- Hova megyünk? Mikor érünk oda? Ott vagyunk már? - kérdezgette az izgő-mozgó kisfiú anyját a hátsó ülésről. 

- A gyerek sportklubba viszlek Jisung, még úgy öt perc és odaérünk - válaszolt az anya halk sóhajjal. 

Csak most költöztek vissza Koreába Malajziából a válás miatt, és szegény nőnek nem volt könnyű dolga a nyughatatlan hatévessel. Remélte, hogy ez a különfogalakozás majd leköti és elfárasztja a fiát annyira, hogy legyen egy-két röpke órája, amit olvasással vagy cseverészéssel tölthet. 

Mikor megérkeztek, bementek a terembe, ahol a többi gyerek már fel-le rohangált. 

- Jól van, legyél ügyes, barátkozzál - bíztatta anyuka, majd gyorsan odasietett a többi szülőhöz a helyiség szélére. 

Jis közben kiszúrt egyvalakit a társaságból, és odament hozzá. 

- Szia, Han Jisung vagyok, örülök, hogy találkoztunk, leszünk barátok? - integetett. 

A másik fiú, akiről később kiderült, hogy két évvel idősebb, és Minhonak hívják, viszont nem rajongott az ötletért. 

- "Leszünk barátok" - imitálta nem túl kedvesen Jisungot. - Nyenye, a barátkozás hülyeség - jelentette ki, amivel sikeresen megsértette a fiatalabbat. 

- Hát... Pedig nem az, tudd meg! És én igenis a barátod akarok lenni! 

- Jó, és mit fogsz csinálni ha én meg nem? Megütsz? 

- Megcsókollak! - jelentette ki Jisung, mire az egész terem felkapta a fejét, és feszült figyelemmel kezdték nézni őket. 

- Azt próbáld meg! - Minho bepánikolt, de próbálta nem mutatni. 

- Pedig megteszem. Vagy leszel a barátom? 

- Nem! 

Jisungot úgy nevelték, hogy "ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó". Ebben a szellemiségben tehát lábujjhegyre állt, és puszit adott Minho alsó ajkára, hiszen csak addig ért föl. Az idősebb olyan vörös lett ennek hatására, mint a paradicsom, aztán kirohant a helyiségből. Jisungot pedig az anyja gyorsan kirángatta az épületből és hazavitte, miközben azt hajtogatta magában: "Miért nem lehet az én gyerekem normális?" 

A fiúk legközelebb az iskolájuk udvarán találkoztak. Jisungnak ez volt az első napja ott, így jobbára elveszetten tekergett, amíg meg nem látta az egyik fa alatt olvasó Minhot. Gyorsan odasietett hozzá, és megszólította. 

- Szia! - köszönt, mire az idősebb felnézett, és egyből zavarba jött. 

- Sz-szia... Leülsz? - kérdezte, mire a kisebb egyből letelepedett mellé. - Izé... legutóbb nem volt szép amiket mondtam, sajnálom. 

- Okés - mondta Jis széles mosollyal. 

- Még mindig szerétnél a barátom lenni? 

- Persze! - kiáltott fel Jisung, és lelkesen megölelte Minhot, aki láthatóan meglepődött a gesztuson, de nem húzódott el. 

Ahogyan telt az idő, mentek az évek, ők ketten egyre közelebb kerültek egymáshoz. A fizikai kontakt, mint az ölelések, kézen fogva sétálás, egymás átkarolása, mind mindennapossá váltak számukra. Ahogy nagyobbak lettek, már ott is aludhattak a másiknál, ami hamarosan odáig fajult, hogy minden második éjszakát együtt töltötték. Egyre több holmijuk lett közös, mint ruhák, játékok, tankönyvek és füzetek. Jisung még gimibe is ugyanabba jelentkezett, amibe Minho kezdett járni, csak, hogy továbbra is együtt ebédelhessenek. A legtöbb idejüket kettesben töltötték, ezért az ilyenek annyira beépültek a hétköznapi életükbe, hogy teljesen természetesnek érezték őket. 

Egyik este a két tinédzser Jisung ágyában feküdt összebújva, és együtt nézték a TikTokot. Már késő este volt, de szombat lévén sokáig fennmaradtak. Egy idő után Minho elunta a videókat, és letette a telefont az éjjeliszekrényre. 

- Most mi legyen? - könyökölt fel Jis, a csillag alakú falilámpácskái megvilágították az arcát, gyönyörű fénybe vonva őt. Legalábbis Minho így látta. 

Közben Jisung is elmerengve pislogott fel az idősebbre, és annak a csodaszép arcvonásaira, ível ajkaira és csillogó szemeire. 

- Emlékszel arra, amikor először találkoztunk? Te meg megcsókoltál - Minho halkan felnevetett az emlék hatására. 

- I-igen, de kiprovokáltad! Amúgy sem volt csók, inkább egy kicsike puszi - mentegetőzött Jisung, és fülig pirult az eset említése miatt. 

- Hmm, mi lenne, ha megismételnénk? - kérdezte Minho, és odahúzta a fiatalabbat az ölébe, akinek cseppet sem volt ellenére az ötlet. 

Lassan, bátortalanul közelítettek egymás felé, amíg finoman össze nem érintették a szájukat. Pár másodperccel később Jis mozgatni kezdte a párnácskáit, mire Minho az ajkaira kapott, és még jobban magához szorította a fiút. Csak akkor váltak el, amikor már egyáltalán nem kaptak levegőt, majd egy kis ideig lihegve nézték egymást. 

- Szerintem inkább aludjunk - szólaltak meg egyszerre, majd további kommentár nélkül bebújtak a takaró alá. 

Másnap Jisung ébredt először, szokás szerint az idősebb karjaiban. Egy darabig elgyönyörködött a másik alvó látványában, de aztán unatkozni kezdett. Hirtelen ötlettől vezérelve Minho fölé mászott, és megcsókolta, ami működött, hiszen a fiúnak azonnal kipattantak a szemei. 

- Jó reggelt - vigyorgott Jis. 

- Azért egy ilyen ébresztőhöz hozzá tudnák szokni - mosolyodott el Minho is. - Bár szívesebben látnálak alattam, mint felettem - mondta, mire a másik felnevetett és leszállt róla. 

- Nekem az is jó. De akkor most mik vagyunk mi? - Jisung kérdőn oldalra döntötte a fejét. 

- Ami szeretnéd, hogy legyünk, baby - Minho felült, és édes puszikat szórt szerelme arcára. - De ha rajtam múlik, és a páromnak akarlak - vallotta be. 

- EZAZ! - kiáltotta Jisung, és az idősebb nyakába borult, aki még több puszival ajándékozta meg. 

Kicsivel később, míg a másik a fürdőben volt, Jis lement a konyhába anyukájához. 

- Képzeld, összejöttünk Minhoval! - újságolta, hiszen tudta, a nő ennyi év után már elfogadja fia minden másságát. 

- Nahát, gratulálok! - örült meg anyuka, miközben reggelit készített. - Mondjuk már ideje volt. 

És íme egy tökéletes példa arra, amit én vattacukor-történetnek hívok XDD De azért időnként mindenkinek szüksége van egy kis édességre, nemde? 💗💗✨🍭