⚠Trigger Warning: öngyilkossági kísérlet, önbántalmazás, káromkodás⚠

Csupa aranyos dolog (nem de amúgy a vége tényleg aranyos, bízz bennem) 

Mélyet lélegeztem, és ismét odatartottam a kést a csuklómhoz. Volt már rajta pár nyom, némelyik régebbi, némelyik frissebb. De ez lett volna az utolsó. Örökre. 

Hezitáltam. Magam sem tudtam miért... A hideg penge ahogy a bőrömbe váj, fájdalom érzése, a kiserkenő tűzvörös vér, mind mind jól ismert kísérői voltak a hétköznapjaimnak. Talán a mai tervem súlya rémített meg ennyire. A tény, hogyha most belemélyesztem a kis kést a karomba, úgy, ahogy terveztem, véglegesen megszűnök élni. És akármennyire is kegyetlen a fájdalom... mégis valami. Több, mint a semmi, ami vár. Az egyetlen, amim maradt, az utolsó érzés, amire még képes vagyok. Valószínűleg könnyebb lenne csak elengedni az egészet, véget vetni a mardosó kínnak, ami megmérgez és felemészt belülről. 

De valójában az elengedés a legnehezebb dolog a világon. 

Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a gondolataim. Koncentrálni kezdtem, és feszült pontossággal bámultam a pici fegyvert, ami mégis milyen hatalmas pusztításra képes. Egyre közelítettem a bőrömhöz, a hegye már elérte, megbökte, behasított a húsomba, és... 

Megpittyent a telefonom. 

A pillanat megtört. 

A hirtelen hang miatt egy másodpercre teljesen elvesztem a világban, de a kezem nem állt meg. Helyette megcsúszott, és megvágtam magam, bár nem jobban, mint máskor szoktam. De szinte észre se vettem, már képtelen voltam fókuszálni rá. 

Egész életemben utáltam, hogy az ADHD-m miatt baromi könnyű kizökkenteni dolgokból és elterelni a figyelmemet, ám ezen a délutánon megmentette az életemet. 

Azonnal a telefonom után kaptam, és feloldottam a képernyőt, hogy megnézzem, ki írt nekem. Ismeretlen szám. Persze, mondjuk mit vártam, a segélyvonalakon kívül semmilyen más szám nem volt benne elmentve. Nem volt ember sem, akivel beszélgettem volna. Senki nem volt az életemben. Csak én, én és én, meg a hangok a falakban. 

Érdeklődve nyitottam meg az SMS-t, és egy nem túl bőbeszédű, de annál erősebb üzenet fogadott. 

Ismeretlen szám 

Lehet, hogy nem ezt hiszed, de igenis van, akinek számítasz. 

Értetlenül bámultam a betűket... Ki ez? Honnan ismer engem? Mit akar tőlem? Miért ír nekem? Miért nem tűnik el? Miért kell ezt mondania nekem? Miért hazudik a szemembe? 

Ismeretlen szám 

Már bocsi, de ki a rák vagy? 

És honnan van meg a számom?! 

Ez most nem fontos. 

Faszt nem fontos, válaszolj! 

Itt én kérek tőled dolgokat. 

Hehehe, meg majd persze 

Anyukádnak álmodozzál itten! 

Jisung. Kérlek állj fel, menj oda az ablakodhoz, és húzd el a függönyt. 

Honnan a picsából tudod a nevem!?!!?! 

Kellj fel, menj az ablakhoz, és húzd ki a függönyt. Vetted? 

Nem 

Jisung... 

NEM 

Odamenjek én a lakásodra, és kihúzzam a kurva függönyt helyetted?! 

Nem! Húzom már! 

Na azért, kell a napfény! Következőleg vegyél egy poharat, tölts tele vízzel, és idd meg! 

A poharat? 

Ne játszd itt a hülyét nekem... A pohár vizet idd meg! 

És ha nem akarom? 

Azt ajánlom, ne tegyél próbára... 

Okés... 

Kész! 

Helyes. Van kajád? 

Van egy zacskó chips a szekrényben. Már nem is emlékszem, mikor vettem 

Tényleges főétel van-e? Tudod, mondjuk tteokbokki, ramen, spagetti, pizza, stb. 

Valahol biztos van 

Teljesen idiótának nézel? 

Te vagy az, aki tök idegenként rámírt és utasítgat! 

Nos, van? 

Nincs. 

