Cím/Ötlet: AngelChanLover -től <3 

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, az üveghegyen is túl, ahol a kurtafarkú malac túr, létezett egy királyság.

Ennek a királyságnak a lakói gazadagok voltak, jólétben éltek, kivéve egyet. Egy csúnyácska fiú volt csupán, aki szegénységben tengődött. Az utcán élt, és a járókelőktől kéregetett betevő falatért. Ám a tehetős, elegáns lakók mind lenézték őt, és áttapostak rajta.

Egyik nap azonban Lee Minho, az ország királya meglátogatta a várost, amiben a koldus is lakott. Ahogy vonult az utcán az emberek között, aranyhintóban, oldalán daliás huszárok, a tömegen túlra pillantott, és meglátta a koldust az egyik kapualjban. Egyből megállította a menetet, kilépett hintajából, és odasétált hozzá.

- Hé, fiú - szólította meg. - Mi a neved, s hogy lehet, hogy országomban mindenki dúsgazdag, kivéve téged.

- A nevem Han Jisung, jó királyom. Elszöktem hazúról, majd ide jöttem, ebbe a városba, mert hallottam, hogy itt mindenki jól él. Ám a szakad ruhám és csúf arcom miatt senki sem fogadott fel munkára, senki sem adott szállást éjszakára, senki sem szánt meg egy falat kenyérrel. Így nincstelen lettem, és idekint lézengem - felelt a fiú.

- Hallatlan! - csattant fel a király. - Ha senki más, akkor én fogadlak otthonomba! Jöjj velem! - nyújtotta a kezét.

A fiú el is fogadta, és a királlyal ment, aki hazavitte a palotájába. Ott drága ruhába öltöztette, fejedelmi ételeket adott neki, tanítót fogadott melléje. De nem csak ennyit. Kiment vele vadászni, lovagolni, bálokba és fogadásokra vitte, családtagként kezelte, mint aki hozzá tartozik. És láss csodát: ahogy teltek az évek, a fiú egyre szebb és szebb lett, már túlragyogta a világszép királykisasszonyokat is. Ez persze a királynak is feltűnt idővel.

- Az én szemeim kápráznak, vagy te lettél ennyire gyönyörű? - kérdezte meg a király egyik alkalommal, amikor kettesben kilovagoltak a közeli erdőbe.

A fiú felkuncogott a kérdésen, és csillogó szemekkel fordult az uralkodó felé.

- Én változtam. Valójában ez az igazi arcom, ugyanis nem ember vagyok, hanem a tündérfejedelem fia - mondta mosolyogva.

A királynak még a szája is tátva maradt a csodálkozástól ennek hallatára.

- Akkor nem is megszöktél otthonról? - tudakolta.

- Valóban nem önszántamból jöttem el. Nem akartam elvenni a lányt, akit az apám szánt nekem, ezért elküldött, és azt mondta, addig nem is mehetek vissza, amíg meg nem házasodtam. Igenám, de megátkozott engem, hogy megcsúnyuljon az arcom, addig, amíg egy ember megszeret ennek ellenére is - válaszolt a tündérkirályfi. - Nem hittem volna, hogy ilyen történhet, amíg nem jöttél te, királyom.

Pár perc csend állt be köztük, mialatt csak a lovak léptei hallatszottak.

- Jisung? Szeretnél visszamenni még oda? - törte meg a király a hallgatást.

- Persze, hiányoznak édesanyám, a testvéreim, a barátaim... De ugye nem tudok.

- Jisung? Elfogadnál férjedül? - kérdezte a király, mire a fiú úgy meglepődött, még a lova is megtorpant.

- Ezer örömmel! - válaszolta.

Ígyhát hazamentek szépen kettesben, és csaptak világraszóló lakodalmat. A tündérkirály és az egész udvara is meg volt rá hívva, csak ámulták és bámulták a nagy vigadalmat. Olyan esküvő volt az, még hetedhétországon túl is hét esztendeig emlegették!

A király és a fiú azóta is boldogan élnek, hacsak meg nem haltak.