TW: vér (mondjuk ez egy vámpír sztorinál nem lehet meglepetés...) 

Egy jóbarátom régen azt mondta, a könnyeim tartanak fiatalon... úgy tűnik igaza volt. 

Legalábbis sosem kaptam más választ arra, miért ne lennék képes megöregedni, vagy meghalni. Megpróbáltam én mindent, de az évtizedekből évszádok lettek, és elsuhantak mellettem, mint egy sebes röptű madár. Már szinte nem is emlékeztem az életem első húsz évére, amikor még olyan voltam, mint a többi normális fiú. Csak pár mondatfoszlány visszhangzik a fejemben abból az időből, csak pár kép kísérti az elmém éjjelente a ragyogó zöld olajfákról, azúrkék tengerről és az átrium hűs falairól. És a nevetés... Már csak emlékeim maradtak róla. 

Újra és újra. Az ismerős arcok kifakulnak, az ismert tájak megváltoznak, az idő hol gyors, hol lassú. A valóság elcsúszik, a lét kiüresedik, az ember csak cselleng jobbról-balra, mindig máshova megy, nehogy rájöjjenek, hogy egész végig én voltam az, és nem csak kísértetiesen hasonlítok apáimra... Nem mintha bármit is számítana... 

De ha már erre az életre szánt a sors... legalább lett volna valaki, akivel megoszthattam volna az örökkévalóságot! 

Késő éjjel volt. Éppen a város szélén lévő elhagyatott, erdős területen sétálgattam unalmamban. Megint egy olyan időszakot éltem, amikor elveszettnek és üresnek éreztem magam, fölöslegesnek és céltalannak. Az utóbbi kétszáz évben egyre rendszeresebbek voltak ezek a hullámvölgyek. Ahogy a világ változása egyre gyorsult, és egy fejlődési lépcsőhöz száz helyett csak pár év kellett, egyre inkább úgy éreztem, hogy lemaradok, nem tudom tartani a lépést. Az idő folyama hirtelen lépett sétából vágtába, és én kiestem a nyeregből. Másra sem vágytam, csak, hogy kizárjam magam ebből, és le tudjak ülni a világmindenség végéig egy helyre. Vagy legalább egy kis pihenőre. De az élet sose áll meg, ugye? 

Ezeken gondolkoztam a fák között lépdelve, amikor megreccsent egy ág a közelemben. Fölkaptam a fejem, de nem láttam senkit. Legalábbis azt hittem. Körbefordultam, és akkor a mellettem lévő magas bokor mögött megpillantottam egy vörös szempárt, ami rám bámult. Nem ijedtem meg, számos szörnyűséget láttam én már, így nemes egyszerűséggel visszabámultam. Pár másodpercig csak meredtünk egymásra, aztán a szempár tulajdonosa el akart volna szaladni, de megbotlott, és átbucskázott a bokron, egyenesen elém. 

A váratlan ismeretlen egy fiatal fiú volt, a halottfehér bőre, seszínű haja, természetellenesen vékony alkata és az ajka szélén keskeny csíkban lefolyó vér ellenére is egészen aranyos volt. Főleg, ahogy a nagy, babaszerű szemeivel rémülten pislogott felém, mintha ő félne tőlem. Vártam, hogy megint elfusson, de nem, csak ült ott lefagyva a fekete bársonynadrágba bújtatott fenekén. Végül meguntam a csöndet, lehajoltam hozzá, és fölsegítettem a földről. 

- K-köszönöm - motyogta lehajtott fejjel. 

- Mi az, miért vagy így megilletődve? - kérdeztem tőle. 

- Semmi, semmi, csak... halandók, mármint emberek ritkán járnak errefelé, pláne ilyen későn - magyarázta, de még mindig zavarban volt. 

- Halandók? - kaptam fel a fejem a szóra, mire megint csak motyogott valamit. - Nos, ha ez megnyugtat, nem vagyok haladó - közöltem vele. 

Erre a mondatra már rám emelte a rubin szín őzikeszemeit. Nézett engem pár másodpercig, majd elmosolyodott. 

