Jisung izgatottan futott ki a kert végébe. Csak most költöztek ebbe a házba a szüleivel, de az öt éves kisfiút első pillanattól vonzotta az erdő, ami a telek mögött terült el. 

Mikor odaért elé, megtorpant, és fölnézett (az ő szemszögéből hatalmas) fákra. Meleg, nyári reggel volt, a nap ragyogó sugarai megcsillantak a fák levelein és a fűszálakon maradt harmatcseppeken. A talajon hangyák vonultak szabályos sorokban. Valahol a fák között felröppent egy madár, pár másik egy közeli ágon csicsergett. Enyhe szellő suhant át az erdőn, megborzongatva mindent és mindenkit, egy merő pillanatra megtörve a békét. 

A kisfiú nagy levegőt vett, és betette a lábát az erdőbe. Másnak egy ilyen tett nem tűnne túl különösnek, de az ő számára olyan volt, mintha egy titkos, mágikus világot fedezne fel (és én hajlok rá, hogy neki van igaza). Izgatottan szaladt körbe-körbe, tágra nyitott szemekkel figyelve az eddig ismeretlen környezetet. Minden újat meg akart ismerni, és erre azt találta a legjobb módnak, ha rendkívül közel hajol a dolgokhoz, úgy barátkozik össze velük. Ennek a módszernek aztán kifejezetten érdekes következményei lettek. Egy pillangó például úgy viszonozta az érdeklődést, hogy rászállt az orrára, amitől Jisung akkorát nevetett, hogy fenékre ült. Egy mókus pedig felfutott a kisgyerek kutakodó mancsai elől a fára, majd onnét egy makkot ejtett a fejére. Bár, hogy ez mókus-körökben kedves gesztusnak számított-e, az már kétséges. 

Az erdő, legalábbis az a része, ahol Jisung ugrabugrált föl, s alá, eléggé gyér volt fák terén, csak az aljnövényzet volt dús. Minden pontjára jutott bőven napfény, amit a falevelek itt-ott zöldes színnel itattak át. Így egy jódarabig rejtély volt Jisung számára, a másik fiú hogyan maradt titokban előtte oly sokáig. Lehet, hogy már az első perctől figyelte őt, ahogy belépett a fák közé. Ám akármilyen jól bujkált az illető, Jisungnak előbb-utóbb az az érzése lett, hogy nincs egyedül. Megállt, majd körbefordult, de nem látott senkit. Aztán a közelében megreccsent egy ág. A kisfiú odakapta a fejét, de látszólag még mindig nem volt ott senki. Mégis, Jisung integetni kezdett abba az irányba, és megkérdezte az ismeretlen barátot, hogy jön-e játszani. Azt gondolta biztos egy láthatatlan ember, vagy egy kis erdei manó. Ám az ismeretlen egyik sem volt. 

Az integetésére ugyanis egy Jisunggal egyidősnek látszó fiú fedte fel magát, aki ugyanolyan csodálkozó szemekkel nézte Jisungot, mint hősünk őt. Látszólag semmiben sem hasonlítottak: Jisungnak rövid, barna haja volt, szintén barna, kerek szemei (kissé bandzsák is talán), pufi arca, és esetlen mozgása. Míg az idegennek egészen hosszú, szőke haja volt kis fonatokkal, türzkizkék szemei, vékony arca, azon sok-sok pöttyszerű szeplő, és kissé magasabb is volt Jisungnál. Kíváncsinak tűnt, mégis lassan és óvatosan lépkedett közelebb a vele szemben álló kisfiúhoz. Aki, miután magához tért a meglepetéstől, egy "Barát!" felkiáltás kíséretében egyből odaszaladt hozzá, és megpróbálta megölelni. Ám az idegen a hirtelen gesztustól megijedt, és hátralépett, majdnem el is szaladt. De Jisung nem adta fel, ismét odament a fiúhoz, aki, bár még mindig bőszen pislogott a számára ismeretlen kontakt miatt, most már hagyta, hogy Jisung szorosan átölelje, miközben azt ismételgette, hogy "barát!". 

