Felix éppen nagyban írt a gépén, amikor valami pici, fehér került a látóterébe. Aztán még egy. És még egy. A harmadiknál már felpillantott a képernyőről, és ahogyan kinézett az ablakon, egyből felderült az arca. Odakint pufi pelyhekben szállingózott a hó, a maga szelíd módján lepte be vékony takarójával a háztetőket, fákat, utcákat, az emberek sapkáját. 

Lix boldog mosollyal nézte a hóesést. Imádta a havat, mindegy, hányszor látta, sosem tudott betelni vele. Minden alkalommal arra a télre emlékeztették, amikor először jött Koreába. Csak tizenkét éves volt, nem igazán beszélte a nyelvet, nem voltak barátai. Legalábbis azt hitte. 

- Olyan jól szórakoznak - motyogta az orra alatt. 

Szomorúan sóhajtott egyet, majd a kint játszó gyerekekről visszafordult a természetismeret tankönyvéhez. 

- Lix, kisfiam, nem mész ki? Minden fiú a házból lent hógolyózik - nyitott be hozzá az anyukája. Szegény nő nem szívesen nézte, hogy az életvidám, társasági pillangó fiából a költözés óta magába forduló kishernyó lett. 

- Úgyse látnának szívesen... 

- Hát jó, ahogy gondolod. De kár, hogy nem találtál magadnak barátokat - az anyukája, nehéz szívvel, de becsukta az ajtót. Nem akart semmit forszírozni, inkább hagyta a gyerekét a saját tempójában élni. 

Felix visszafordult a könyvhöz, és nagy erőkkel próbált valami értelmet találni a bonyolult körmondatokban. Úgy pár percig csinálhatta ezt, mert utána egy koppanás zavarta meg, amit több másik követett. Mint kiderült, valaki az ablakát dobálta odalentről, így kinyitotta, és a didergető hideget figyelmen kívül hagyva hajolt ki rajta. 

Egyből megpillantotta a mókusarcú osztálytársát, Han Jisungot, aki hatalmas karcsapásokkal integetett neki. 

- Felix! Mit csinálsz? - kiabálta fel a harmadikon lakó fiúnak. 

- Tanulok, miért? - válaszolt Lix. 

- Minek? Szünet van! Inkább gyere le! 

- N-nem köszi, nem rontanám el a játékot. Szerintem meglesztek nélkülem is... 

- Az kizárt dolog! Itt háború folyik, és az én csapatomban csak hárman vagyunk! Kell a negyedik ember! - Jisung igyekezett nagyon harcias képet vágni, de inkább mulatságosra sikerülhetett, mert Felix elnevette magát rajta. 

Ekkor hősi csatakiáltással, amit a város túlfelén is hallani lehetett, Changbin és Hyunjin érkezett meg, akik egy-egy hógolyót dobtak fel, Lix épphogy kivédte őket az ablaküveggel. Ezt a hatalmas sértést persze már ő sem tűrhette, így azonnal kapta a kabátját, bakancsát, és szélsebesen lerohant megtorolni a támadást. 

Két órával később ázottan és átfagyottan caplatott fel a panelház lépcsőjén, Jisunggal az oldalán, és a győztesek levakarhatatlan mosolyával az arcán. 

Felixet egy könnyed puszi repítette vissza a valóságba. 

- Mi az, elbambultál, édesem? - kérdezte Jisung, miközben átölelte a szerelmét. 

- Nem, csak eszembe jutott az első hócsatánk. Emlékszel? - mosolygott rá Lix a párjára a legtisztább szeretettel. 

- Még szép. Életem tíz legszebb napjának egyike volt - Jis megcsókolta Felixet, majd finoman beleült az ölébe. - Jé, nézd, ott vannak a srácok! - mutatott ki hirtelen az ablakon. 

- Tényleg? Hmm, mit gondolsz, játszunk velünk egy visszavágót? 

- Naná! 

Mindketten lelkesen felpattantak, és azonnal felöltözködtek, hogy lemehessenek, és újraalkothassák a kapcsolatuknak azt az ikonikus délutánját. 

Nagyon szeretném azt mondani, hogy visszatértem, de sajnos nem ígérhetek semmi biztosat... Az utóbbi hetek, finoman fogalmazva, nem voltak életem legjobb hetei. És most se tudom, hogy mennyire vagyok összerakva, mennyire nem. 

Ezernyi sorry, amiért nem írtam/voltam igazán aktív a Karácsony Special-ok óta, de nagyon szépen köszönöm a türelmeteket, és a támogatásotokat! <333