem neked valamit. 

- Tényleg? - ült fel Hyunjin is. - Mi volt az? 

- Nem emlékszel? Megbeszéltük, hogy elviszlek randizni. 

Hyunjin szemei kikerekedtek, és a szája széles mosolyra húzódott. 

- Hova? - kérdezte izgatottan. 

- A Művészeti Galériába, ma este, ha az úgy jó. Tudom, mennyire szereted a festészetet, és hogy a kedvenc alkotódnak most van egy időszakos kiállítása ott, szóval remélem tetszik a program. 

- Tetszik?! Imádom! Annyira szeretlek Seungmin! - kiáltott fel Hyunjin, és a másik nyakába ugrott. 

Mondanom sem kell, egyből nekiállt készülődni. Majd' két órán keresztül fürdött, azután pára és illatfelhőt maga után hagyva kezdett öltözködni. Persze semmi sem volt jó, így elég hosszú időt töltött azzal, hogy fel-le vette a ruháit és a kiegészítőit. Seungmin ebben nem volt nagy segítség, mert szerinte párja mindenben gyönyörű volt. Ezek után jött a smink dilemma: tegyen, ne, mennyit, és milyet? Végül azért csak elkészült, és elindulhattak. 

A kiállítás csodálatos volt, teljesen elvarázsolta mindkettőjüket. Seungmin nem értett nagyon a festészethez, de szerencsére szakértővel ment, így rendesen kiművelődött a végére. 

Az utóbbi időben már egyre jobban megismerték a másikat, de ezen az estén vált egyértelművé, hogy mennyire kiegészítik egymást. Hyunjin érzelmes és érzékeny, emiatt naiv és kicsit sem racionális. Seungmin ezzel ellentétben stabil és határozott, mindig igyekszik átgondolni a dolgokat, mielőtt cselekszik, ezért tud támaszt nyújtani Hyunjinnak. De közös vonásaik is vannak, amik közelebb hozzák őket egymáshoz. Például mindketten romantikusak és értékelik, ha a másik fizikailag is ott van mellettük. Emellett sok téma érdekli mindkettőjüket, és rengeteget szoktak beszélgetni.

- Köszönöm a fenomenális randevút, édesem - mosolygott Hyunjin, miközben hazafelé tartottak. 

- Én köszönöm, hogy elvihettelek, és jól érezted magad - viszonozta lovagiasan a bókot Seungmin. 

Kézen fogva sétáltak a házak között. Már egészen sötét volt, így nem kellett tartaniuk a bíráló tekintetektől, amiket jócskán megkaptak a múzeumban. A rövid párbeszéd után azonban Seungmin megállt, behúzta egy kapualjba szerelmét, és egy forró csókkal pecsételte meg a napot. 

*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-* 

Másnap egymást átkarolva indultak el az iskolából, fütyülve a többiek véleményére. Az épület előtt azonban ott állt valaki, aki megállásra késztette őket. 

- Elegem van belőled! - kiabálta Hyunjin anyja. - Egészen eddig vártam, és vártam, hogy őnagysága méltóztassék hazajönni végre, hiszen Isten ments, hogy jelenetet csináljak - tette a mellkasa elé kezét. - De ennyi volt, betelt a kurva pohár! Mégis hogy képzelted ezt? Ellógsz csak úgy akárkikkel, engedély nélkül, szerető anyád tudta nélkül! 

Itt volt az a pont, amikor Hyunjinnál is elszakadt a cérna. 

- SZERETŐ??? Mégis mikor szerettél te valaha is? Amióta apa meghalt, úgy viselkedsz velem, mint valami gusztustalan féreggel! Mit ártottam én neked? Mivel érdemeltem ki ezt tőled? 

- Úgy, szóval tudni akarod. Hát legyen. Apád volt az egyetlen, akit szerettem... 

- Nem nagyon hiszem már, hogy képes vagy bárkit is szeretni. 

- HADD FEJEZZEM BE! Apád volt az egyetlen ember, de te elvetted tőlem! És még te kérdezed, hogy mit tettél, tudod nagyon jól! 

- Csak azért, mert ugyanabban az autóban ültem, még nem csináltam semmit! Nem hibáztathatsz valami miatt, amit nem követtem el! 

- De elkövetted! Tudom! Tudom, mélyen belül! Megmondta annak idején az a boszorkány, ikreket szülni rossz ómen! Milyen igaza volt! És mindig a kisebb a rosszabb! Pont mint te! 

- Értem, ha annyira szörnyű vagyok, miért akarod, hogy veled éljek?! 

- Micsoda kérdés ez? Az anyád vagyok! Az a dolgom, hogy felneveljelek, akármilyen hálátlan is! Amúgy is, hova mennél? A hidak alá? 

- Hozzám - Seungmin úgy érezte, ez az alkalmas pillanat arra, hogy beszálljon a veszekedésbe. 

- Mér', te mégis ki a rosseb vagy? Csak nem a szeretője? - olyan undorodva mondta ki az utolsó szót, mint aki mindjárt elhányja magát. 

- Ő itt Seungmin. A pasim, szerelmem, igen szeretőm is, sok minden. De legfőképpen, a támaszom, vigasztalóm és boldogságom forrása. Valaki, aki megért engem és mellettem áll. Amire te soha sem voltál képes. 

Abban a pillanatban Hyunjin anyja elsápadt az alapozója alatt. Bár az idők végezetéig sem ismerte volna be, de veszített. 

- Bah! Akkor menj, és élj vele! Legalább egy gonddal kevesebb lesz nekem! Sok szerencsét a továbbiakban nélkülem, te kis szargalacsin - morogta, majd sarkon fordult, és elviharzott. 

Hyunjin csak akkor vette észre, mennyire remeg a lába. Olyannyira, hogy hirtelen nem tudta megtartani magát, és ráborult Seungmin vállára. 

- Nyugi, elment, minden rendben - csitította párja. - Büszke vagyok rád, amiért kiálltál magadért. 

- Igen? - nézett fel Hyunjin, a szemében pár könnycsepp csillogott. 

- Mindenképpen - Seungmin beletúrt szerelme hajába, és apró csókot adott neki - Most gyere, menjünk haza. 

Újfent átkarolta, majd szorosan közel húzva magához elindultak az otthonukba. 

Később, amikor az ágyban egymást ölelve feküdtek, elkezdtek beszélgetni. 

- Pár hónap és érettségizünk. Mi a terved utána? - kérdezte Hyunjin. 

- Szeretnék egy jó állást, és lehetne egy saját lakásunk, együtt. 

- Szóval velem maradsz? 

- Persze drágám - Seungmin megpuszilta a karjaiban fekvő fiút, aki pedig igyekezett még közelebb bújni hozzá. 

Hú, ezt nehéz volt megírni, főleg az utolsó fejezetet, és baromi sokáig is tartott. Azért remélem tetszett mindenkinek, és az sem volt gond, hogy a oneshotos könyvbe tettem egy négy részes történetet, hehe. 💗💜