A cica céltudatosan trappolt a macskakövön, majd felugrott egy ládára. Onnan egy sufnira. Onnan egy alacsonyabb, majd egy magasabb, majd egy még magasabb ház tetejére. Itt elégedetten megállt, és végignézett a városon. A nap fénye már csak halovány csík volt a horizonton, de ő még a félhomályban is tökéletesen látott. Ott a másik utcában felröppent egy galamb, amott valaki éppen bezárta az üzletét, és hazaindult. A cica megrázta magát, hogy kizárja ezt a rengeteg ingert, azután beleszagolt a levegőbe. Ételt keresett, valamit, amivel jóllakhat. De ehelyett egy másik illat keltette fel az érdeklődését. Egy emberé lehetett, keveredett a levendulával és a vaníliával, és volt még valami furcsa aromája, amit nem tudott hova tenni. Elhatározta, hogy megkeresi a forrását, így elindult az illat irányába. Logikusan gondolkodott, olyan helyet keresett, ahol van tetőablak és világosság. Igen, logikusan, hiszen nem átlagos macska volt. Valaha emberként élte mindennapjait, Han Jisung néven. Maga sem tudta mikor, hogyan, vagy miként, viszont egyik nap már macskaként ébredt. Nem sokra emlékezett a korábbi életéből, csak a nevét tudta, és a régi külsejét, azt is a házában lévő képekből. De sajnos nem maradhatott ott, mert mindenki azt hitte, eltűnt. Még a rendőrség is kereste, de érthető módon nem találták. Azt senki sem vette számításba, hogy állattá változott volna. 

Tovább rótta a háztetőket, egyikről a másikra ugrálva, miközben a holdfény megcsillant a vöröses-fehér bundáján. Ahogyan egyre közelebb ért, úgy vált az illat is egyre ismerősebbé, ám képtelen lett volna felidézni, honnan. Végül megtalálta. 

Minho iszonyatosan egyedül érezte magát, mióta a szerelme egyik napról a másikra eltűnt. Hogy magányát enyhítse, esténként ki ült a tetőtéri lakásának ablakába, és onnan figyelte a Holdat. Régen a párjával együtt csinálták ezt, órákon keresztül tudtak beszélgetni, főleg nyáron, amikor balzsamosan melegek az éjszakák. Most is kint ült egy ilyen varázsos estén, és szomorúan bámulta a csillagokat. Visszagondolt azokra az időkre, amikor még szerelme kezét fogta, és egy könnycsepp gördült le az arcán. 

Mélázásából egy apró zörgés zökkentette ki, és amikor felnézett, egy cicát látott maga előtt, vöröses-fehér bundával, és nagy zöld szemekkel. Az állat ünnepélyesen nyávogott, majd közelebb lépdelt hozzá a cserepeken, és hozzátörleszkedett a fiú lábához. Minho mindig is szerette a macskákat, így örömmel fogadta a közeledést, és egyből meg is simogatta. 

Jisung rettentően elégedett volt, hogy megtalálta az illat forrását. Tetszett neki a fiú, ezért hozzádörgölőzött a lábához. Szerencsére a gesztus pozitív fogadtatásra talált, és amikor a másik megsimogatta, Jisungban felszikrázott a remény. Hátha végre talált valakit, aki befogadja, biztonságban lesz, és nem kell többet harcolnia a túléléséért. 

- Szia cicus, én Minho vagyok - mutatkozott be neki a fiú, majd felemelte. - Kóbornak tűnsz, szóval gondolom éhes vagy. Gyere - tette be a lakás padlójára. 

Odasétált a konyhaszekrényhez, és kivett belőle konzervet. Amíg azzal bajlódott, Jisung körbeszaglászott. Komfortosan érezte magát itt, mert mindennek Minho-illata volt. De amikor ebbe belekúszott a tonhal szaga, Jisung egyből a konyhába szaladt, és mohón nekiesett a lerakott ételnek, ami nem csoda, mert majd' egy napja semmit sem evett. Miután végzett követte Minhot a hálószobába. A fiú leheveredett az ágyára, Jisung pedig felmászott mellé. 