A kis idilli pillanatot egy hang szakította félbe, Jisung anyukája kiabált a fiáért. Amint ezt az ismeretlen meghallotta, abban a minutában köddé vált, és szó szerint eltűnt a kisfiú karjaiból. Mit volt mit tenni, a mókának vége szakadt, így Jisung kiszaladt az anyukájához, elmesélni mindent, amit látott. Ám amikor a szőke fiúhoz ért, az anyja összeráncolta a homlokát. Azt mondta, biztos képzelődött, hiszen a faluban senkinek nem volt ilyen külsejű és korú gyereke, és az erdőben biztosan nem él egy lélek sem. Ennek ellenére Jisung hitt abban, hogy egy valódi gyermekkel találkozott. Aztán amikor a házba beérve elküldték kezet mosni, Jisung felfigyelt valamire: a tenyerére rátapadt valamiféle csillogó por, és ő biztos volt benne, hogy a fiúról származott. 

Erről meg is tudott bizonyosodni másnap, amikor megint kiment az erdőbe, hiszen "minden új nap új csodákat tartogat". Akkor délután volt, de minden hasonlóan ment, mint előző reggel. Kivéve, hogy Jisung pár kör felfedezés után letépett egy szép, rózsaszín virágot. Aztán azzal a kezében megállt egy tisztás közepén, és integetni kezdett, majd elkiáltotta magát: "Gyere barát!". És lám, a szőke fiú megjelent a semmiből. Jisung erre egyből odanyújtotta neki a virágot. Mikor a fiú elvette, az ujjaik összeértek, és látható volt, hogy az ismeretlen bőrét valamiféle csillám borítja, amely most már Jisung kezén is ott volt. Az idegen megszagolta a virágot, majd a hajába tűzte. "Felix" mutatott magára, aztán egy kézmozdulatot tett, amit hősünk nem ismert, de boldogan leutánzott. "Jisung!" csapta ő utána a két kezét a mellkasára vigyorogva. Ezzel a bemutatkozás is le volt tudva, majd a két fiú hamar már kézen fogva szaladgált a páfrányok és lehullott makkok között sötétedésig. 

Elválaszthatatlanok lettek ezek után, és majd' minden nap találkoztak. Ahogy teltek az évek, mindketten komolyodtak, egyre többet beszélgettek is egymás világáról. Sajnos Jisung hamarosan iskolába ment, így kevesebbet tudtak együtt lenni, de Felix minden délután ott várta őt a fák között. 

Ám sosem lépett ki onnan. Pedig egyszer Jisung megpróbálta behívni vacsorára hozzájuk, hogy bemutassa a családjának, de Felix képtelen volt a legtávolabbi fa vonalán túlra lépni. Sok időbe tellett még, mire Jisung megértette, miért: Felix egy tündér volt. Nem a Csingiling fajta pici, cserfes, szárnyas emberke, sokkal inkább a Tolkien által leírt tündékre hasonlított, és miután elolvasták azokat a könyveket, Felix határozottan kijelentette, hogy az író biztosan az ő népétől kapta az inspirációt. 

Jisung mindig is nagyon menőnek találta ezt, hiszen szőke barátjának mágikus képességek is jártak a tündérséggel. Az eltűnés volt az egyik, de tudott beszélni az állatokkal és növényekkel, valamint az egyszerűbb varázslatokat is el tudta végezni, amiket a ház előző tulaja hagyott hátra tekercseken, a poros padláson, és Jisung megtalálta őket egy esős napon, amikor felfedezősdit játszott. De sajnos a tündér-létnek meg voltak a maga hátrányai is. Felix nem tudott együtt enni Jisunggal, se iskolába járni vele, se sétálni a városban, se moziba menni, se biciklizni, tulajdonképpen, semmit nem tudtak közösen csinálni, ami azon a kis erdőrészen kívül esett. Ugyanis a tündéreknek tilos volt belépni az emberek világába, és az embereknek tilos volt a tündérkirályságba menni, ami az erdő sűrűjében helyezkedett el. Az a kis, gyéren fás terület volt a határ. De hiába csak ott tudtak lenni, ők ketten élvezték minden percét, és felhőtlenül boldogok voltak. 