Akkor rendelj valamit! Tényleges főzést nem bíznék rád, még belélegzed a gázt nekem... 

Honnan tudtad, hogy én... Áhj, mindegy. 

Akkor szerzek kaját magamnak. 

Remek. Szólj, ha megetted. 

Megettem! Az utolsó morzsáig. Kész képi bizonyítékot is esetleg? 

Nem kell, hiszek neked. 

Van erkélyed? 

Azt hittem, tudod hol lakom. 

De nem a lakásod alaprajzát, jesszus! Szóval? 

Nincs. 

Akkor húzd a cipőd, és indulás lefelé! 

De hova menjek? 

Akárhová, csak szabad levegőn legyél! 

Ahjj, ha megcsinálom abbahagyod a zaklatásom? 

Mára igen. 

Lehetetlen vagy. 

Magam sem értettem a dolgot, hogy miért követtem ennyire az ismeretlen parancsait. De azon kaptam magam, hogy kint ülök a közeli játszótéren, teli hassal, és nézem, ahogy a nap lassan lebukik a horizont alá. Hideg volt, és kicsit fáztam a pulcsimban, de nem érdekelt. Jól esett ott lenni. 

Szinte felfoghatatlan volt, hogy alig több, mint egy órája el akartam vágni az ereim. Mintha az meg se történt volna, csak egy rossz álom lenne. A csillagok felragyogtak az égbolton, pár autó elhúzott a távolban, minden olyan békés és kellemes volt. Ha lehetett volna, megállítottam volna az időt, hogy örökké ott maradhassak. 

De egyre hidegebb és hidegebb lett, meg be is sötétedett, úgyhogy kénytelen voltam hazamenni. Beértem a komor, koszos lakásomba, és hirtelen megint hatalmába kerített a vágy, hogy meghaljak a francba. Frusztráltan sóhajtottam, majd inkább bedőltem az ágyamba, hátha el tudok aludni. És hátha nem ébredek fel többet. 

Egy hangos zenére pattant ki a szemem, és hosszú másodpercekbe telt, mire rájöttem, csörög a telefonom. Ez azonban nem segített, sőt, kisebb pánikrohamot kaptam attól a gondolattól, hogy felvegyem, így inkább kinyomtam. Percekig csak ültem utána az ágyon, próbálva lenyugtatni magam és rendezni a légzésemet, mielőtt egyáltalán megnéztem, ki volt az. Persze, hogy a főnökösködő idegen. 

Ismeretlen szám 

Faszé kell felhívni és a szart is kiijeszteni belőlem, hogy vinne el a kétfarkú bánatoskánya a jó büdös kurva életbe baszd meg! 

Mérges vagy? 

Nem, nem, csak azért küldelek el anyukádba, mert úgy szeretlek! 

Nagyon rosszul érintenek a váratlan hangok, események, meg a telefonálgatás, érted?! 

Sajnálom. Csak nem válaszoltál az üzeneteimre, és fel akartalak kelteni. 

Minek? Hajnali hét óra van! 

A mai fő feladatod: menj be dolgozni. 

Nemnemnemnemnemnemnemnemnem!!!!!! 

Azt biztosan nem! 

Nem akarom látni a munkahelyemet! Nem akarok bebuszozni, egész nap ott rohadni emberek között, akik utálnak és felém se néznek! 

Miből gondolod, hogy utálnak? 

Csak tudom és kész! 

Aha... És ha tévedsz? 

Nem tévedek! Egyik se bagózik felém soha! 

Talán csak nem tudják, hogyan közeledjenek feléd. Nem vagy azért egy egyszerű eset. 

De most fontosabb az, hogy egyél reggelit. 

Már tegnap se volt kajám. 

Ott van a chipsed. Jobb, mint a semmi. 

Igaz. Meg találtam egy doboz joghurtot! 

Azt inkább dobd ki légyszi, innen félek tőle, milyen biokémia fegyverré avanzsálódott a hűtődben. 

Eh, jogos. 

Chips sikeresen elfogyasztva! Más valamit parancsol? 

Vetkőzz le és rakd a ruhád a mosásba. 

MIAFASZ?! Ugye nem leselkedsz be az ablakomon!? 

Nyugi már, csak fürödni küldelek! 

Jaj, csak azt ne! Gyűlölök fürdeni! Inkább legyél cukrosbácsi! 

Hát pedig most meg fogod erőltetni magad egy kicsit 

Miért is? 

