Ez a történet a Menedék című sztorim sokkalta dark-abb spin-offja, de annak ismerete nélkül is élvezhető szerintem (bár ha az egyik tetszett, valószínűleg a másik is fog). Ezt az os-t amúgy Innie, azaz blacksels inspirálta, és ő minsungos kommentjei az alatt a sztori alatt. <3 

⚠ Trigger Warning: Családon belüli erőszak, dohányzás, tragikus vég, valamint önbántalmazás/öngyűlölet említése, angst ⚠ 

Jisung, mint mindig, az elsők között volt, akik elindultak az iskolából. Teljes szívből gyűlölte azt a helyet. Viszont nem lehet mondani, hogy haza igyekezett volna ennyire. Hiszen nem is otthonának, sokkal inkább börtönének nevezte már magában a házat, ahol laknia kellett. Nem, Jisung a kettő közötti utat élvezte (már ha még tudott bármit is élvezni ebben az életben). Azt a tizenöt percet, amikor kicsit kiszakadt a két pokol közötti ingázásból, és, még ha csak pillanatok erejére is, de megízlelhette a szabadság cseppjeit. Legalábbis ő így írta le magának, a mindent túlromantizáló fejecskéjében. Az igazság azonban az volt, hogy egyedül a cigaretta keserű ízét érezte a szájában, amit elszívott útközben. Aggasztó mértékben függött a bűzölgő papírrudaktól, nélkülük már nem is bírt volna életben maradni. Bár sokszor kételkedett abban, ez egyáltalán érdemes lenne-e, vagy jobb lenne véglegesen kiugrani az egészből. 

Ezen a délutánon azonban nem tudott nyugodtan, a depresszív gondolataiba burkolózva hazasétálni. Valaki, pontosabban Hwang Hyunjin, Jisung ősi ellensége nekiment az udvar közepén. Ugyan az ütközés a magasabb részéről csak véletlen baleset volt, Jisung, az ingerült és fáradt hangulatában szándékosnak vélte, sőt kész támadásnak, így gyorsan ellentámadást indított: nagyot taszított Hyunjinon. Aki viszont nem hagyta annyiban, így hamar legendás verekedés alakult a helyzetből, amit a diáksereg még évekig emlegetett. Sőt, videófelvétel is készült számos példányban, ugyanis a tanulók többsége körbe állva figyelte és örökítette meg az ingyenes, házi gladiátorviadalt. Kivéve az egyik osztálytársukat, Kim Seungmint, aki szent feladatának érezte, hogy kibékítse őket, ám egy elhibázott ütés miatt, ami őt találta meg, inkább csak súlyosbítania sikerült a helyzeten. Végül két hős lovag, a matematika és a testnevelés tanár vetettek véget a csúfos, ám sokak emlékeiben szórakoztatóként szereplő cirkuszi jelenetnek. 

- Kim, Hwang, maguk most azonnal büntetésbe mennek! - dörrent az igazgató hangja a betonpázsitos udvar zsivajában. - Jisung, fiam, veled otthon számolunk! Indulj!

- Ne már apa, ő kezdte - Jisung mindenképpen meg akarta volna magyarázni a dolgot, ám az apjával szemben a kommunikációs képességei egy ötéves szintjét is nehezen ütötték meg.

- Engem ez cseppet sem érdekel - jelentette ki az igazgató, aki a nebulók körében csak Néró becenévvel volt ismert. - Anyádat tíz perc múlva felhívom, ha addigra nem vagy otthon, kétszer akkora bajban leszel! Ami pedig titeket illet - fordult a másik két fiú felé. - Kövessetek! 

Ezzel a két Han elindult, ám míg az idősebb a verekedőket kísérte tanterem-fogságba, addig a fiatalabb morogva, a bajsza alatt cifra átkokat szórva igyekezett a házuk felé, dühösen, hogy apjának még a nap egyetlen, legalább egy kevéssé kellemes pontját is el kellett rontania. De akármennyit is szitkozódott, közben szedte a lábát. Hiába fogadta meg magának, hogy este jól fellázad majd az elnyomás ellen, mint Spartacus, az ösztönei meghunyászkodásra intették, így futott, mint a nyúl. 