Aztán nőttek még tovább. És a fent említett varázslatok egyike, egy védelmi bűbáj hamarosan sajnos nagyon is hasznos lett. Ahogy ugyanis nagyobb lett, már felsős, majd középiskolás, Jisungot egyre jobban szekálta a többi srác a faluban. Nem szerették, nem tartották közéjük tartozónak, hiszen az ő szemükben magányos volt, magába forduló, álmodozó. És az ilyet a történelem során egy helyen sem viselték el jól. Főleg nem tizenkevéséves fiúk, a legkomiszabb fajta emberi lények. 

De nem ez volt a legnagyobb baj. A szülei is egyre inkább elégedetlenek voltak Jisunggal. Azt szerették volna, ha sok barátja van, velük szórakozik a faluban, aztán ahogy idősödik majd keres egy lányt, akibe szerelmes lesz, mint minden "normális" fiú. De nem, Jisung ehelyett nap nap után csak eltűnt a kert végében órákra, azon kívül pedig tanult, vagy a szobája ablakában (amiből ugyancsak az erdőre nyílt kilátás) ült és olvasott, fantáziaregényeket, messzi helyekről, fantasztikus kalandokról, és mesebeli (vagy, ki tudja) lényekről. "Miért nem mész ki a többiekkel? Régen olyan kis élénk gyerek voltál, most meg folyton csak begubózol!" ismételgette neki az anyja állandóan, és ez még a kedvesebb dolgok közé tartozott, amiket mondott. 

Nem egyszer volt tehát, főleg, miután tinédzser lett, hogy Jisung kiült a fák tövébe, a Hold óvó fénye alá, és ott pityergett. Viszont Felixnek ilyenkor mindig időbe tellett megtalálnia őt, mert ezek a megbeszélteken kívüli, rögtönzött találkozások voltak. Ezért adott a tizenötödik születésnapjukra (mert, mint kiderült, csupán egy nap különbséggel születtek) egy türkizkék kőből készült medaliont Jisungnak. Amivel ő, ha az erőben volt, egyből magához tudta hívni a tündérfiút. Jisung az ajándékot onnantól kezdve minden nap magán hordta a ruhája alatt, a szíve fölött, és sokszor megérintette, ha szorongott, vagy sírni támadt kedve. A medál mindig megnyugvással töltötte el, és számos nehéz ponton segítette át az elmúlt két év alatt. 

Ahogy ezen a napon is. Jisung könnyes szemmel lépett a fák közé, a lemenő nap utolsó sugarai aranyszínbe vonták az alakját. Nehéz napja volt, és az anyukája valószínűleg bal lábbal kelt fel, mert minden rossz volt neki, amit Jisung csinált. Így ő vacsora után inkább kiszaladt az erdőbe. 

Kora szeptember lévén a levegő kellemes volt, hiába sötétedett, így csak a szokásos bő póló és nadrág volt rajta, amilyet általában hordott. Amint kissé beljebb ért, megérintette a nyakláncát, és Felix nevét súgta a levegőbe. Nem kellett sokat várnia, hamarosan kilépett az egyik fa mögül a fiú, akit egész nap várt. Derekáig érő, szőke hajának egy része hátul fel volt tűzve egy díszes, virágmintás, fa csattal, két elöl lévő tincse pedig vékony fonatként keretezte az arcát. Fehér vászonruhát viselt, aminek az alján és ujjain rojtok voltak, a nyakánál pedig hálószerű, csomózott, körkörös minták. A derekát egy bőröv díszítette, amin nyomott motívumok egész sora kapott helyet. A fülében, karján, nyakában réz és kő ékszerek voltak, megcsörrentek minden lépésénél. Az ember azt hihetné, hogy egyszerűnek hatott ez a régies megjelenés, ám a bőrét borító aranyszínű, csillámló por és a lépteinek könnyed lágysága miatt egy hercegnél is elegánsabbnak és gyönyörűbbnek tűnt. Sőt, egy kiránynőnél is, legalábbis Jisung szemében biztosan, aki az egymilliomodik alkalommal is ugyanúgy elámult Felix természetfeletti szépségének láttán. 

- Mi az Jiji? Mi történt? - kérdezte Felix aggódva, ahogy Jisung mellé lépett, és finoman letörölte a könnyeit, ezzel miniatűr csillámokat hagyva az arcán. 