Mert jót tesz neked. És ha nem egyezel bele, telespamelem a telód. 

Oké, oké, győztél! 

Jé, tényleg jobb. 

Itt várattál NEGYVEN percet, hogy annyit írj "tényleg jobb"?! 

A lényeg, hogy igazad van, nem? 

Végülis... Na most öltözz föl tiszta ruhába, meg ne fázz nekem! 

Igenis apuci.... vagy anyuci.... 

Az apuci tökéletes 

Ó én hülye, elfelejtettem mondani, hogy igyál is! Vizet! 

Ittam magamtól is, nem vagyok teljesen életképtelen. 

Huh, akkor jó. Amúgy én ezt honnan tudjam? Nem látok be a szobádba! 

Hála istennek... 

Tehát, ha már ettél, ittál, fürödtél és fogat is mostál, akkor szedheted a holmidat, és indulhatsz a megállóba. 

Fogat nem mostam... 

Hát csináld! 

Igenis. 

Jó, indulok akkor. 

Kulcs, telefon, pénztárca, iratok megvan? 

Meg meg 

Jó utat! 

Ne! Ne hagyj egyedül a sok büdös emberrel a buszon légyszi! 

Én nem megyek sehova, ne aggódj. 

Felejts el, amit az előbb mondtam. 

Cuki vagy 

Te meg creepy. Mikor mondod el amúgy, hogy ki vagy valójában? 

Nemsokára. Még a mai nap. 

Eh, jó. 

Beszélgetni kéne... 

Mi a kedvenc színed? 

A lila. Neked? 

A fekete vagy a szürke. Nem tudom. 

Ha jól megnézed, ez egy szín, csak különböző árnyalat. És a fehér is ugyanaz, csak a másik vége. 

Ne gyere itt béna konyhafilozófiával nekem! Amúgy is most te kérdezel. 

Mi okoz neked örömet? 

Semmi. 

Na, törd egy kicsit a fejed. 

Felnéztem a képernyőből, és kibámultam a busz ablakán. Mi okoz nekem örömet? Talán... talán a naplemente. Igen, az szép. Meg a zene. Olyan, mint egy ragtapasz a lelkem sebeire. Nem gyógyítja be őket, de jól esik. A sajttorta esetleg? Meg a friss ágynemű. Egy újonnan vett könyv illata. A pöttynyi csillagok az égen. Az eső, ami nyugtatóan kopog az ablakon. Nem, ezek mind kellemesek, de nem érződtek elég erősnek. Elég fontosnak. 

Talán... talán az ismeretlen férfi. Ahogy vigyáz rám. Megcsináltat velem olyanokat, amik alapnak tűnnek, de rugdosás nélkül képtelen vagyok rájuk. Nélküle... nélküle még mindig csak fetrengenék a kanapén, éhesen, szomjasan, mint valami száradó virág, körbe véve a sötét anyaggal, ami láthatatlanul feltölti az üres életem, elnyom és az uralma alá taszít. Sőt... nélküle már halott lennék. Igen, a stílusán lehetne csiszolni, vagy inkább mégsem, mert nekem pont ő kellett, nekem pont ő tud segíteni. 

Annyi minden gondolat, érzés futott át az agyamon egyszerre, és én mindet le akartam írni neki. De túl sok volt, túl kusza és megfoghatatlan. Semmi értelmeset nem tudtam alkotni belőlük. Így csak annyit írtam, hogy: 

Ismeretlen szám 

Azt hiszem...

Te 

Tényleg? 

Köszönöm Jisungie ❤

Azért ennyire nem... 

Ééééss, visszatértünk 

Tudod nem bűn néha elismerni, hogy vannak érzéseid. 

De 

Sokat kell még haladnod úgy érzem... 

A busz megállt, és én leszálltam. Két saroknyit sétáltam a munkahelyemhez, és nagyot sóhajtva nyomtam le a kilincset. Semmi kedvem nem volt itt lenni, de ha már eddig eljöttem... 

Amint beértem, egy szőke hajzuhatag csapódott az arcomba, és a hozzá tartozó lelkes, mély hangú srác bőszen ölelgetni kezdett. 

- Jisunggg! Végre visszajöttél! Halálra rémisztettél mindenkit, hogy eltűntél csak úgy két hétre! Annyira aggódtunk! Attól féltünk valami rossz történt veled! - hadarta. 