Odahaza természetesen kapott, az apjától sok övcsatot és semmi vacsorát, az anyjától sok hallgatást és kevés segítséget. De nem sírt. Se lent a nappaliban, se később, fent a szobájában. Túl mindennaposak voltak ezek, túlságosan megszokta őket, de legfőképpen, túl mélyen fájtak, hogy egy egyszerű sírással enyhíteni lehessen rajta. Na meg ott volt az is, hogy a sírás ebben a házban tilos volt, és a hüppögésével pusztán egy repetát rendelt volna meg magának. 

Inkább csak feküdt az ágyán, üres tekintettel, és az öngyújtójával játszott. Egyszer csak felült, és az apró lángot lassan kezdte a tenyeréhez közelíteni. A szíve hevesen dobogott a gondolattól, hogy mire készül, de még mielőtt a forróság a bőréhez ért volna, pánikolva elkapta a kezét. Nem tudta megtenni. Na most, ez egy külső szemszögből jónak tűnhet, ám Jisung számára kegyetlen volt. Gyávának és gyengének érezte magát, aki még erre se képes, perceken keresztül ócsárolta magát a sikertelen kísérlet sikertelensége miatt. Üvölteni tudott volna, sikítani, ordítani, de csak lenyelte ezeket a vágyakat, és inkább kiült a tetőre, nyílt rá a szobájából egy ablak. Persze nem egyedül ment, hanem a kedvenc cigarettája és öngyújtója társaságában. Majd' fél kartont elszívott az órák alatt, amíg kint volt, mire megnyugodott. De akkorra már annyira kimerült volt, hogy egyszerűen bedőlt az ágyába, és fogmosással, öltözködéssel, miegyébbel mit sem törődve elaludt. 

Másnap, a német óra előtti szünetben kilógott az udvar egy félreeső sarkába, szokás szerint pöfékelni. Nem véletlenül ezt az időpontot választotta, ugyanis a némettanár azon pedagógusok közé tartozott, akik szerették azt hinni, teljhatalmuk van az osztályban, de valójában eszköztelenek voltak a tanulók ellek, akik viszont előszeretettel használták ki a helyzetet. Ám az időjárás már nagyobb próbatétel elé állította. Aznap reggel sűrű köd volt, és bár a java eddigre felszállt, a nedves, lucskos időben igen nehezen tudta meggyújtani a fogai között csücsülő szálat. 

Éppen a mindenkit is szidta fennhangon a sokadik kudarc után, amikor valaki leült mellé. Hyunjin volt az, aki eredetileg levegőzni tervezett, de eme terveit hamar bocsánatkérésre és békére változtatta. Ennek ellenére az első kérdése mégis az volt: 

- A-azokat én csináltam? - a magas bűntudattal a hangjában mutatott Jisung testét borító foltokra és zúzódásokra.

- Mi? Nem - Jisung elégedetten szívott bele végre-valahára égő cigijébe, majd hosszan kifújta a füstöt. - Szerintem te ha az életed múlna rajta se tudnál kárt okozni valakiben.

- Akkor ki volt? - érdeklődött Hyunjin, és letelepedett mellé a fűbe.

- Apám - morogta Jisung, miközben megszámolta, hány cigije van még a dobozban. Nem volt túl sok, mire felsóhajtott. 

- Az szar - állapította meg Hyunjin, és a fejét nekidöntötte a falnak. - Nekem anyám a seggfej. Gyűlölöm őt.

- De legalább nem üt meg, gondolom - Jisung már-már féltékeny fintorral pillantott a másikra. 

- Általában nem, de csak azért, mert szerinte egy "igazi anya" nem emel kezet a gyerekére. Az, hogy közben buzeráns balfasznak nevez napi szinten, persze mellékes - forgatta meg a szemeit Hyunjin.

- Áucs. Ezek a kibaszott szülők. Nem kérsz egyet? - nyújtotta felé Jisung a cigisdobozt. 

