Nem tudom már, mikor vagy hogyan ismertem meg Seungmint. De nem is számít, hiszen eddigre már úgy érződött, mindig is az életem része volt. Nem tudtam elképzelni a világomat nélküle. Az összes nap magányos volt, amelyiken nem beszéltünk, az összes szoba sivár volt, amiben nem volt benne. Minden lépésem érte tettem, minden levegőmet érte vettem. Csak ő látott nevetni, csak ő látott sírni. A Nap miatta sütött, a Hold neki ragyogott, a csillagok is őérte szikráztak az ég tengerén. A színek tőle élénkebbek lettek, a virágok az érintésére nyíltak. 

Őtőle, őmiatta, őérte, őneki. Másra se tudtam gondolni. 

Kim Seungmin elrabolta a szívem és nem is tudott róla. Hiába gondolta ő, hogy minden titkom ismeri, ezt az egyet megőriztem magamnak. 

Miért? 

Mert úgyse viszonozta volna a szerelmemet. 

A táskámat csak úgy behajítottam a sarokba, amikor végre hazaértem a kis lakásomba. Nem is lakás volt igazából, csak egy nagy padlástér, amit az alatta lévő házban lakó idős házaspártól béreltem. De nekem pont elég volt. Nem zavart, hogy a fürdőn kívül minden egy térben volt, nem zavart, hogy a konyha csak egy pici sarok, nem zavart, hogy nincs rendes ágyam se, csak egy matrac. Nem érdekelt, hogy gyalulatlan a padló vagy hogy alacsony a mennyezet, és állandóan bevertem a fejem. Csak az bántott, hogy Seungmin nem feküdt mellettem reggelente, amikor felébredtem, és nem ölelt át esténként, amikor elaludtam. Nélküle még ez a lakás is üres volt. 

Rápillantottam a festőállványomra, amin egy félkész kép várt rám, ám ma nem volt erőm tovább dolgozni rajta. Inkább a szekrényemhez siettem, elhúztam azt, és a háta mögül előszedtem egy díszes, virágmintás dobozkát. Letelepedtem a matracomra, majd kinyitottam. 

A doboz tele volt a rajzaimmal Seungminról, a közös fotóinkkal, egy csinos szalaggal átkötött csomagban pedig a levelei voltak abból az évből, amikor elutazott Londonba egy szemeszterre. Emlékszem, miután megígérte, hogy kézzel írt leveleket küld majd nekem, mert régimódi és utál gépelni, a szívem majd kiugrott a helyéről. Elképesztően romantikusnak találtam ezt, és hiába nem hittem, hogy lett volna bármi szerelmi szándék vagy tartalom mögötte az ő részéről, én mégis úgy éreztem magam, mint egy 19. századi regény hősnője, aki távollévő kedvesétől kap híreket. Mosolyogva fogtam a kezembe a leveleket és kezdtem el újra olvasni őket, már ki tudja, hányadjára. 

Annyira fáradt voltam, hogy belealudtam az olvasásba, és amikor felébredtem, még mindig ott csücsültek a levelek mellettem. Mivel aznap korán volt órám az egyetemen, gyorsan elpakoltam a számomra az életemnél is többet érő papírokat a dobozba, azt vissza a rejtekhelyére, majd kapkodva felöltöztem és már szaladtam is az iskolába. 

Sűrű volt a napom, egyik óráról a másikra rohantam. Viszont a délután folyamán muszáj volt kimennem az egyikről. Magam sem tudtam még, mi történt, csak hirtelen rosszul lettem. Forogni kezdett velem a világ, nehezen kaptam levegőt, fájt a mellkasom, kimelegedtem és hányingerem volt. Elvonszoltam magam a mosdóig, ahol igyekeztem mély lélegzetet venni, inni és megmostam az arcomat is, de nem lett jobb, sőt a hányinger csak erősödött. Egy ponton már nem bírtam benntartani, ám a vécéig nem jutottam el, csak annyi lélekjelenlétem maradt, hogy a kezem a szám elé kapjam. Viszont meglepő módon a torkomból nem a legutóbbi étkezésem maradványai kerültek elő. Helyette piros és rózsaszín virágszirmok feküdtek a tenyeremen, fáradtan és megviselten. 

Talán percekig is ott álltam egyedül, képtelen voltam mozdulni, egyre csak a szirmokat bámultam értetlenül. Aztán észbe kaptam, egy zsebkendőbe gyömöszöltem őket, és kidobtam a kukába. Majd megmostam a kezeim, alaposan dörzsölve őket, mintha az előbbi incidenst is le akarnám sikálni magamról. 

