"Jézus, Minho, ne nézd már ennyire! Még észrevesz és azt hiszi valami perverz vagy!" szidtam magam gondolatban. De hiába tudtam, hogy nem helyes, tovább bámultam a fiút az osztály túlsó végében. Olyan gyönyörű volt, nem bírtam levenni róla a szemem.

A mézszőke haja, a kerek szemüvege, a pufi arca, a puha ajkai, a fekete üveggolyókra emlékeztető szemei. A csinos alakja, a vékony dereka, amit kiemelt az öve. Amilyen picinek tűnt a többiek között. Teljesen belebolondultam, és semmi nem tudtam tenni ellene.

"Te jó ég, ide jön, oké, nyugi, csak legyél normális, és ne ijeszd meg!" Az agyam teljesen bepánikolt, amikor megláttam, hogy felém tart a szünetben. Tisztán hallottam a cipőjének hangját a több száz diák zsivajában. Egy lépés, két lépés, három, és...

- Minho Hyung?

- Igen, Jisung? - nem tudtam eldönteni, hogy ránézzek-e vagy sem, mindkét opció furának tűnhetett volna kívülről.

- Feltűnt, hogy engem figyeltél óra alatt... Rosszul csináltam valamit?

"Basszus!"

- Nem, nem, dehogy, én csak... elbambultam, semmi több - igyekeztem kimagyarázni magam a helyzetből.

- Oh... oké - mondta, és elindult a padomtól az ajtó felé. De miért tűnt csalódottnak? - Esetleg... - fordult vissza. - Nem lehet, hogy tetszem neked, Hyung?

- Nem, egyáltalán nem, sajnálom, ha úgy tűnt.

"Ha! Az évszázad hazugsága!"

- Biztos? - kérdezte bizonytalanul, mire bólintottam. - Csak, mert... N-nekem tetszel, Minho Hyung, és, és a-azt reméltem, hogy esetleg... Mindegy, felejtsd el - a végét már csak elmormogta, majd inkább kisietett az osztályból.

A szívem hevesen tiltakozott az elutasítása ellen, de az ő érdekében tettem. "Remélhetően csak egy gimis crush vagyok neki, akit hamar elfelejt majd. Pár hónapon, legfeljebb pár éven belül talál majd egy rendes pasit, aki jól bánik vele és mindent megadhat neki. Aki nem olyan... komplikált, mint én" vigasztaltam magam, de ezeket a gondolatokat csak még fájdalmasabbnak éreztem. 

- Minho Hyung! - lépett mellém Jisung pár nappal később a menzán. - Umm... lehetek a barátod? Semmi romantika, vagy ilyesmi, csak barátok - biztosított.

- Nem is tudom... - dilemmáztam.

- Kérlek! - nézett rám azokkal az édes, könyörgő, bambi szemeivel, amiknek képtelen voltam ellenállni.

Az eszem azt súgta, küldjem el, hisz túl ártatlan az én sötét és időtlen világomhoz. De a szívem nem engedte összetörni a reményeit.

- Jó, rendben, lehetsz a barátom - adtam be a derekam, mire sugárzó mosoly ült ki az arcára.

- Akkor ehetek veled most? És holnap?

- Akár minden nap - mondtam neki, már én is mosolyogva. Úgy tűnt, a boldogsága ragályos.

"Hogy milyen szívesen megsimogatnám a fejét, a selymes hajába túrnám az ujjaimat! Még szerencse, hogy itt a tálca a kezemben."

Az ebédet végigcsacsogta, miközben lelkesen mutogatott a villájával a levegőbe. Egészen elolvadtam tőle. Még egy lélek sem volt rám ilyen hatással.

- K-köszönöm, hogy velem ebédeltél, Minho Hyung - mondta, amikor visszatettük a tálcákat. - Soha senki nem ül velem.

- Kár, pedig szerintem kifejezetten bájos vagy, Jisungie.

A következő három hétben hozzám tapadt, mint egy matrica, és én nem tudtam rávenni magam, hogy egyszer is elküldjem. Ahhoz túl értékes volt minden pillanat mellette. Ahhoz túl drága volt ő maga. 

Mivel ennyit voltunk együtt a suliban, én lettem az első, akinek ugrálva elújságolta, hogy ő is meg lett hívva Hwang Hyunjin évvégi bulijába. Az a srác volt a leggazdagabb meg a legnépszerűbb az egész iskolában, és mivel idén érettségizett, az ikertestvérével, Yejivel vagy ezer embert meghívtak a házukba. Nekem semmi kedvem nem volt menni, de Jisung nagyon bepörgött a dologtól, így elkísértem.

Ott a bulin ő, és páran mások az egyik szobában ültek le játszani. Én az ajtóból figyeltem őket egy pohár piával a kezemben.

- Jisung, felelsz vagy mersz? - kérdezte tőle egy lány, amikor rajta állt meg az üveg.

- Merek! - vágta rá Sungie határozottan, mire a lánynak gonosz vigyor ült az arcára.

- Remek! A merésed pedig... menj haza, gyogyós! Meg is lepődtem, hogy egyáltalán mit keresel itt. "ÚúÚú, szellemeket látok", ch, idióta! - bunkózott vele a lány, a többiek pedig vele nevettek.

Az elején se tetszett nekem az a ribanc, de amint kinyitotta a száját, jobbnak láttam, ha kihozom Jisungiet onnan. Bementem az ajtótól, és ahogy elhaladtam a csaj mellett, véletlenül ráöntöttem az italomat, mire persze szitkozódva pattant fel és sipákolva rohant el a mosdóba. Szerény véleményem szerint ennél többet is érdemelt volna, szóval még olcsón megúszta.

