TW: Halál, öngyilkosság, fulladás 

Az eső halkan kopogott a faleveleken és az ablak üvegén, ahová a fel-fel támadó szél szórta. Már esteledett, és a sok felhő miatt sötétebb volt, mint ilyen órában általában. Odalenn a szirt aljában a tenger ritmikusan mosta a partot, igyekezve legyőzni az erős sziklákat, majd haragos tajtékot vetve, mikor nem járt sikerrel. 

Benn a házban, amely kicsiny lámpásként világított a szürke szirt szélén, Jeongin egy levelet írt az íróasztalánál, az olajlámpa fényében. Elmélyülten körmölt, de nem sietve. Minden szót jól meggondolt, mielőtt leírta őket, tökéletes levelet akart alkotni. Egy olyat, mely méltó arra, hogy elvigye az üzenetet a legkülönlegesebb személynek a világon. Az üzenetet, miszerint nem kell tovább várniuk, hamarosan együtt lesznek megint. 

Hátul a falióra elütötte a hatot. Jeongin felpillantott, és letette a tollát. Még egyszer, utoljára átolvasta a levelet, majd megrázta, hogy megszáradjon a tinta rajta. Ezután összehajtotta a papírt, odasétált az ablakhoz, kinyitotta, és egy könnyed mozdulattal kidobta rajta. A szilaj szél egyből belekapott a piciny papírba, magával ragadta, és elvitte a tenger felé, messzire. Olyan messzire, hogy hamarosan már nem is látszott a horizonton. 

- Úgy. Most már tudod, hogy jövök, Hyunnie - suttogta Jeongin a kinti tájnak. 

Becsukta az ablakot, és nekiállt rendet tenni a házban. Mindent szépen elpakolt, a ruhákat eltette a szekrénybe, az ágyat bevetette, az étkezőasztalt letörölte, a koszos edényeket elmosta, és a helyükre rakta. Végül ismét ment egy kört a házban, becsukott minden ajtót és ablakot, leoltott minden lámpát, elfújt minden gyertyát. 

Kilépett a házból, és bezárta az ajtót, a kulcsot az övére akasztotta. Azután elindult a szirt széle felé. Közben ha talált köveket, azokat felvette, és a zsebeibe tette. Lassan haladt, nem sietett sehova. Tudta, a szerelme már várja a túloldalon, de mi az a pár perc késedelem az örökkévalósághoz képest, amit majd együtt töltenek? Így hát nyugodtan lépkedett, hagyta, hogy a szél belekapjon a hajába, ruhájába, és hogy az esőcseppek őrajta leljék meg életük végső állomását. 

Mikor kiért a szirt szélére, lepillantott az alant zubogó, fodros, habos hullámokat vető, sötét vízre. Egész életében tartott tőle egy kicsit, pláne amikor ilyen viharos volt. Ide a szirtre is csak azért költözött, mert Hyunjin úgy szerette a tengert. Olyannyira szerette, a sírját is abban lelte meg, két hosszú, hosszú évvel ezelőtt. Azóta Jeongin még kevésbé szerette a tengert, már-már rettegett tőle. 

Mégis, ahogy most letekintett, nem érzett félelmet. Ha élete csillaga ennyire szerette, akkor ő is meg tud békélni az éhes hullámokkal. És ő is oda tudja adni magát nekik, ha ez azt jelenti, hogy ismét egymásra lelnek majd a mélyben. 

- Nos, ti fekete habok... vigyetek a kedvesemhez! - szólította meg a tengert, és remélte, a kérése meghallgatásra talál. 

Nagy levegőt vett, majd megfordult, így most a házat látta. Pár könnycsepp szökött a szemébe, amikor eszébe jutott, mennyit nevettek ők ketten abban a kis házikóban. De aztán megrázta magát. Ez nem az emlékezés pillanata volt, hanem a cselekvésé. Tehát a mellkasára tette a karjait egy x-alakban, majd hátra lépett egyet. 

A zuhanás gyorsabb volt, mint képzelte, a becsapódás pedig erősebb. De nem zavarta őt, ahogyan a víz sem, amely fájdalmasan szökött be az orrán és a száján a tüdejébe, felfalva őt belülről. Nem tiltakozott, nem kapálózott. Csak elengedte magát, és lassan elmerült a mély tengerben. Egyre sötétebb és sötétebb lett körülötte, míg már nem volt semmi fény, csak a hűvös feketeség, ami körül vette, átkarolta, és betakarta. 

Ez volt az utolsó emléke. És Hyunjin alakja, amely felrémlett a lelki szemei előtt, és kinyújtott karral hívta magához, át a túlpartra, egy szebb helyre.