Mikor kinyitottam a mosdó ajtaját, Seungminnal találtam szemben magam, aki aggódva tekintett rám. 

- Mi történt Jinnie, jól vagy? A többiek mondták, hogy kirohantál óráról. 

- Minden rendben, csak kellett egy kis szünet. De már jól vagyok - gyűlöltem magam, amiért hazudtam neki, de nem mertem volna bevallani az igazat. 

Seungmin hosszú másodpercekig nézett a szemeimbe. Nem hitt nekem. 

- Jinnie... Mondd, mikor is ettél utoljára? 

- Izé... T-tegnap, azt hiszem - motyogtam. Hála égnek csak ennek tudta be a rosszullétemet. 

Megrázta a fejét, aztán a karomnál fogva húzni kezdett. 

- Hová viszel? - érdeklődtem. 

- Az út túloldalán lévő kajázóba. Jinnie - fordult felém. - Nem egészséges, hogy alig eszel, pláne, hogy közben ennyit tanulsz. A testednek kell az energia. Rengeteget fogytál tavaly ilyenkor óta, úgyhogy tessék enni! Ha kell, én magam etetlek meg! - "fenyegetőzött" dacos hangon, mire elmosolyodtam. Aranyos, hogy így törődik velem, még ha csak baráti is. - Azért remélem, aludni aludtál az éjjel. 

- Igen - vágtam rá gyorsan. 

- Had tippeljek: bealudtál a tankönyv fölött. 

- Túl jól ismersz, Minnie - hát, nem a tankönyv fölött, de majdnem. 

Végül több, mint egy órát töltöttünk az étkezdében. Jól esett csak úgy eszegetni és beszélgetni vele, mintha semmi gondom nem lenne. Még a mellkasomban megszűnni nem akaró halvány fájdalomról is megfeledkezdtem, amikor vele voltam. Ez azonban élesen belém hasított, amint elváltunk. 

"Még arra is milyen érzékenyen reagáltál, hogy nem eszem vagy alszom eleget. Hogyan is mondhattam volna el neked, milyen beteggé tesz az irántad érzett szerelmem." 

Az elkövetkező napokban tovább érkeztek a virágok, kiszámíthatatlan időpontokban. Nem sűrűn, nem is sok, de elég aggasztóvá vált annyira, hogy utánakeressek, mi lehet ez. 

"Hanahaki Disease 

A Hanahaki egy ritka betegség, amelyet először japánban jegyeztek fel. Lényegében egy virágról beszélünk, ami áldozatának a testében, általában a tüdején vagy szívén nő, abból táplálkozik. A Hanahaki legfelismerhetőbb tünete az említett növény szirmainak, súlyosabb stádiumban egész virágainak felöklendezése, de emellett társul hozzá mellkasi fájdalom, hányinger, esetleg láz vagy szédülés is. 

A betegség oka minden esetben érzelmi alapú: ez a kór akkor üti fel a fejét, amikor az illető erős, ám viszonzatlan szerelemtől szenved, amely felemészti belülről. 

Kétféle gyógymódja van a Hanahakinak: ha a delikvens szerelme viszonzásra talál, a betegség elmúlik magától. De emellett elérhető még sebészi megoldás is, amikor eltávolítják a káros növényt a betegből. Ennek a módszernek a mellékhatása, hogy a páciensek érzelmei teljesen elmúlnak, sőt, néha még az emlékeiket is elveszítik a szerelmükről. 

Emiatt sokan nem fordulnak orvoshoz, ami azonban nagyon veszélyes, ugyanis ha a Hanahaki nincs kezelve, egy idő után visszafordíthatatlanná válik, és halálhoz vezet." írta a cikk, amit találtam. 

Hitetlenül dőltem hátra a matracomon. Hanahaki... Tényleg ez kínoz? Nagyon úgy festett. Hacsak nincs egy másik szerelmi fájdalom okozta virágbetegség, de ennek sem sok esélyét láttam. Abban viszont az első pillanattól biztos voltam, hogy nem megyek a kórházba vele. Nincs az az isten, hogy én önként kiszerettessem magam Seungminból, pláne, hogy akár el is felejthetem. Nem, akkor inkább meghalok, de nem élek nélküle. 

