Han Jisung nem volt egy kifejezetten boldog, vagy életvidám tini. Ennek oka főleg az volt, hogy még mindig a gyerekkori barátját sírta vissza. Kicsi volt, amikor megismerkedett a háztömbjükben lakó Lee Minhoval, és a hét év korkülönbség ellenére elválaszthatatlanok lettek. Egy nap azonban a fiú nem mutatkozott többet. Az anyját még látta, de ő és az apja elköltöztek. Mindig is érezte, hogy valami nincs rendben náluk otthon, ez pedig, így utólag visszanézve teljesen nyilvánvaló volt. De attól még, hogy az agyával értette, miért kellett Minhonak távoznia,  rendkívül fájdalmas volt a számára. Azzal, hogy elvesztette a fiút, úgy érezte, egy darab is elveszett a szívéből. 

Szeptember 1.-je volt, a diákok zajos hullámokban érkeztek az első tanítási napra. Jisung éppen a szekrényébe pakolta be a holmiját, amikor az egyetlen ember, aki nem ment az agyára, Felix lépett mellé.

- Hallottad, hogy Karó-néni nyugdíjba ment? - osztotta meg a különös hírt osztályfőnökük hirtelen visszavonulásáról. A nőt amúgy azért hívták Karó-néninek, mert elképesztően karótnyelt volt, és mindenki utálta. - Man, itt hagyta a végzős osztályát! Vajon helyettesítés lesz? Vagy a titokzatos új tanárt kapjuk, akit nemrég vettek fel? Páran azt suttogják, hogy fiatal, és baromi helyes! Ha már iskolai mendemondáknál tartunk, Yuna, pár évvel alattunk jár...

Jisung nem figyelt arra, amit szeplős, ausztrál barátja mondott ezek után. Ismerte már annyira, hogy tudja, mindig a lényeggel kezdi, a többi utána csak lényegtelen pletyka. De nem akarta megbántani, mert nélküle még ennél is magányosabb lenne, így igyekezett érdeklődést színlelni, amíg be nem csengettek. 

Az új ofőjükről nem esett szó, egészen utolsó óráig, ami történetesen osztályfőnöki volt. Már rég elhalkult a csengő, mindenki a helyén ült, amikor a tanár megérkezett. Fiatal volt, a húszas éveiben. Berohant, láthatóan ideges volt és kicsit lihegett, feltehetően futott, hogy el ne késsen, de így is sikerült. Pakolászott valamit az asztalánál, majd kiegyenesedett, és az osztály felé fordult. E tettét egy - leginkább a lányoktól érkező - kollektív nyögés-sóhajtás fogadta, ugyanis a férfi nem csak helyes volt, sokkal inkább gyönyörű, mintha egy ókori görög szobrász faragta volna az arcát. Jisung azonban nem ezen döbbent meg a legjobban, sem a kellemes, bizsergető érzésen, ami végigfutott a gerincén, amikor tanárja szemébe nézett. Sokkal inkább azon, hogy mennyire ismerősnek találta. 

- Helló osztály, Lee Know tanár úr vagyok, most 25 éves. Ti lesztek az első osztályom, szóval legyetek kíméletesek - nevetett fel. 

Jisungot furcsa melegség fogta el, amikor meghallotta a nevetését, olyan, amit régóta nem érzett. 

- Legyetek szívesek bemutatkozni kérlek, és mondjatok pár érdekességet magatokról, hogy könnyebben megjegyezzelek titeket, rendben? - kérte Lee Know. 

- Han Jisung vagyok - közölte a fiú, amikor ő következett. Lee Know arcán meglepetés és hitetlenkedés suhant át, de gyorsan rendezte a vonásait. - Valaki egyszer, régen elvitte a szívem felét, és azóta sem adta vissza - maga sem tudta, miért ezt mondta, csak úgy jött. 

Az év gyorsan telt. Lee Know tanár úr óráit mindenki szerette, és az osztályfőnökiek voltak magasan a legjobbak, ugyanis akkor egy szabadon választott témáról beszélgettek, lehetett az tudományos, társadalmi, filozófiai vagy személyes. De Jisungnak nem csak ez volt vonzó benne. Az elmondottak, a külseje és a viselkedése alapján könnyen összerakta, hogy akármilyen hihetetlen is, Lee Know az valóján Lee Minho, a fiú, akit úgy szeretett, és szeret most is. Mert bármilyen hülyén hangzik, Jisung beleszeretett Lee Knowba, és az, hogy ő Minho, csak ráerősített erre az érzésre. 

Május vége felé járt már az idő. A diákok azt a feladatot kapták, hogy írjanak egy verset, vagy valamilyen rövid, kreatív irományt a szerelem témájában. Jisung pedig megragadta a lehetőséget, amit ez kínált. 

- Khmm - állt ki az osztály elé, hogy felolvassa művét. - Én egy szerelmi vallomást írtam, a címe: Neked. 

"Derült égből bukkantál fel, 

Te lettél a szivárványom. 

Kár, neked nem mondhatom el, 

Ezt én szörnyen-nagyon bánom. 

Szépséget hozol szívembe, 

Mikor mosolyod felragyog. 

Látom két szép szemedben, 

A sok ragyogó csillagot.

Mi régen ismertük egymást, 

Bár talán nem emlékszel rám. 

Mint te, nem láttam senki mást, 

Rémesen hiányoztál, ám... 

Most itt vagy, de nem mellettem.

Bár csak itt ülnél és megint, 

Fognád szorosan a kezem, 

Közben két szemed rám tekint. 

Szeretlek mindörökké én, 

Szívem csak a tiéd lehet. 

Mindörökké csak te és én

A világ a miénk lehet. 

Szeretlek, Minho." 

A teremben csend lett. Mindenki értetlenül nézett össze. "Ki lehet az a Minho? Nem ismerek senkit ezzel a névvel" suttogták. Közben Lee Know elnyílt ajkakkal hallgatta az előadást, és kemény harcot vívott magával, hogy megtartsa a semleges arcát. Legszívesebben könnyekkel a szemében rohant volna oda Jisunghoz, hogy megölelje, és elmondja neki, hogy szereti, de nem tehette meg. Így csak állt ott, majd igyekezett minél hamarabb elterelni a figyelmét valami másra. 

Óra után mindenki hazaindult, a tanulók sorban szállingóztak a teremből, köztük Jisung is.  

- Hé, Han! - szólt utána Lee Know. - Gyere vissza egy kicsit, kérlek, és csukd be az ajtót. 

Jisung megtette amit kért, és eléggé szorongva fordult felé. De örömmel konstatálta, hogy nem mérges, sokkal inkább izgatott, csillogó szemeket látott, akiknek a tulajdonosa azon nyomban odarohant hozzá, és a kezénél fogva húzta közelebb. 

- Szóval te vagy az, Seungie - mondta lágy hangon. 

- Én vagyok az, Minho - bújt hozzá Jisung. 

- Nem haragszol rám? Amiért elmentem akkor? 

- Nem, már nem. Amúgy is, fő, hogy újra megtaláltuk egymást, nem? 

- De, mindenképpen. 

Ekkor Minho nem bírta tovább, forró csókot adott Jisung telt, puha ajkaira, aki Minho nyakába csimpaszkodva viszonozta azt. A mellkasukat egymáshoz simították, és a bőrük alatt a szívük újra egyesült, erősebben, mint valaha.