- Ah, hála az égnek! Jó egy másik vámpírt látni végre, vagy száz éve találkoztam a legutolsóval - lelkendezett. 

- Vámpír? - csodálkoztam. - Én nem vagyok vámpír. Nem is tudtam, hogy léteznek! Bár, belegondolva, ez megmagyaráz pár esetet az 1450-es évekből, aminek tanúja voltam... 

- Várj, várj! Ha nem vagy vámpír... És nem vagy halandó sem... Akkor mi vagy? - tette föl a kérdést a fiú, amire bár csak tudtam volna a választ. 

- Fogalmam sincs - sóhajtottam. - És 210 óta nem jövök rá... 

- Krisztus után 210? Még csak nem is 2100? 210? Te olyan öreg vagy? - csodálkozott most ő. 

- Igen, miért? - ráncoltam össze a szemöldököm. - Te mikor születtél? 

- 1597-ben, abban az évben, amikor a Rómeó és Júlia először megjelent! - húzta ki magát büszkén. - És azért az sem ma volt... 

- Jó, kösz, vén vagyok, remek. Inkább a nevedet mondd meg! 

- Han Jisung - mutatkozott be. - A tied? 

- Lee Minho. Bár nem az első, és valószínűleg nem is az utolsó nevem, ezt használom most. 

- Nem az első? 

- Pár évtizedente nevet kell váltanom, és elköltöznöm valahova máshová. Különben az emberek rájönnének, hogy hallhatatlan vagyok - húztam el a számat. - Fárasztó dolog... 

- Óóó, én ilyet nem csinálok. Már 270 éve itt lakom, benn az erdőben, egy kis házban, egyedül, senki sem tud rólam. Néha magányos, de nem rossz - vonta meg a vállát. 

- Oh, akkor 1834 és '56 között is itt voltál, amikor én is? - kérdeztem, mire bólintott. - Hogyhogy nem láttalak? 

- Jól álcázom magam - dicsérte meg saját magát. - De menjünk inkább be hozzám, már lassan hajnalodik, és öttől elkezdenek jönni ide a futók, blee - öltötte ki a nyelvét a futás gondolatára. - Meg nekem amúgy is árt a napfény. 

Meg se várta a válaszom, csak elindult, feltételezve, hogy követni fogom. Én tétováztam egy pillanatig, de "úgysincs veszteni valóm" alapon utánaeredtem. A háza nem volt messze, viszont bent volt a legmélyebb sűrűben, ahová emberek nem merészkednének. A kis területet számos tüskés bokor vette körbe ráadásul, és meg is karcoltam magam jópár helyen, mire átevickéltem rajtuk. 

Mikor beléptünk a házba, Jisung gyertyát gyújtott és én körbe néztem. Takarosan volt berendezve, fa bútorokkal, és sok-sok kendővel, pár a kanapén volt, egy nagy pedig az előtér és a nappali közötti boltívet takarta. Amúgy nem volt túl nagy a ház, az egy központi szobából csak további kettő ajtó nyílt, biztosan a fürdőszobába és a hálóba. Viszont valami nem volt kerek a hellyel kapcsolatban, és hamarosan rájöttem, hogy mi. 

- Nincsenek tükrök - jegyeztem meg. - És ablakok sem. 

- Minek az? - nézett rám Jisung. - A tükrök kikészítenek, mert nem látom bennük magam. Ami pedig az ablakokat illeti, van, összesen három, minden szobában egy. De csak szellőzésnek, nappal be vannak fedve, hogy kinntartsák a napsütést. 

- Értem - nyugtáztam. Végül is, egy vámpír otthonában logikus volt mindez. 

Közben a kisebb a többi gyertyát is meggyújtotta a helyiségben, ezzel kellemes, tompa, meleg fénybe vonva minket. Ennek köszönhetően vettem észre, hogy az először látott vércsík még mindig ott díszelgett az arcán. 