- Csak a szokásos - rázta a fejét Jisung, mintha nem lenne semmi baj. És, őszintén, szinte minden gondját elfejeltette egy pillanatra, amikor meglátta a tündért. 

Ám Felix átható, türkizkék szemeinek nem hazudhatott, és ezt mindketten tudták. De a szőke fiú nem kérdezett többet, csak leült egy fa alá, és az ölébe húzta Jisungot, majd átölelte. Az alacsonyabb fiú úgy olvadt az érintésébe, mintha csak Felix karjai közé tartozna, és sehova máshová a világon. Egy jódarabig így voltak, csöndes megértésben, miközben Jisung néma könnyei a másik vállára folytak. 

- Elegem van - mondta Jisung halkan. - Elegem van mindenből. Az iskolából, a szüleimből, az emberekből... Nem akarok - nyüsszögött, majd belefúrta a fejét Felix nyakhajlatába, és onnan motyogta a többit. - Nem szeretek ember lenni! Eddig se volt jó, és csak rosszabb lesz... jövőre kéne érettségiznem, aztán meg "kezdeni valamit magammal", de fogalmam sincs, mit! Nem értem én az emberi világot, nem vagyok jó semmire - sírta el magát ismét. 

- Shh, Jiji, semmi baj! Meg fogod oldani, mindig megoldod, én bízom benned! - csitította Felix azon a lágy, mély hangján. 

- És ha nem? - nézett föl rá Jisung, egy könnycsepp lefolyt az arcán az állára, de Felix letörölte azt is. - Ha nem boldogulok? Ha nem találok magamnak hivatást? Ha nem lesz családom? Ha nem lesz "normális életem"? És, rosszabb: mi lesz, ha el kell költöznöm innen? A szüleim már most azon viccelődnek, hogy milyen lesz, ha majd pár év múlva egyetemre megyek a városba... A városba?! Én nem akarok! Nem szeretem a város! Nem akarok nélküled élni! Nem akarlak elveszíteni! Legszívesebben minden percemet veled tölteném! Én nem akarom a várost! Inkább meghalok, mint hogy odaköltözzek! - zokogott Jisung. 

Felix igyekezett nyugtatni, simogatni a fiút, ám a "város" említésére lefagyott. Eddig nem is számolt azzal, hogy Jisung valaha elmehet, hogy lehet olyan, hogy nem látja naponta... Azt nem hagyhatja! Nem lenne képes elengedni őt! Soha! 

- M-mi az Lixie? - pislogott Jisung, amikor Felix ösztönösen a derekára markolt, és még szorosabban magához húzta. 

- Nem hagyom, hogy elmenj! - jelentette ki Felix, szemében valami eddig ismeretlen láng lobogott. - Nem engedem! Nem tudok nélküled élni! 

- Hát ezaz, én sem! - fonta keresztbe a karját határozottan Jisung. - De, mit tudunk csinálni? - bizonytalanodott el megint. 

- Gyere velem! - Felix felállt, magával húzva Jisungot, és elindult az erdő belseje felé. 

- Lixie mit csinálsz?! - pánikolt Jisung. - Eddig azt mondtad, embernek tilos belépnie tündér földre! 

- Igen, ez apám hülye szabálya - forgatta a szemeit a szőke. - De most meg fogom győzni, hogy fogadjon be téged közénk! Hidd el, szeretnél ott. Mi békés nép vagyunk, elzárva a külvilágtól. Megtermeljük magunknak, ami szükséges, de nem többet. Békében élünk az erdővel, szinte a részét képezzük. Jó életünk van, segítjük egymást, és a környezetünket - mesélte, majd megfogta Jisung kezét, és ezúttal gyengédebben kezdte el vezetni befelé. - A tiltás is csak azért van, hogy megvédjük magunkat a betolakodóktól. Szóval, ez hogy hangzik? - fordult a másik fiú felé. 

- Jobban... Sokkal jobban - bólintott Jisung. - De nem is tudom... elhagyni mindent, amit ismerek, örökre? Elég komoly lépés... - dilemmázott. 

- Mi tesz boldoggá? - fordult feléje Felix. 