- Neked is jó reggelt Felix, köszi a támadást - toltam el magamtól morogva, és hitetlenül néztem rá. 

- Ne pislogj így Jisung, igazat mond a babám! Mindenki kivolt, hogy hova lettél - jött oda Changbin is, Hyunjin kezét fogva, aki határozottan bólogatott. 

- Mi az, most már hármasban nyomjátok? - kérdeztem. Mindenképpen terelni akartam a témát, és végignézve rajtuk, nem kellett gondolkodnom, mit mondjak. 

- Oh, igen - pirult el Felix, mire a két srác kétoldalról átkarolta. 

- Hmm, jó nektek - konstatáltam csakegykicsitdenagyon irigyen. Milyen szuper, valakinek két pasija is van, én meg rohadok egymagamba. 

Leültem a szokásos asztalomhoz, és bekapcsoltam a gépem. Nem terveztem túl sokat, de ha már ide jöttem, dolgozni is akartam kicsit, ne csak fogyasszam a rezsit. Igazából nem rossz meló volt ez, értettem hozzá és jó is voltam benne: mi voltunk a tech-esek egy kisebb cégnél. A csapatunk kicsi volt, öt srác összesen, és szerencsére leginkább a Hyun-Bin-Lix trió futkosott fel-alá, hogy elmagyarázza az irodistáknak huszonhatodjára, hogyan kell kikapcsolni és bekapcsolni a laptopot. Én és Minho inkább lent voltunk a közös helyiségben, életmentő műtéteket végeztünk a wi-fi routeren vagy lemerészkedtünk mélybúvárkodni a hardverszobába. Utóbbitól a takarítók hősi hadát is távol kellett tartunk, mielőtt valamit végzetesen elrontanak odalent. Szóval mondhatni egész szerettem ezt a munkát, csak na, időnként voltak bezuhanásaim és olyankor vécére is csak kényszer hatására mentem ki. 

Amíg vártam, hogy betöltsön a számítógép, ránéztem a telefonomra. Semmi új üzenet. Csalódottan zártam le, és elkezdtem érezni azt a bizonyos szorító érzést a mellkasomban és a torkomban, amik soha semmi jót nem jelentettek. 

- Miért nem írt nekem... Azt mondta nem megy sehová - motyogtam magamnak, és a lábam megint rákezdte azt az ideges rángatózást. 

Egy kéz érintette meg a combomat, mire én nagyot ugrottam ültemben. Mikor megfordultam, Minho mosolygó arca fogadott. Végigsimított a lábamon, amivel varázslatosan megnyugtatta, sosem értettem, hogy képes ilyesmire. 

- Hogy Zeusz villáma essen a seggedbe, muszáj volt így rámhozni a frászt?! - kiabáltam, mire felkuncogott. 

- És ma már másodjára - jegyezte meg, mire nekem leállt az agyam. 

Hogyhogy másodjára? Csak most találkoztunk? Miről beszél ez? Ki ijesztett meg ma? Az ismeretlen amikor fölkeltett... De arról nem tudhat! Ha csak nem ismeri őt? De azt hogyan...? Mi van?! 

- Halló! Jisung.ex stopped working úgy látom. Helló! Jisung! Mi az, le fagyott a Windows nálad? - legyezgette a tenyerét az arcom előtt. 

- Mi, merre, hol? - néztem végre föl rá. 

- A lüke fejedbe, ott - nevetett. - Hát nem jöttél rá? - kérdezte, de amikor az értetlen arcomat látta, a tekintete elkomolyodott. - Te tényleg nem jöttél rá... Ilyen ügyes lennék? 

- Mire nem jöttem rá?! - kezdett nagyon idegesíteni. 

- Én vagyok az ismeretlen. Én írtam rád tegnap és én ébresztettelek ma - mondta. - Megmutathatom a telóm bizonyítékként ha akarod - tette hozzá, mert elég kétkedően néztem rá. 

- Ez... Miért? 