- Nem kösz. A fuldokolva köhögés nem hiányzik a napomból.

- Oké. Ha nem, nem - vállat vont, és elrakta a dobozt a pulcsija zsebébe, majd megint beleszívott a sajátjába. - Apád? Egyetért vele? 

- Meghalt. De ő rendes volt velem. Egészen addig, amíg itt nem hagyott.

- Hát, szopás - fogalmazta meg a véleményét Jisung. - Anyám időnként próbálkozik kiállni mellettem, de mint láthatod, nagyon van eredménye. 

Rövid csend állt be közöttük.

- Te Jisung, figyelj? - kezdte Hyunjin. - Tudom, hogy évek óta marjuk egymást néha a suliban, de nem köthetnénk békét? Van elég bajunk magunktól is, nem kell, hogy közben egymás vérét is szívjuk.

- Rendben, de ne várd, hogy öribarik leszünk! - egyezett bele Jisung, látszólag nem tulajdonítva nagy jelentőséget a dolognak. De valahol örült, hogy ez a konfliktus most lezárult. Legalább egyel kevesebb. 

- Nem is akartam volna, ezt a füstöt nehéz elviselni. De sokkal jobb, ha békén hagyjuk egymást a jövőben - amint ezt kimondta Hyunjin, hallották, hogy megszólal a csengő. - Én megyek órára - tápászkodott fel.

- Én ezt kihagyom. A vén kurva úgyis megérzi rajtam, ha bagóztam, és nem kell a kioktatása. Te azért menj csak.

- Akkor szia - búcsúzott Hyunjin, és besétált az épületbe, otthagyva még mindig füstölgő hősünket. 

- Na végre, hogy elment. Ki nem állhatom a búráját - huppant le szinte azonnal Jisung mellé egy új srác, ugyancsak egy nikotinrúddal a kezében. - Van tüzed? Az én gyújtóm bedöglött. 

- Az én drága Jijim sose hagy cserben - dicsekedett Jisung. - Egyetlen hű társam a csatában. 

És valóban, Jiji bizonyíthatta is magát, ugyanis harmadik próbálkozásra sikerült meggyújtani a másik szálát is. Pár percig csak ültek egymás mellett, csinos füstkarikákat verseny-eregetve. 

- Egyébként Minho vagyok - mutatkozott be az újonnan megismert személy. 

- Jisung. De te melyik osztályba jársz, nem emlékszem, hogy láttalak volna... - Jisung kérdezősködött, tudni akarta, hova sorolja Minhot. 

- Végzős vagyok. A mi osztályunkat tavaly átrakták a C épületbe, lehet, ezért nem vagyok ismerős neked - válaszolt. 

- Aha. Akkor egyel fölöttem jársz - állapította meg Jisung. 

Csend telepedett rájuk. De nem az a kínos, most-aztán-mondani-kéne-valamit féle csend, nem is a feszült, na-most-ezzel-megbántottam féle. Sokkal inkább a régi-jóbarátok-akik-már-szavak-nélkül-is-megértik-egymást fajta csendek kategóriájába lehetett volna sorolni azt, ami körbeölelte a két fiút. Ami nekik is furcsa volt, hiszen éppen csak most, pár perce találkoztak. Mégis, volt valami köztük, ami automatikusan összekötötte őket. Mint amikor összefutsz valakivel, akinek a létezéséről soha sem tudtál, de mégis olyan, mintha a rég elveszett barátodat látnád viszont. Pont emiatt az érzés miatt ösztönös bizalom alakult ki köztük, szinte az első percben. 

- Te mi elől meneküsz? - kérdezett rá nyíltan Jisung. 

- Hm? 

- Akit erre a sarokra hoz a sors, annak mindig van mit bekötöznie. 