- Hogy? 

- Mi tesz boldoggá? - ismételte a kérdést. 

- Te, Lixie. Egyedül te - válaszolt Jisung teljesen őszintén. Mert így volt. Jók a könyvek, a mesék és történetek, de igazi, valódi, szívet melengető boldogságot Jisung csak Felix mellett volt képes érezni. 

- Akkor gyere! - húzta Felix maga után a fiút, aki végre vele szaladt. 

Nem volt hosszú a táv, amit megtettek, mégis a Hold már magasan világított a fejük felett, mire megérkeztek a hatalmas tisztásra. És a hatalmas itt nem túlzás: szabad szemmel alig lehetett pontosan látni, ami van a túlsó felében. Amikor beléptek, a fiúk hét hosszú asztalt láttak, amik körül számtalan tündér szorgoskodott, díszeket, növényeket, és Jisung számára ismeretlen ételeket pakoltak rájuk folyamatosan. Ezek között indultak el, Felix magabiztosan lépkedett, míg Jisung bizonytalanul, kétségbeesetten kapaszkodva a másik fiúba. 

Ahogy az asztalok végéhez közeledtek, Jisung meglátta, mi foglalja el a tisztás másik felét: több máglyarakás, amikben a fahasábok közé, számára nem megszokott módon, furcsa virágokat tűztek. Először nem értette, aztán eszébe jutott, hogy Felix mesélt már erről. A nyárbúcsúztató ünnepről, amit a meleg idő elmúlásakor, de még a hideg hajnalok felbukkanása előtt tartanak, és amin a vacsora után illatos tüzeket gyújtanak, azok körül táncolnak reggelig. 

Amíg ezt idézte föl, szinte észre se vette, hogy megékeztek a középső asztal végéhez, ahol egy férfi ült, kék szeme pont oly átható, mint Felixé, vonásai is épp oly gyönyörűek, ám érettebbek. A ruhája neki is hasonló volt, mint mindenki másnak, vászon, amit fa, bőr, réz és kő ékszerek díszítettek. Ám ő egy vékony ágakból és virágokból font koronát is viselt a fején, ami egyértelművé tette, hogy ő a vezető itt. 

- Fiam... mint mondtam neked arról, hogy ne hozd be az emberfiút? - kérdezte nyugodt, mégis határozott hangon, miután köszöntötte őket. 

- Apa, mit mondtam arról, hogy Jisung más, mint a többi ember? - beszélt vissza Felix. - Ő jó, kedves, és nem való a világukba. Sokkal boldogabb lenne itt, és én is, ha velem lehetne! 

- Nem. Tudom, hogy mit szeretnél elérni, de nem - jelentette ki a tündérkirály. - Te is ismered a szabályt Felix: embernek itt nincs helye. Akármilyen kedves és jószívű legyen is. 

- De nem lehetne kivételt tenni? - kérdezte Jisung. - Kérem! 

- Nem! - a tündérek vezére erősen kötötte az ebet a karóhoz. 

- És ha tündérré változtatnád őt is? - jutott eszébe Felixnek. - Akkor már közölünk való lenne! - lelkesedett. 

- Ezt nem tiltom meg, fiam, de neked kell elvégezned a szertartást, rendben? - egyezett bele az apa ebbe az alkuba. 

- Rendben! - vágta rá Felix. - Ma úgyis telihold van. Tökéletes! - vigyorgott, és Jisung is vele együtt. 

A szertartás nem hasonlított semmihez, amire Jisung számított, de bízott Felixben, és mindent úgy tett, ahogy kérte tőle. Megitta a mézízű keveréket, amit a másik nyújtott neki, hagyta magát bekenni mindenféle főzettel és porral, sőt, még az egyik tűzön is keresztülment, és szinte egyáltalán nem félt közben, amivel magát is meglepte. De a tűz semmi volt ahhoz képest, ami utána érzett. Az egész teste bizseregni kezdett és valami különös forróság járta át minden porcikáját, ám ez nem tartott sokáig. Hamarosan visszahűlt a rendes hőmérsékletére, viszont ekkor valamiféle viszketést érzett. Lepillantott magára, és lám, tetőtől talpig be volt borítva a csillogó porral, ami a tündérek sajátja. Ezt jól meg tudta figyelni magán, ugyanis anyaszült mezítelen volt, mivel korábban a tűz leégette a ruháit, viszont a testén semmilyen sérülést nem hagyott. 