- Ezzel kezdtem Jisungie. Igenis van, akinek számítasz. És az a valaki én vagyok - letérdelt mellém, hogy egy szintbe legyünk, és a kezei közé vette az arcom. - Sőt, nem csak én, az egész csapat. Mind a négyen aggódtunk, hogy mi van veled. Nem vagyok vak, látom a nyomokat, hogy mit teszel magaddal. Tudtam, amíg bejössz heti legalább kétszer, az még jó, akármilyen pokróc is vagy közben. De miután több, mint egy hete nem láttunk, bepánikoltam. Képtelenek voltunk elérni téged, senki sem tudta hol laksz vagy van-e valaki, aki vigyáz rád. A megérzéseim azt súgták, egyedül vagy, és közbe kell lépnem. Ezért betörtem a dolgozói aktákba, megszereztem a számodat, és írtam neked. Anoníman, remélve, hogy egy idegenre jobban hallgatsz, mert még nem döntötted el, hogy ő is utál téged. Sajnálom, ha túl kemények voltak a szavaim, és bocsánat a ma reggelért, de rettegtem, és ilyenkor az ember nem a legkörültekintőbb. Igen, rettegtem, mert a francba is, szeretlek Sungie! Szeretlek én már mióta, de úgy elzárod magad az emberektől, hogy egy profi tolvaj is csak évek alatt törné fel a sok lakatod. 

- Sz-szeretsz? - ismételtem a szót, és automatikusan letöröltem a könnycseppeket a szeme alól. 

- Igen, igen, szeretlek, szeretlek a Holdig és vissza! Szerelmes vagyok beléd! 

Most már mindkettőnknek peregtek a könnyei. A székemből én is a padlóra vetettem magam, a karjaiba, amik védelmezőn fonódtak a törékeny testem köré. Ő a hajamat simogatta és a százszor elsuttogta a fülembe, mennyire szeret engem, én pedig a pólója anyagját szorongattam a hátán. 

Kis idő múlva kibontakoztunk a szoros ölelésből, de még mindig egymást néztünk hosszasan. Ismét felvezettem a kezem az arcára, most azonban odakapta a tekintetét. Egyből felemelte a csuklómat, és a pillantása ugrált köztem és az új sebem közt. 

- E-ez tegnapi - magyaráztam akadozva. - É-én el akartam venni az életem, de te félbeszakítottad... A-az üzeneted elvonta a figyelmem - nyögtem ki végül. 

Minho szemeiben láttam a horrort, megkönnyebbülést és döbbenetet, de főleg sok-sok sós cseppet. Amik nem maradtak ott sokáig, ugyanis amikor felfogta, mit közöltem vele az előbb, hangosan zokogni kezdett, sose láttam még ilyennek. Erősebben vont magához, mint eddig bármikor, de nem bántam, inkább hozzábújtam, és hagytam, hogy összefollyunk ott a padlón. 

- Édes istenem Jisungie - bőgte a hajamba. - Ígérj meg nekem valamit - tolta el a fejem a válláról hirtelen, hogy a szemembe nézzen. - Soha, érted, SOHA többé nem próbálkozol hasonlóval, oké?! MINDIG van fény valahol, csak meg kell találnod. És én örökké ott leszek veled, és segítek keresni! - kicsit megrázta a fejem, hogy biztosan beléverje ezeket a mondatokat. Teljes kétségbeesés sugárzott belőle, és ekkor fogtam fel végre, mennyit is szorongott az elmúlt két hétben nem tudva, mi van velem. Ekkor értettem meg, mennyire fontos is vagyok a számára. És ekkor jöttem rá, hogy én is szeretem. 

- Nem kell keresni, Minho - mosolyodtam el halványan. - Te vagy fényem. 

Nem hagytam időt neki felfogni, mit mondtam, egyből az ajkaira hajoltam. Bár meglepődött, hamar kapcsolt, és szenvedélyesen csókolt vissza, tele tűzzel és több érzelemmel, mint amennyit embernek érezni lehetne. 

- Végeztetek? - bökdösött meg minket Felix, amikor lihegve elváltunk egymás ajkaitól. 

- Segítség légyszi - pislogott ránk kérlelő szempilla-rebegtetéssel Hyunjin. 

- A hardverek úgy felforrósodtak, mindjárt lángra kapnak - vázolta a tényeket Changbin. 

- És képtelenek vagyunk megoldani a dolgot - zárta a kört Felix. 

- Ajj, hát, a munka nem áll meg - sóhajtott Minho, és a két kezemet megfogva húzott fel a földről. - Na hol van a bibi ti infantilisek? - kérdezte a hármastól, miközben elindultunk, kart karba öltve, számítógép-tűzoltósdit játszani. 

Végre minden normális volt. Végre rendbe jött. 

Közszolgálati zsebkendősdoboz, lehet venni bátran, ingyé van: 🎁