Mikor reggel felébredtem, még ki se keltem az ágyból csak fölültem, de abban a pillanatban elszédültem, szinte forgott körülöttem a szoba, és hányingerem volt. Mégsem ijedtem meg, mivel ez az utóbbi hónapokban szinte már normálissá vált. Azonnal az éjjeliszekrényembe nyúltam, és kivettem a kis virágmintás dobozt, ami ott hevert benn. Remegő kézzel kiszenvedtem egy piros pirulát belőle, és betettem a számba. A fogammal kettéroppantottam, és éreztem, ahogy a benne lévő folyadék lemegy a torkomon. Nagyot sóhajtottam, majd kikászálódtam az ágyból, és ittam egy kis vizet. 

Mire a reggelivel is végeztem, és elindultam dolgozni, teljesen jól éreztem magam. Mintha soha semmi bajom nem lett volna. Vagyis majdnem. Egy kis, szorító érzés maradt a mellkasomban, de azt már könnyen tudtam ignorálni. 

A Hanahaki nem gyógyítható. Legalábbis nem orvosilag. De ezek a pirulák legalább segítettek enyhíteni a tüneteket, és eltitkolni mások elől a betegségem. Nem akartam volna, hogy bárki megtudja, aztán rajtam szánakozzanak. 

- Jisung! - üdvözölt Minho vidáman aznap délután, amikor hazaértem a munkából. 

A lakásom ajtajában állt, az ajtófélfát támasztotta a vállával. De amint meglátott odalépett hozzám, és átölelt. 

- Hogy-hogy ilyenkor itt vagy? - pislogtam rá értetlenül. 

- Hát, mivel holnap indulunk, gondoltam, segítek pakolni - magyarázta. - De elmehetek, ha útban vagyok... 

- Nem nem! - ráztam meg a fejem, és beengedtem mindkettőnket. - Elkél a segítség - mosolyogtam rá, és minden önuralmamat be kellett vetnem, hogy ne rogyjak össze a szúró fájdalom miatt. "Azt hiszem a következő két hétben esténként is be kell majd szednem a gyógyszeremet..." gondoltam. 

A következő két hét... Minho nyaralni hívott, így augusztus végére. Azt mondta, fáradnak tűntem az utóbbi időben, ezért megérdemlem a pihenést. Baráti nyaralás... mi sem csodásabb, mi? De természetesen igent mondtam. Minden vele töltött idő kincs volt nekem, ha nem is olyan, mint amit szerettem volna. 

Mert nyilván Minho volt a betegségem okozója. Ki más is lehetett volna, mint aki már gimi óta velem volt? Aki jóban-rosszban mellettem állt, aki mindig ott volt, ha támogatás kellett. Aki megdicsért, aki szerint szép vagyok, akiben megbízom, és aki bízik bennem. Én nem csodálom, hogy beleestem teljesen. 

Csak az volt a kár, hogy ő nem viszonozta az érzéseimet... 

Mikor elkezdünk pakolni, a bőröndöm a földön volt, és a szekrényemből tettük bele a ruhákat, amiket el akartam vinni. Viszont egyszer csak a szemem sarkából azt vettem észre, hogy Minho az éjjeliszekrényemnél matat... Nyeltem egyet, remélve, hogy nem húzza ki a felső fiókot. Abban voltak ugyanis a piruláim, és egy csomó fotó róla, meg kettőnkről... De nem mertem rászólni, attól csak gyanús lettem volna, és nem akartam, hogy azt higgye, titkolok valamit (akkor sem, ha így volt). Aztán pár perc múlva átment a fürdőszobába, úgy gondoltam az ottani holmimért, és egy szót sem szólt, szóval megnyugodtam. 

Éppen az ágyon hajtogattam az egyik szoknyámat, amikor mögém lopózott, és elkapott a derekamnál. Megfordított engem, magához húzott, majd az ajkaimra tapadt. Én teljesen lefagyva álltam a karjaiban, azt se tudtam, mi történik. Aztán lassan elhúzódott tőlem egy kicsit, de tovább szorította a derekamat az egyik kezével, a másikat fölvezette az arcomhoz. 

- Kicsi butus mókuska... - suttogta kedvesen, és megsimogatta az arcomat. - Hát ennyire nem hitted, hogy viszont szerethetlek? 

- M-minho... Miről beszélsz? - kérdeztem. 

- Ne próbáld bemesélni nekem, hogy ok nélkül van hat doboz tartalék Hana-pill a fürdőben, és egy bontott a kisszekrényben a fotóim mellett - nézett rám komolyan. - Gyógyszerész vagyok Sungie, tényleg azt hitted, nem rakom össze a dolgot? 

A francba! Hát csak kinyitotta azt a fiókot! 

- Én... én csak nem akartam, hogy aggódj miattam - pityeredtem el, és ösztönösen hozzábújtam. 

- Édesem, ne sírj, minden rendben lesz - nyugtatott. - Hé, nézz rám - emelte fel a fejem. - Szeretlek Han Jisung. Szerelmes vagyok beléd. Érted? Szeretlek mindhalálig, és semmi sem változtathat ezen. 

A szemem elkerekedett a vallomásán. Ébren vagyok? Vagy álmodom? 

- Tényleg? 

- Tényleg - bólintott. - Hidd el. És ha tudtam volna, hogy ennyire súlyos a helyzet, már hamarabb bevallottam volna. Most a nyaraláson terveztem, de így előbbre jött - mosolygott rám, én velem pedig megfordult a szoba. 

- Csípjél meg, hogy nem álmodom - motyogtam, mire felnevetett. 

- Ez milyen? - kérdezte somolyogva, és rögtön utána rácsapott a fenekemre. Jó nagyot csattant, és kicsit fájt is. Tehát nem álmodtam. 

- Szeretlek Minho - öleltem meg egészen szorosan. 

- Tudom baby. Én is szeretlek - mondta, és a hajamba fúrta az ujjait. 

- M-megcsókolnál megint? - kértem tőle. 

- Bármikor kedvesem - mondta boldogan, és be is tartotta a szavát.