De most nem volt ideje azzal foglalkozni, hogy mi van rajta, vagy mi nincs, ugyanis egy vidám Felix ugrott a nyakába. A szőke fiú körbeforgott Jisunggal, ahogy megölelgette, majd olyan szorosan simult hozzá, mintha össze akarna olvadni vele. 

- Sikerült! - ujjongott Felix. - Sikerült, megcsináltam! Nem. Megcsináltuk! - mondta szélesen mosolyogva. 

- Tényleg tündér vagyok? Alig hiszem - mosolygott Jisung is. 

- Igen, igen! Tündér vagy, és itt maradsz! - ugrált Felix. - Ó, Jiji, hogy én mennyire boldog vagyok! Végre itt lehetsz! Annyira vártam már erre! 

- Tényleg? Nem is mondtad... De én is örülök neki! Végre örökre veled maradhatok! - Jisung, bár még mindig eléggé el volt ámulva amiatt, ami az imént történt vele, együtt örömködött Felixel. 

- Így van, együtt leszünk! Ez a világ legjobb napja! Szerelek, Jiji! Elképesztően szeretlek! - vallotta be Felix, majd magához húzta Jisungot, és megcsókolta. 

Jisung hirtelen azt se tudta, mi történik, annyira váratlanul érte ez a csók. De szerencsére hamar észbe kapott, és visszacsókolta Felixet, bár egészen belevörösödött. Ennél romantikusabbra, idillibbre képzelte az első csókját, de igazából nem lehetett volna jobb alkalmat találni rá. 

- Én is szeretlek, Lixie - mosolygott Jisung, mikor elváltak az ajkaik, az arcán még mindig ott ült a pirosság. - De... most már szereznél nekem egy ruhát, kérlek? Egy jó ideje pucéran állok itt... 

- Oh, igaz, persze! - csapott Felix a homlokára. - Nem mintha nem tetszene a látvány - somolygott, mire Jisung durcásan felfújta a pofiját, mint mindig, amikor úgy tett, mintha zavarná valami. 

- Na, csak igyekezz azzal a ruhával! - mondta, de aztán inkább a fiú nyomába szegődött, és elkísérte a házáig. 

Felix házikója pont olyan volt, mint amilyennek képzelné az ember: az egyik hatalmas fa erős ágain csücsült, és egy keskeny, instabilnak látszó lépcsőn lehetett feljutni oda. Belül nem volt túlságosan berendezett, de minden meg volt benne, ami kell, és a sok növényi alapanyagtól, meg az itt-ott felbukkanó díszektől, medáloktól egészen otthonosnak érződött. Jisungnak legalábbis százszor jobban tetszett, mint a korábbi lakhelye. 

Miután Felix kerített neki ruhát, a fiúk visszamentek a tisztásra, és becsatlakoztak a lakomába. Ám az idő fele beszéléssel telt, mert Felixnek minden ételről el kellett magyaráznia, hogy micsoda, és miből készült, ugyanis Jisung folyamatosan kérdezgetett. De csak a körülöttük ülőket zavarta talán ez a beszélgetés, ők ketten nagyon élvezték egymás társaságát, mindegy, mit csináltak. 

Evés után nem maradtak a többiekkel, inkább Felix felvitte Jisungot a legmagasabb fa tetejére, hogy onnan nézzék az eget. 

- Hát nem gyönyörű? Innen olyan, mintha meg tudnánk érinteni a csillagokat - nyújtotta Felix a kezét fölfelé. 

- És biztos, hogy nem fogunk leesni? - aggódott Jisung, és össze-vissza izgett-mozgott ültében, mire Felix belekarolt. 

- Nem, nem fogunk! És ha mégis, nem fog bajunk esni! De inkább fölfele nézz, ne lefelé - mondta Felix, majd az állánál fogva fölemelte Jisung fejét. - Látod? Varázslatos, igaz? 

