- Egyébként... - kezdte Seungmin, ahogy a háza felé tartottak a városon keresztül, - nem igaz az, hogy nem érdekelt a külsőd. Mindig is vonzónak tartottalak. 

Hyunjin erre rámosolygott a mellette haladó fiúra, és szorosabban összekulcsolta a kezüket. 

Mikor odaértek, és beléptek az előszobába, Hyunjinban egyre nőni kezdett a szorongás. "Mi van, ha elutasítanak? Mi van, ha kidobnak és mehetek világgá?" kezdte túlgondolni a dolgot. Szerencsére, egyik baljóslata sem valósult meg. 

- Sziasztok! - kiabált Seungmin, ahogyan átmentek az egybenyitott nappali-konyha-étkezőbe. Meleg, barátságos hangulata volt a lakásnak, a jó illatok pedig egyértelművé tették, hogy a finom vacsora készülőben van. Hyunjinon kellemes borzongás futott végig, és egy rég elfeledett érzés kerítette hatalmába: a család biztonságot adó szeretete. 

- Kicsikém, hazaértél! - szaladt oda hozzájuk egy kedves hölgy, Seungmin anyja, majd megölelte fiát. - Hallottam verekedésbe kerültél. Minden rendben, jól érzed magad? Nem sérültél meg? - faggatta, de nemleges választ kapott. - És te ki vagy? - fordult mosolyogva a szőkéhez. 

- Hwang Hyunjin asszonyom - felelte illedelmesen. - Seungmin barátja. 

- Hmm, barátja, értem - bólogatott sokatmondó pillantással. - Hát gyere, kerülj beljebb! - invitálta, és közben visszatért ellenőrizni a fazékban készülő ételt. 

- Hé, anyu? - kérdezte Seungmin. 

- Igen? 

- Itt maradhat Jinnie éjszakára? 

- Persze kincsem! Te is tudod, a fiaim vendégeit mindig szívesen látom! 

Mint egy végszóra, ekkor toppant be egy kék hajú, vékony srác, oldalán egy kicsivel alacsonyabb, de sokkal izmosabb férfival, aki láthatóan több évvel idősebb volt nála. 

- Áhh, ők itt a pávahajú öcsém, Jeongin, meg a párja Chan - mutatta be az érkezőket Seungmin. - Srácok, ő pedig a fiúm, Hyunjin - miközben ezt mondta, finoman átkarolta a még mindig kicsit megszeppent Jinnie-jét. 

- Szóval bepasiztál, úgy kell azt! Amúgy csá! - tudta le a beszélgetést Jeongin, majd ledobta magát a konyhaasztalhoz, és elkezdte írni a háziját, miközben percenként Chantól kérdezte meg a helyes választ. 

- Azért szólhatnátok előre, ha meghívtok valakit fiúk! - morgott az édesanyjuk. - Most készíthetek még két adagot. 

- De hát mindig egy hadseregre főzöl - nézett értetlenül Jeongin. 

Seungmin és Hyunjin többször is felkuncogtak az ezt követő anya-fia szeretetteljes csipkelődésen, majd a barna hajú megmutatta a házat, és felvitte a táskáikat a szobájába. 

Kicsivel később már mind az asztalnál ültek a fiúk apjának társaságában, akinek, az anyjukkal ellentétben, egyáltalán nem volt mindegy, ki jár a gyerekeivel. Olyat akart, aki szereti és boldoggá teszi őket. Annak idején Chant is többször próbára tette, ő végül átment a vizsgán. 

- Szóval, te hány éves is vagy, Hyunjin? - kérdezte. 

- Majdnem tizennyolc, Seungminnal egy osztályba járok - válaszolta, mire az apa láthatólag megnyugodott egy kicsit. 

- És mióta is ismered a fiamat? 

- Hááátt... Ma óta igazából... 

- Értem - húzta el a száját az apa, hisz ez már nem annyira bíztató információ volt. 

- Figyelj, apu - vágott elébe Seungmin a további kérdéseknek. - Hyunjin rendes, és én kedvelem őt. Értékelem, hogy a legjobbat akarod nekem, de nem lesz semmi gond. 

- Jól van - sóhajtott az apja. - Végül is, tinédzserszerelem nem mindig szilárd alapokra épül - ennyit közölt, majd folytatta az evést. 

