- Szia Channie - köszönt Hyunjin a sírnak. 

Letette a virágkoszorút, és meggyújtotta a mécseseket. Nagyot sóhajtott, majd leült a kissámlira, amit magával hozott. Hirtelen elöntötték a közös emlékeik: amikor találkoztak a kávéházban, és az első randijuk. A sétálós délutánok, a csöndes esték, a forró éjszakák, a tündérmesébe illő ébredések. Az útjuk Ausztráliába, ahol az idősebb bemutatta őket a szüleinek. Amikor közösen úsztak a tengerben vagy mentek kirándulni az őszi erdőkbe. Az a bizonyos nap a romantikus vacsorával, aminek a végén Chan megkérte a kezét, ő pedig boldogan mondott igent. Az esküvőjük szintén Ausztráliában. És a közös lakásuk vásárlása, vagy amikor örökbefogadták a kutyáikat. 

Aztán Chan megváltozott. Hyunjin nem tudta miért, nem értette, mi folyik a párjában, de észre vette, hogy egyre többször révedt a messzeségbe. Egyre zárkózottabb és búskomorabb lett, sokszor mintha nem is lett volna ott, mintha lélekben már egy másik dimenzióban járt volna. Hyunjin szeretett volna segíteni, valahogyan a szerelmét visszahozni, de nem sikerült. 

Majd megtörtént a baleset. Mindenki, a szülők, barátok, munkatársak, ismerősök, teljesen meghökkenve álltak az eset előtt, kivéve Hyunjint. Ő valahogyan nem lepődött meg. De fájt. Neki fájt a legjobban bárki közül, bár igyekezte nem mutatni. De minden éjjel vörösre sírta a szemeit. 

Eleinte minden nap kiment a sírhoz. Volt, amikor csak némán bámulta, volt amikor órákon át beszélt, jólesett neki kiadni a bánatát. De ahogyan teltek az évek, egyre kevesebbet ment. Az idő, lám, tompította a fájdalmat, és szépen lassan újra felfedte a szépséget az életben Hyunjin számára, aki igyekezett nyitott lenni erre. Hiszen tudta, még fiatal, nem élhet a múltban ragadva. Tovább kell lépnie, akármennyire nehéz is. 

- Sajnálom, hogy ennyire rég voltam itt utoljára - szólalt meg ismét, kipislogva a könnyeket a szeméből. - De elfoglalt voltam, és történt velem valami nagyon fontos. Képzeld, azt hiszem újra szerelmes lettem - jelentette be izgatottan. - Seungmin az, tudod, a fiú a lépcsőházból. Az utóbbi években nagyon nagy segítség volt nekem, mindig ott volt, ha szükségem volt valakire, akire támaszkodhatok. Most pedig elkezdtem másképp nézni rá, olyan gyönyörűnek látom. Újra érzem a pezsgést és a szikrákat, mintha megint tizennyolc lennék - itt felkuncogott. - Bár lehet, nem örülsz, hogy ennyire részletezem. De az életemnek mennie kell tovább. És mindig te mondtad, hogy az én boldogságomért még Mordort is megjárnád. 

Egy kis időre elhallgatott, majd folytatta. 

- Channie, úgy érzem, ez itt a mi végső búcsúnk. Seungmin mellett ismét önfeledten tudok nevetni, és jó vele lenni. Szóval mostantól szeretnék őrá fókuszálni, tőled pedig végleg búcsút veszek. Szia Channie, jó, hogy egyszer ismertelek. De most mennem kell. A mennyben talán majd találkozunk. 

Ezzel a mondattal Hyunjin felállt a kisszékről és közelebb lépett. Levette az ujjáról a gyűrűjét, a sírra helyezte, majd összeszedte a holmiját és elment. Amit kilépett a temető kapuján, mintha hirtelen valami mázsás súlytól szabadult volna meg. Energia töltötte el a testét, kedve lett volna szaladni, szárnyalni, de ehelyett egy halvány mosollyal az arcán odasétált az autójához, és elhajtott. 

A temetőjárás jó fanfic inspiráció. Ki hitte volna?