- Hát, nálunk a bátyám a főkolompos. Simlis, hazug hóhányó, aki mindig pont a rossz buliba nyúl bele. Pont, mint az apánk. Igazából Suho a féltestvérem, azt anyját csak a jóisten tudná megmondani, kicsoda. Meg apa talán, ha egyszer már hazahúzná azt a veszett seggét. Mondjuk nem tudom anyám mennyivel jobb: önmagát feláldozva igyekszik minden erejét megfeszítve egyben tartani ezt a családnak nevezett elbaszott gubancot, a saját bajait a háttérbe söpörve, miközben a bátyám madzagon rángatja. Ennek eredményeképpen pedig pár évente a pszichiátria látja szíves vendégül. 

- Geci - adott bőbeszédű reakciót Jisung a történetre, majd elmesélte a saját sztorjiát, amire Minho egy hasonló megértő szóval nyugtázott. De nekik ennyi elég volt. 

Attól a naptól kezdve öntudatlanul is keresték egymás társaságát. Már lassan minden nap ellógtak egy tanórát, hogy ide jöhessenek, a hátsófalhoz bagózni. Ezek lettek a kedvenc perceik. 

Sőt, idővel a hétköznapok már nem voltak elegek, és elkezdtek hétvégente is összejárni. Ilyenkor leginkább Minho kuckójában, ami egy elhagyatott kis faházikó volt valahol a város szélén, bújtak össze. Jó kis hely volt, matraccal, egy molyrágta takaróval, több kartonnyi Nachossal és Monster Energyvel, plusz a nemes kincs, azaz két üveg vodka is helyet kapott benne. Egyszóval minden rendelkezésre állt, amire csak szükségük lehetett. 

- Minho? Mondtam már, hogy milyen gyönyörű vagy? - motyogta Jisung egyik este abban a nevezett faházban. 

Már mindkettejük szeme vörös volt a fűtől, amit elszívtak, és amit Minho a bátyjától lopott. 

- Nem, mert te szebb vagy - bókolt vissza Minho, és közelebb csúszott Jisunghoz a matracon. - Nagyon vad ötlet lenne, ha most megcsókolnálak? - olyan közel hajolt a fiatalabb arcához, hogy szinte az ajkaira suttogta a kérdést. 

Jisung azonban nem válaszolt, helyette csak bezárta a kettőjük közötti távolságot. 

Miután így összemelegedtek, hivatalosan is elkezdtek járni, ami annyit takart, hogy ők tisztában voltak ezzel a ténnyel. Igazán ki sose mondták, de ez így tetszett nekik. Sokkal biztonságosabb volt a kapcsolatukat megtartani az ő kettőjük pici, de intim belső világának falain belül, nem kitenni ezt a törékeny koncepciót a kegyetlen külső világnak. 

Ugyanebben a fent említett faházban kezdődött életük utolsó előtti sorsfordulata is. Itt jutott Jisungnak először eszébe a szökés gondolata, ami, mint kósza ötlet pattant ki az álmodozásra és abszurdtásra hajlamos fejéből. Ám Minhoéba szöget ütött, és hamar kész tervet dolgozott ki, aminek hála végül sikeresen elfüstöltek Hollandiába, és kezdtek új éltet, csak ketten. Ám nem sok nyugtuk volt ott sem. Jisung mindig vállalt valami alkalmi munkát, de ebből nem sok pénz folyt be, így a fő anyagiakat Minho szolgáltatta. Vagyis szolgáltatta volna, de a férfi felmenőitől örökölt tehetségével ő is mindig a rossz bulikba szállt be. Folyton folyvást menniük kellett egyik helyről a másikra, sehol sem maradtak pár hónapnál tovább. Viszont egy dolog állandó maradt: a végsőkig kitartottak egymás mellett, és ahogy a boncnok kisilabizálta az összeégett holttestekből, még haláluk pillanatában is egymás kezét fogták. 

Sajnálatos eltávozásukat az az olajszállító teherautó okozta, amibe egyik nap teli sebességgel belementek, szép nagy karambolt, majd csinos robbanást okozva. 

Életük tehát úgy ért véget, ahogyan telt: hirtelen, zűrzavarosan és tragikusan, tűzzel és füstfelhővel kísérve.