Ugyanis Sungie fontosabb volt. Odasiettem mellé, és megpróbáltam felhúzni a padlóról, de teljesen le volt fagyva, egyszerűen nem mozdult. Így felemeltem, és a karjaimban vittem ki a buliból, aztán végig a koromsötét utcán.

- Minho... Éhes vagyok - motyogta.

Teljesen hozzám bújt, a kezét a nyakamba akasztotta, úgy kapaszkodott belém. Mosolyogva öleltem magamhoz még szorosabban. Olyan kis édes volt, legszívesebben örökké megvédelmeztem volna mindentől.

Ehelyett csak kerestem egy kisboltot, ami még nyitva volt, és vettem neki ropit meg chipset. Utána kiültünk a bolthoz közeli híd szélére, és a lábunkat lógázva a víz fölött, eszegettünk.

- Köszönöm Minho, szeretlek - mondta, teljesen automatikusan. - Vagyis, izé, nem úgy, bocsánat - szabadkozott utána.

- Ssh, semmi baj - tettem a szája elé az ujjamat. - Én is szeretlek.

- A-akkor miért utasítottál el aznap?

- Mondták már, hogy aranyos, amikor dadogsz?

- Válaszolj, Hyung! - csattant fel, de még így is cuki volt.

- Mert... jobb ha nem kerülsz túl közel hozzám... - láttam, hogy további magyarázatot vár. - Nézd én... én egy több ezer éves halálisten vagyok - vallottam be.

- Tudom - jelentette ki haláli nyugalommal, mire döbbenten pislogva néztem. - Nem emlékszel rám? Mert én emlékszem rád. Ott voltál az autóbalesetnél. Ugyan nem te kísérted át anyukát a túlvilágra, én láttalak. Az út szélén álltál, és könnyes szemmel néztél minket. Később a kórházban a nővérek agyára mentem azzal, hogy rólad kérdezgettem őket.

- Persze, hogy emlékszem, de nem gondoltam volna, hogy meg jegyeztél. Még csak öt éves voltál.

- Összetalálkozott a tekintetünk, Hyung. Sose tudtalak elfelejteni.

"Hát, ez sok mindent megmagyaráz..."

- "364.-ik szabály: nem bámuljuk az élőket. És ezért vagy alkalmatlan halálisten, Minho. Mert nem tartod be a szabályokat, Minho. Ezért lettél kirúgva, Minho" - ismételtem a hajdani főnököm szavait, inkább csak magamnak.

- Kirúgtak? - kérdezett bele Jisung pont a közepébe.

- Igen - sóhajtottam, és felpillantottam az égre. - Túl empatikus voltam a lelkekkel. Túlságosan érdekelt az élők világa. Nem maradtam professzionális, vagyis kegyetlen és hideg - bár nem akartam, hallatszott a hangomból a harag. - Én halálistennek születtem, sose voltam ember. Enélkül céltalan a létezésem. De, ironikus módon, halhatatlan vagyok.

- Tehát ezért figyeltél csak kívülről, már értem - nyugtázta Jis. - Szóval akkor most csak lézengessz az idők végéig? - fordult felém.

- Nagyjából... - bólintottam. - Vagyis, ezt csináltam, amíg meg nem ismertelek. Az első pillanattól éreztem, hogy van köztünk valamilyen kötés. Így amikor gimis lettél, elkezdtem ugyanoda járni, hogy a közeledben lehessek. És, mint kiderült, olyan ügyes vagyok, hogy szerelmes lettem beléd - vallottam be.

- Akkor lennél végre a pasim, Hyung? Nem csak a barátom?

- Nézd, Sungie, ez nem ilyen egyszerű. Még ha téged nem is zavar a korkülönbség, és ha nem is hat rád a halálistenek varázsa, ami általában öngyilkosságba kergeti a halandókat, te egy idő után megöregedsz és meghalsz, én pedig nem tudom, egy egész élettel veled a hátam mögött, képes lennék-e elengedni téged. Igen, önző vagyok, de nem akarom, hogy fájjon - magyaráztam, ám ő csak somolygott.

- Nos, amíg tizennyolcnak nézel ki, mint most, addig nem érdekel hány éves vagy valójában. Aztán, nem, nem leszek öngyilkos, és megöregedni sem fogok melletted. Én el vagyok átkozva, Minho. Halhatatlan vagyok, mint te.

Értetlenül néztem rá, mire felnevetett.

"Sose hittem volna, hogy ilyen lehetséges."

- Bebizonyítsam neked? - kérdezte, mintha olvasott volna a gondolataimban. Majd a válaszomat meg se várva, levetette magát a hídról.

- JISUNG! - kiáltottam fel rémülten, és utána ugrottam.

Lebuktam utána a mélybe, ahol ott integetett nekem boldogan, miközben buborékok szálltak fel az orrából. A hónaljánál fogva kihúztam a felszínre, és aggódva vizsgáltam. Igazat mondott. Nem fuldokolt, nem köpött vizet, amit az előbb lenyelt volna, nem ment ki a szín az arcából. Semmi nem utalt arra, hogy halálos veszélyben lett volna. Sőt, én jobban lihegtem az ijedségtől, mint ő.

- Na, már hiszel nekem, Minho Hyung? - vigyorgott rám, ahogy lecsordogáltunk a lassú folyón.

- Igen, édesem - bólintottam, mire a nyakamba akasztotta a karjait, és az ajkamra hajolt.

Édes volt a csókja, kissé esetlen, de aranyos. A holdfény beragyogott kettőnket, és abban a pillanatban azt gondoltam: "Soha nem voltam, és nem leszek szerelmesebb senkibe!"