Ahogy teltek a hetek, hónapok, a virágok megszaporodtak. Egyre többet hánytam fel, egyre egészebbeket, egyre többször. A fájdalom is erősödött, sokszor percekig alig tudtam lélegezni. Ez a nagy virág bennem folyamatosan nőtt, már szinte megfulladtam tőle. De nagyon vigyáztam, hogy senki ne szerezzen tudomást róla. Bár a barátaimnak az feltűnt, hogy beteg lettem, sokszor megjegyezték, milyen vékony és sápadt vagyok. Az állapotom az egyetemi eredményeimen is meglátszott, mivel kevesebbet tudtam tanulni vagy egyáltalán bejárni a tanórákra, a jegyeim határozott lejtmenetet vettek. Minden szépen lassan hullott szét körülöttem, de engem már nem érdekelt, elfogadva a sorsomat meneteltem a halál felé. Nem is bántam igazán... Mindig is úgy gondoltam, az embernek emlékezetesen, egy elegáns showwal kell eltávoznia, és mégis mi lenne szebb, költőibb annál, hogy belefulladok a saját szerelmembe, amit a szívemen élősködő gyönyörű, színes virágok szimbolizálnak? Egészen festői. Amúgy is, ha Seungmin nem szeret viszont, mi értelme lenne élnem, nincs más, ami ehhez a földi léthez kötne. Ennyire erővel meg is halhatok. 

Persze minderről Seungminnak egy szót se szóltam. Nem kellett tudnia. Úgyis előre megírtam egy levelet neki, amit a szekrényembe raktam, és amiben minden elmagyarázok, hogy majd értse a halálom okát. Addig is, nem akartam ezzel felzaklatni. 

Nyilván, másokhoz hasonlóan ő is észre vette, hogy valami nincs rendben velem, de miután nem voltam hajlandó elárulni az igazat, nem firtatta a dolgot. Helyette a maga passzív módján igyekezett gondoskodni rólam: minden nap legalább kétszer együtt ettünk, folyton emlékeztetett, hogy igyak vizet, és sokszor nálam maradt éjszakára, hogy biztos legyen benne, alszom. Ez mind csodás... lett volna, csakhogy ettől a viselkedésétől még jobban beléestem, már ha ez egyáltalán lehetséges, és a betegségem rohamosan súlyosbodott. De nem bántam. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy bánjak bármit is. 

Egyik este a parban sétáltunk, és beszélgettünk. Nem emlékszem már, miért, de a téma a szerelemre, a kapcsolatokra és a házasságra terelődött, és bár érdekelt, mit mond, mégsem voltam képes rá figyelni. Először a karjaink kötötték le az agyamat, amik folyton egymáshoz értek, ahogy mentünk. Úgy szerettem volna megfogni a kezét, de egyszerűen nem mertem. Viszont hamarosan ezt a gondolatot teljesen elnyomta a fájdalom, ami, mint éles, forró penge hasított belém, hirtelen megszédültem tőle és összegörnyedtem alatta. Szinte abban a pillanatban megéreztem a virágokat a torkomban, hiába akartam lenyelni őket, megállíthatatlanul törtek föl, és kiöklendeztem őket a tenyerembe. 

Kék, sárga, lila, rózsaszín, fehér szirmok százai, amiket viszont mind vörösre festett a vérem. Remegve zártam össze az ujjaimat és egyenesedtem fel, nem törődve azokkal a szerencsétlenekkel, amik a járdán végezték. 

Az első, amit megpillantottam, Seungmin ijedt tekintete volt. Elfordultam tőle, és elindultam a legközelebbi kukához, de a szerelmem hangja megállított. 

- Jinnie... Mi volt ez? - kérdezte félve. 

- Semmiség - vontam meg a vállam, és tettem egy lépést előre, ám ismét megtorpantam, amikor megszólított. 

- Hwang Hyunjin! - a hangja ideges volt és dühös. Évek óta nem hívott a teljes nevemen. - Gyere vissza azonnal, és fejezd be a hazudozást! - utasított, mire én, mint valami engedelmes bárányka, visszatotyogtam hozzá. 

Magához húzta a kezem, majd erőszakkal kinyitotta a tenyerem. Egészen elsápadt, amikor meglátta a véres virágokat benne. A szeme egyre cikázott az arcom és a kezeim között, a pillantásában pánik és aggodalom ült. 

- Kérlek mondd, hogy ez nem Hanahaki... - motyogta. 

- Honnan tudtál róla? - kérdeztem tőle, szándékomon kívül megerősítve a félelmét. 

- Jinnie... - kezdte, könnyeivel küszködve. - Miért... Holnap első dolgod legyen elmenni a kórházba, és kivetetni, értetted? Nem halhatsz meg nekem! 