- Kéne neked egy név cica, ha maradni akarsz - tűnődött Minho, miközben Jisungot simogatta. - Tudod mit, Sungienak keresztellek a korábbi barátom után. Úgy is rá emlékeztetsz valamiért. 

Jisung teljesen lefagyott abban a pillanatban. Hallotta már korábban ezt a megszólítást, szemét összeszorítva igyekezett emlékezni. Aztán beugrott egy kép, még abból az időből, amikor ember volt. Minhot látta, átölelte őt. "Szeretlek Sungie" mondta neki, mielőtt megcsókolta. Aztán Jisungnak minden emléke visszatért kettejükről. Hogy hogyan találkoztak a sarki kávézóban, hogy pirulva és dadogva kérte el Minho telefonszámát, annyira zavarban volt, az első hivatalos randijuk, majd sorra az összes többi. Az együtt töltött éjszakák és az azokat követő közös ébredések, a napfényes séták és a hold alatti beszélgetések, az együtt töltött éveik minden apró mozzanata. Jisung egy darabig kábán pislogott, majd Minho ölébe bújt, és eszeveszett nyávogásba és dorombolásba kezdett. Hirtelen ezernyi érzelem tódult fel benne, boldog volt, hogy végre megtalálta ismét az egyetlen személyt, akiről tudja, hogy igazán szereti; hogy végre megszűnt az a szúró hiányérzet benne, hogy hónapok óta most először összeállt a kép. De eközben kétségbeesett volt, sírni tudott volna, üvölteni, mert mit ér a szerelme, ha egyszer bennragadt ebben a testben, állatként. Még szólni sem tud, nem hogy megölelni vagy megcsókolni Minhot, pedig erre vágyott a legjobban. Így csak tehetetlenül mászkált fel-alá a fiún, és ott dörgölőzött hozzá, ahol csak tudott. 

- Hé, mi az, mi a baj Sungie? - Minho teljesen értetlenül állt az eset előtt, de igyekezett simogatni és nyugtatni a cicáját. 

Jisung egy idő után feladta, leült Minho ölébe, és keservesen sírni kezdett. Ez az elején csak panaszos nyávogás volt, de egyszerre könnyek kezdtek potyogni a szemeiből. Becsukta őket, és belefúrta a fejét Minho mellkasába. Csak akkor nézett fel, amikor a fiú felkiáltott. 

- Mi a franc!? 

Jisung felkapta a fejét, és ő is rájött, hogy valami fura. Máshogyan érezte magát, és amikor végignézett magán, rájött, hogy miért. Újra ember volt. 

- Sungie?! - nézett Minho elképedve. 

- Igen, én vagyok - válaszolta kissé rekedtes hangon. 

- Istenem Sungie, úgy hiányoztál! - már Minho arcán is folytak a könnyek. - Én, én annyira elkeseredtem amikor eltűntél! Sajnálok mindent, amit akkor este mondtam, sajnálom, hogy összevesztünk! Amikor már hetek óta nem kerültél elő, és úgy tűnt, örökre elveszítettelek, azt hittem megőrülök! Bármit megtettem volna, hogy visszakapjalak! 

Minhóból tört fel az utóbbi időszak összes fájdalma. Szorosan magához vonta Jisungot, és most az ő vállát áztatta el teljesen a sírásával. 

- Semmi baj édesem, itt vagyok - súgta Jisung a fülébe, és elkezdte a hátát simogatni. 

Mikor pedig Minho megnyugodott kissé, az állánál fogva felemelte a fejét, és szelíden, de határozottan megcsókolta. 

- Ígérem, soha többé nem kell elválnunk egymástól - mondta Jisung utána. 

- Tényleg nem történik ilyen többet? Biztos vagy benne? 

- Biztos vagyok. Örökké itt leszek veled. 

- Köszönöm, Sungie. 

Nem, nem sírok, te sírsz! TT 

Amúgy egészen a végéig gondolkodtam, hogy milyen befejezése legyen, mert lehetett volna ennél sokkal szívszorítóbb is. Mit gondoltok, megírjam, mint alternatív verziót? Kíváncsi lenne rá valaki?