- Umm, Jisung, van... Van a szádnál valami - hívtam fel rá a figyelmét, mire nekiállt az ajkait körbe nyalogatni, de nem találta meg. 

Végül inkább mellé léptem, és egy nálam lévő papírzsebkendővel letöröltem az addigra már rászáradófélben lévő vért. Ettől a tettemtől megint zavarba jött. 

- Ohh, hogy ott... köszi - mondta, de közben mindenhova nézett, csak rám nem. 

"Be kell vallanom," gondoltam magamban. "Egészen cuki a folytonos pironkodásával, tetszik nekem." 

Mi leültünk ezek után a kanapéra beszélgetni, de ő tovább mocorgott, és a levegőt szagolgatta. 

- Még mindig vérszag van... Minho, te vérzel? - nézett rám. 

- Igen, a lábam, de nem vészes. Csak megkarcoltak a bokrok. 

- NEM VÉSZES? - nézett rám komolyan. - Tudod te milyen veszélyes ez egy vámpír házában?! 

- Csak hogy én nem félek tőled - mondtam a szemébe rezzenés nélkül. 

De ő nem bírta állni a szemkontaktust, inkább lepillantott, ekkor látta meg a lábam, amin több kisebb nyílt seb volt. Hallottam, ahogyan nyelt egyet a látványra, majd, még mindig a lábam szuggerálva lemászott a földre, és letérdelt előttem. Szinte megbabonázva bámulta, ahogyan egy vércsepp a gravitáció hatására megindult lefelé, és lecsöppent a padlójára. 

A kezébe vette a lábam, majd hol azt nézte, hol az arcomat, föl-le, föl-le járt a tekintete. Egy pár másodperc után kezdtem sejteni, mit akarhat, és apró bólintással jeleztem, hogy tegyen, amit szeretne. 

Jisung megint nyelt egyet, majd a lábam fölé hajolt, és végignyalt rajta, a vér útját követve vissza a sebhez. Azt egy kicsit megszívta, majd áttért a következőre, és aztán ugyanezt eljátszotta az összessel. Sebről sebre haladva egyre gyorsabb, türelmetlenebb és vadabb lett, majd amikor már nem talált többet, egyszerűen az ölembe ült, és az ajkaimat kezdte harapdálni. 

Erre már én is léptem. Magamhoz húztam a derekánál fogva, és "ellencsókoltam" a harapdálásának. Hamarosan már ő is csókolt engem, a karjait a nyakamba akasztotta, és kifulladásig csókolóztunk a kanapéján. 

- Minho... - suttogta kettőnk közé. - Akarlak! Tégy magadévá! - nézet rám vágytól izzó szemekkel. 

A gyomrom bukfencezett egyet, és az alhasam bizseregni kezdett a kérésére. Tény és való, régen voltam már együtt valakivel, és Jisung nagyon vonzó volt számomra. Tetszett, hogy egy vad és szó szerint vérszomjas lény volt, aki mégis kicsinek és törékenynek tűnt a karjaimban. 

- Melyik ajtó vezet az ágyadhoz? - kérdeztem tőle pár másodperc gondolkozás után. 

- Neked jobboldali - válaszolt közben folyamatosan türelmetlenül mocorgott az ölemben. 

Egyből felkaptam hát, és átvittem a hálószobájába. Annak a dekorációjával most nem törődtem, csak igyekeztem a nappaliból beszűrődő fényben megtalálni az ágyát, és elfektetni rajta. Ám nem maradt ott, egyből föltérdelt, és segített nekem levetkőzni, majd őt levetkőztetni. 

Mikor már mindketten mezítelenek voltunk, végre sikerült letepernem az ágyra, és végigcsókolnom az egész testét a nyakától a fenekéig. Mikor odaértem, benyálaztam az ujjaimat, és feldugtam neki az elsőt. Visszafojtott hangon nyöszörgött valamit, és megmarkolta a lepedőt maga alatt, de nem állított le. Úgyhogy tágítani kezdtem, és hamarosan hozzáadtam a második ujjamat, aztán a harmadikat is. Ő végig a száját beharapva szuszogott, én viszont nem értettem, miért fogja vissza magát. 