- Van eszemben! - csattantam fel, és elrántottam a kezeim. - Nem kockáztatom, hogy elfelejtselek! Nem tudnék nélküled élni! 

- Várj, te belém vagy szerelmes? - pislogott. 

- I-igen - vallottam be. 

- De hát... Sose mutattad... Sose utaltál rá... 

- Mert úgyse szeretnél viszont! - sírtam el magam. 

- Édes istenem, néha olyan buta vagy, kicsim! Mégis mit gondoltál, miért gondoskodom annyit rólad? Miért dicsérem minden festményed az egekig? Miért bújok hozzád, ha együtt alszunk? Miért vagy te az egyetlen ember, akit becézgetek? Miért vagy te az egyetlen, akinek önként keresem naponta a társaságát? Pusztán barátságból? - Seungmin fejét csóválva lépett közelebb hozzám. - Szeretlek Jinnie. Jobban mint bárkit ezen a földkerekségen. Szerelmes vagyok beléd. Nem mondtam eddig, mert nem mutattad jelét annak, hogy te is így szeretnél. Kicsit túl jól zárod magadba az érzéseidet, édes. De ezek szerint csak nem vetted az utalásaimat... Ejnye, emiatt így megbetegedni, és a frászt hozni rám... Tudod hogy aggódtam érted? Most már mindegy. Most, hogy kiderült, csak egy kérdésem maradt: Jinnie, megtisztelnél azzal, hogy hivatalosan is a párom leszel? - tette fel nekem a kérdést, amiről csak álmodni mertem, azzal az aranyos mosolyával, ami a világnál is többet ért számomra. 

Én csak lefagyva bámultam rá, a meglepetéstől még a sírást is abbahagytam. Lassanként azonban sikerült felfognom a szavait. Kim Seungmin, a fény az éjszakámban, életem értelme szerelmes belém. Sőt, egész idő alatt az volt. Én meg hülye. 

A virágok a tenyeremen olvadni kezdtek, mint a hó a tavaszi nap első sugarai alatt, és víztócsává válva folytak ki az ujjaim között. Felpillantottam Seungmin arcára, aki várakozva nézett rám. A szavak mind a torkomra forrtak, csak egy dologra voltam képes. Szorosan hozzábújtam, és megcsókoltam. Azonnal átölelt és visszacsókolt, hevesen és kapkodón, de minden szerelmét beleadva. 

Éreztem, ahogy a nyomás és a fájdalom eltűnik a mellkasomból, és a szívünk eggyé válik a bőrünk alatt. 

Teljesült a vágyunk: egymáséi lettünk egészen, véglegesen és örökké. 

Végre megint írtam! Tudom, ez nem így látszik, de igazából egy hete írtam utoljára, a Star Lostot, mert az előző Minsung smut már egy jó ideje ott csücsült a draftok között, mire publikáltam. Az a helyzet, hogy beteg voltam (vagyok, lol), és semmi erőm nem volt írni, de most végre elkapott az ihlet, és olyan jól esett! *ww* 

Már régóta írni akartam egy Hanahaki sztorit, és ki más lenne a legalkalmasabb ennek a betegségnek a prezentálására, mint Hyunjin? (Elnézést mindenkitől, aki nem szereti az ilyen asztrológiás dolgokat, de: ez az egész Hanahaki dolog nagyon Halak, és ugye Hyunjin is Halak. Meg amúgy én nekem is Halak az aszcendensem, és az utóbbi hónapokban egyre közelebb kerülök ehhez az oldalamhoz, ami tök jó, mert gyerekként nagyon utáltam.) 

Annak aki eddig még nem hallott róla, a Hanahaki egy kitalált betegség, ami, ahogy írtam is a sztoriban, japánból ered (honnan máshonnan). Sok változata van, én is kicsit a sajátomra szabtam, ugyanis eredetileg például nem jár szédüléssel vagy lázzal, de mégis leírtam, mint tünet, mert szerintem passzol hozzá. Mostanra amúgy már nemzetközileg kedvelt "cliché" lett, főleg az animés és fanfiction író közösségékeben, néha pozitív, néha negatív végkimenetellel. Itt, a magyar Wattpadon viszont még nem találkoztam vele. (De ha valaki tud más Stray Kids-es Hanahaki sztorit, please küldje el nekem, el akarom olvasni!! Angol is lehet igazából) 

Na mindegy, ez a kis záró rész ennyi lett volna, remélem tetszett mindenkinek a történet ^^