- Most akkor megkedvelt, vagy mi van? - súgta Hyunjin. 

- Még nem egészen, de jó úton haladsz felé - válaszolta Seungmin ugyanolyan halkan, és bíztatóan rásimított párja combjára az asztal alatt. 

Vacsora után ők ketten felmentek Seungmin szobájába. Hyunjin egyből ledőlt a fiú ágyára, és onnan figyelte. 

- Féltékeny vagyok rád - állapította meg. 

- Miért? - nézett rá Seungmin, aki éppen valami pizsamának valót keresett a másik számára. 

- Olyan szerető családod van. Ez nem túl igazságos - fancsalodott el az arca. 

- De ugye tudod, hogy ők most már a te családod is? - heveredett mellé Seungmin, és átölelte. 

- Gondolom. De még mindig nem tudom elhinni - hunyta le a szemét. 

Ennek az igen idilli pillanatnak az átkozott telefon vetett véget. Hyunjin morogva felkászálódott, és nagy nehezen felvette. 

- Hol a lófaszban vagy? Este van! Megint kinn a parkban kóvályogsz, ahol a múltkor megkéseltek egy lányt? Benne volt a híradóban! 

- A barátomnál alszom, nem megyek haza - jelentette ki Hyunjin. Valahogyan most sokkal inkább dühöt érzett az anyja felé, mint félelmet. 

- Milyen barát? Már megint buzulsz? Azonnal vonszold haza a segged, már ha még nem rontották meg! 

- Köszönöm a szíves invitálást, de nem. Nem megyek. Itt maradok, mert látni sem akarlak többé. Ahhoz pedig, hogy kivel vagyok, semmi közöd! 

- Hah, ne is merj még egyszer a szemem elé kerülni, te hálátlan kis...! - ekkor egy nagy csattanás hallatszott, valószínűleg az anyja rávágott az asztalra. Még hallatszódott egy halk "Baszódj meg", majd a nő letette a telefont. 

Hyunjin alig észrevehetően remegett. Nem gondolta, hogy valaha ilyen hangon fog beszélni az anyjával. Bár telefonon mindig könnyebb, mint élőben, és már van valaki, akihez fordulhat. Apropó, ahogyan körbenézett, sehol se látta Seungmint, helyette Jeongint fedezte fel az ajtóban. 

- Haver, ha az én anyám ilyen lenne, azt nem éltem volna túl - csóválta a fejét. - Szerencséd, hogy a bátyám megtalált. 

- Kösz, de azért nem vagyok egy menhelyről kimentett kisállat - húzta fel az orrát Hyunjin. 

- Pedig hasonlítasz egyre. Csirke? Nem, nem. Láma! Vagy egér. Vagy káposzta. Tészta? - lamentált Jeongin. 

- Inkább süti, mert édes vagy - érkezett vissza Seungmin. - És fogadok, hogy finom is - húzta kissé perverz mosolyra a száját. - Jó hír: anyáék beleegyeztek, hogy addig maradj, amíg tetszik - váltott témát hirtelen. 

Hyunjin a szavakkal nem annyira bánt jól, így szorosan átölelte párját a hálája jeléül. 

- Okéés, akkor én megyeek! - jelentette be Jeongin fennhangon a távozását, majd bevágta az ajtót. 

- Mikor megyünk el a holmidért? - kérdezte Seungmin, miután ágyba bújtak. 

- Szerdánként anyám a nőklubba jár, ahol mást se csinálnak, csak isznak, pletykálnak és kártyáznak. Onnan mindig későn jön, minden másik nap viszont a suli végével egyidőben otthon van, szóval az az egyetlen esélyünk. Yeji valószínűleg a plázát rója majd, vagy az egyik bárban rontja a levegőt, úgyhogy ő sem lesz láb alatt. 

- Rendben, az holnapután lesz. Addig majd kiszanálok néhány fölösleges dolgot, hogy legyen helyed. 

- Ne... Ne dobj ki semmit miattam - nézett rá Hyunjin nagy szemekkel a párjára. 

- Nyugi, már rég meg kellett volna válnom tőlük, csak lusta voltam megcsinálni - simított rá Hyunjin arcára. 

Még egy jóéjt-csókot adott neki, majd közelebb vonta magához, és egymást ölelve aludtak el.