- Tényleg - ámult Jisung. - De te szebb vagy - fordult a szőke fiú felé. 

A bóktól Felix arca egyszeriben egészen pipacsszínű lett. Általában fordítva szokott lenni, mindig ő hozta zavarba Jisungot, aki pironkodva tiltakozott, ezért most meglepte a szerepcsere. 

- Ha! Elpirultál, elpirultál! És miattam! Ez életem legnagyobb diadala! - vigyorgott pimaszul Jisung, és fellendítette a karját a levegőbe. Ettől viszont megingott az egyensúlya, és egy pillanat alatt letörlődött a vigyor az arcáról, ahogy ijedtében igyekezett megkapaszkodni a legközelebbi faágban. 

- Na gyere, én kis hősöm - nevetett Felix az előbbi jeleneten, majd közelebb csúszott Jisunghoz az ágon. - Csukd be szemed, csukd be szád, adok neked meglepetés csókocskát - tréfálkozott vele. 

De Jisung komolyan vette, és becsukta szemét-száját, ahogy Felix kérte. Aki úgy gondolta, ezért akkor jár a csók, és egy pici puszit adott Jisung szájára. Aztán még egyet. És még egyet. És adott az orrára, meg az állára, meg az arcára, meg a homlokára, aztán megint a szájára, mire Jisung elkuncogta magát. 

- Mi az? - kérdezte Felix, amitől Jisungból kitört a nevetés, és megint megingott ültében. 

- Csiklandozol! 

Erre már Felix is felnevetett, és magához húzta a másik fiút, nehogy tényleg leessen ennyi mocorgással. 

- Amúgy azt mondtad, csókot kapok... Ez nem volt csók - duzzogott aranyosan Jisung. 

- Nem? - vonta fel Felix a szemöldökét. - Hát akkor mi a csók? 

- Ez - mondta Jisung, majd odahajolt Felixhez, és a száját az övéhez nyomta. 

Először finoman mozgatta az ajkait, majd belendült, amikor Felix visszacsókolt. Jisung elnyitotta az ajkait, így kérve Felixnek, hogy fedezze fel a szája belsejét, amit ő késséggel és örömmel megtett. Hosszú, hosszú percekig ültek ott ölelkezve, egymás ajkait falva szenvedélyesen, színtiszta szeretetben és megértésben. Teljesen elvesztek a saját kis világukban, és észre sem vették, milyen régóta is ülnek ott, a faágon. Egészen addig a pillanatig, amikor megérezték a felkelő nap első sugarait magukon, amik álomszerű, rózsaszínes fénybe vonták őket. 

Abbahagyták a csókolózást, hogy egy kis levegőhöz jussanak, de szinte a másik szájába lélegezték ki azt, olyan közel maradtak egymáshoz. 

- Nos, milyen volt az első éjszakád tündérként? - kérdezte Felix, aki még mindig szaporán itta be a levegőt a csókoktól megduzzadt ajkai között. 

- Csodálatos - Jisung csillogó szemekkel nézett a másik fiúra. - Lehetne minden éjjel ilyen. 

- Ha rajtam múlik, ilyen lesz! - ígérte Felix. 

A kezébe vette kedvese pufi arcát, és még egy puszit adott neki, majd végig fogta a kezét, ahogy lemásztak a fáról, és visszamentek a házába pihenni. Sőt, miután ledőltek az ágyra, egymás kezét fogva aludtak el, és később úgy is ébredtek. Minden nap. Hiszen innentől kezdve életük összes hátra lévő napját együtt töltötték. Képtelenek lettek volna valaha elszakadni a másiktól,  őket tényleg egymásnak szánta a sors. A lelkük egy volt, csak a testük kettő.

Ezzel a kis (3600 szó... "kis"), fluffy ficivel szeretnék boldog születésnapot kívánni Jisungnak, Felixnek, és az én lovely Twinnie-mnek, Luckythebrave_0916 -nak. Bár mi ketten is örökre eltűnhetnénk tündérországba! 🥺🌷🤍💗🤍🌸🤍💖🤍✨ 

Szóval boldog szülinapot! És mindenki másnak is, akinek most van, amikor ezt olvassa! 🥳🎉✨🎂🍰🎁🎀