- Nyugodtan engedd ki a hangod, édes - bíztattam. 

- Tényleg? - pislogott rám. - Akkor rendbeahhh! - nyögött föl a mondtat közepén, amikor eltaláltam egy jóleső pontot benne. - Jóhh, most már felkészültem, Minho! - szólt, és én kihúztam az ujjaim belőle. 

De nem sokat várattam, szinte azonnal megtámaszkodtam a vállai fölött, és egy finom mozdulattal elmerültem benne. Mindketten egyszerre nyögtünk föl, és ő abban a pillanatban megemelte a csípőjét, jelezve, hogy kezdjek el mozogni. Először lassú voltam vele, és fokozatosan növeltem a tempót, de ez nem igazán tetszett neki. 

- Gyorshabban! Még! - kérte. - Ahh, állj meg egy picit! - szólt rám, mire értetlenül, de kihúzódtam belőle. - Ülj ide! - mutatott két párnára, amiket nekidöntött az ágytámlának. 

Nem voltam még biztos benne, mire készül, de eléjük ültem, és nekidöntöttem a hátam a párnáknak. Jisung megvárta, amíg kényelmesen elhelyezkedek, majd odamászott elém, és nemes egyszerűséggel beleült a farkamba. A meglepetéstől fölnyögtem, de nem hagyott időt szusszanni, egyből elkezdett föl-le mozogni, lovagolni rajtam, a saját tempójában. 

- Mmmm, igen - nyögött föl, és hátra vetette a fejét a gyönyörtől. 

Elképesztően gyorsan mozgott, egyenesen az őrületbe kergetett vele, szinte csillagokat láttam. Az elején még gondoltam arra, hogy a kezemmel segítem majd a testét, ha elfárad, de nem úgy tűnt, hogy erre szüksége lenne. Nekem viszont egyre inkább elbódult az agyam a gyönyörtől, és már nem gondolatból, hanem ösztönből cselekedtem. Elkezdtem fölfele dobálni a csípőmet, és azonos ütemben, de ellentétesen mozogni benne, amivel egyre magasabb hangokat csaltam ki belőle. 

Láttam, hogy már nem sok van neki hátra, és magam is közel jártam. Egyetlen utolsó józan gondolatomtól vezérelve a kezemmel elkezdtem kiverni a farkát, mire ismét hátra vetette a fejét, és egyre hangosabban nyögött. 

- Ahh ahh ahh ahh, Minhooo, én elh, én elh, én... én... AAAAHHHHHH - élvezett a tenyerembe. 

A feje előrebukott, és megkapaszkodott a vállamban, de a mozgásával nem állt le, még csak nem is lassított. Ugyanúgy folytatta tovább, amíg én is el nem mentem, és jóleső sóhajjal fogadta magába az élvezetem. 

- Köszönöm, Minho - suttogta, és a homlokomnak döntötte az övét. 

- Én köszönöm, Jisungie - mondtam vissza, és megsimogattam a hátát. 

Leemeltem a farkamról, majd egymás mellé feküdtünk az ágyban. 

- De tényleg. Nem is emlékszem már, mikor feküdtem már le valakivel - erősködött. 

- Én se - nevettem föl, és ő velem nevetett. 

Magamhoz húztam, és átöleltem. Ő hozzám bújt, majd egy ideig így maradtunk, pár csókot váltva közben. 

- Minho... - kezdte. - Tudod, itt maradhatsz nálam, amíg csak tetszik. Felőlem akár az örökkévalóságig is - nézett a szemembe. 

- Köszönöm, Jisungie - mosolyodtam el. - Szívesen maradok, most, hogy találtam valakit, akiért van okom élni - simogattam meg az arcát, és megcsókoltam. 

Amikor elkezdesz depis hangulatban egy sztorit, otthagyod pár bekezdés után, rá se nézel hetekig, majd egy random éjszakán kihúzol egy smutot belőle... hOw!? I dOn'T kNoW oKaY?!