Inspiration is from Emotional_felix's WHO? oneshot 💙🖤 Thank you very much! 

Az inspirációt Emotional_felix WHO? című oneshotja adta 💙🖤 Innen is köszönöm neki! 

⚠!Trigger Warning: Suicide (Öngyilkosság)!⚠ 

Elegem van mindenből. Anyámnak szerintem még életében nem volt egy kedves szava hozzám, a szomszéd srácok rajtam vezetik le a saját bajukat. Apám úgy tesz, mintha nem léteznék, az iskolatársaim szintén. Mindkét szülőm azzal vádol, hogy miattam voltak kénytelenek együtt maradni. Egy kibaszott barátom nincs, még az interneten is csak a trollokba és a seggfejekbe botlok. Mondjuk miért akarna bárki is barátkozni velem? Nem is kéne léteznem, egy hiba vagyok, egy csapás, egy púp a hátán bárkinek. Maximum boxzsáknak vagyok jó. Legalábbis azok ketten a mellettünk lévő házból így gondolják. Őszintén, már nem is tudom olyan rossz-e, ahogyan bánnak velem. Ők legalább elismerik, hogy létezem, és hasznos vagyok számukra, nem úgy, mint bárki másnak az életemben. Ahj, elbaszott az egész. 

- Jeongin! - anyám türelmetlen, ingerült hangjára kaptam fel a fejem. - Megtudhatnám, hogy mit téblábolsz itt a konyhában? - nézett rám mérgesen. 

- Abban reménykedtem, hogy esetleg reggelizhetek. Úgy tűnik hiú ábránd volt - válaszoltam gúnyosan. 

- Már így is késésben vagy! Menj, kérj apádtól pénzt, majd veszel valamit az iskolai büfében! - utasított, és kiterelt a konyhából. 

A nappaliba mentem, ahol apám ült a gépénél, láthatóan elmerülve a napi propagandahírekben. Megköszörültem a torkomat és megszólítottam. Semmi. Elmondtam neki, hogy adjon pénzt kajára. Még mindig semmi. Megbökdöstem a karját. Továbbra is semmi reakció. Úgy egy perc hallgatás után sóhajtottam, és elindultam otthonról, már ha egy ilyen helyet otthonnak lehet nevezni, azzal a tudattal, hogy ma sem eszem. Nem baj, majd megpróbálok kierőszakolni egy szánalomebédet a büfésnénitől. 

Úton a suli felé minden nap át kellett sétálnom egy hídon. Általában nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de ma igen. Úgy a közepénél megálltam, és nem törődve az idővel, a kopottas korlátba kapaszkodva letekintettem a folyóra. A víz zavaros volt, kaotikus, heves sodrású és kicsit koszos is. Pont, mint a lelkem. 

Vajon milyen lenne, ha levetném magam? Mi történne akkor? Fájna, vagy csak úgy elmerülnék? Hova kerülnék utána? Megtegyem? Senki sem hiányolna. De most, amikor ennyien figyelnek? Mondjuk, körbenézve, nincs is itt sok ember. Időnként elsuhan pár autó, és egy nő sétáltatja a kutyáját a túloldalon. Bár ő  ránézésre olyan megmentősnek tűnik, aki élvezi, ha "törött szárnyú kismadarakat dédelgethet". Tuti idejönne, hogy hangzatos klisékkel megakadályozzon. De talán, ha megvárom, amíg elmegy... 

Visszatekintettem a vízre. Hirtelen ijesztőnek hatott, de mégis. Nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy hogyan ölelne magához, ha beleugranék. A korlátra támaszkodva kicsit megemeltem magam, provokálva a halált. Ekkor valaki megérintette a vállamat. 

- Ne tedd. Kérlek - szólalt meg az illető szelíden. 

A hang irányába fordultam, és végigmértem azt, aki beleavatkozott a saját haláltusámba. Egy fiatal férfi volt, látszólag a húszas éveiben. Szőke, göndör haj keretezte a helyes arcát, láthatóan izmos alakját teljesen fehérbe öltöztette. De volt valami furcsa benne. Nem tűnt valósnak, ragyogott, és hiába nézett ki igazinak, mégsem volt... emberi? Bár lehet csak a háta mögött megcsillanó napfény és a zavarodott elmém okozta ezt a hatást. 

- Akarsz róla beszélni? - kérdezte. Én tétováztam. 

Hiszen nem szokásom megbízni idegenekben. De ő valahogyan másnak tűnik. Nem érzem, hogy félnem kéne tőle. Meg amúgy is, még ha késelő gyilkos vagy cukrosbácsi lenne is, nem számít. Az életem így is egy katasztrófa, éppen a híd és folyó kombináció általi öngyilkosságot fontolgatom. Nekem már minden mindegy. Ennyi erővel miért ne követhetnék egy ismeretlen férfit aztsetudomhová? Rosszabb nem lehet annál, amit nap-mint-nap elviselek. 

Szóval bólintottam. 

Ezt látva megragadta a kezemet, és elvitt a közeli parkba. Vett nekem kürtőskalácsot, és együtt leültünk egy padra. Kedves volt, nem erőltetett semmit, de annyira feldúlt voltam, hogy hamarosan dőlni kezdtek belőlem a szavak, és csak meséltem, meséltem és meséltem a szánalmas kis életemről. Szerintem órákba telt, mire kidumáltam magam, de ő végig figyelt és meghallgatott, amit nem kicsit furcsálltam. Sőt, utána még banános tejet is vett nekem, mondván biztos kiszáradt a szám a sok beszédtől. Ezt már végképp nem tudtam hova tenni, nem voltam én hozzászokva ilyen jó bánásmódhoz. 

Összezavarodva mentem haza, nem is törődve azzal, hogy ellógtam egy egész tanítási napot. Persze, erre a tényre egyből emlékeztetve lettem, amint hazaértem, és vacsora nélkül lettem elzavarva aludni. De nem jött álom a szememre, a plafont bámulva egyre csak őrá gondoltam. A nevét megtudtam, Channak hívják, de más nem derült ki róla. Viszont ennek ellenére is ő járt a fejemben. Ki gondolta volna, hogy ilyen könnyen rá lehet függni arra, ha az embert érző lényként kezelik? 

Sajnos pár órányi kedvesség nem tudja felülírni egy élet szenvedését, sőt. Most, hogy megtapasztaltam, milyen is lehetne, csak még jobban fájt a valóság. 

Így tehát másnap délelőtt megint a korláton ülve találtam magam, bámulva a zűrös folyamot magam alatt. 

- Jeongin. Kérlek, ne csinálj semmi hülyeséget - szólított meg Chan. 

Megfordultam ültemben, hogy ránézzek, hátat fordítva a folyónak. 

- Sajnálom, Channie. De nincs miért élnem - suttogtam, mire könnybe lábadtak a szemei. 

Az arcára vezettem a kezem. Az emlékeimbe akartam vésni a síró arcát. Az egyetlen személyét, akit képes lettem volna szeretni. 

Becsuktam a szemem, hátra lendültem, és egyszerűen beledőltem a vízbe. A hátam keményen nekiütődött a felszínének, amikor leérkeztem, aztán buborékokat eregetve süllyedtem el. A víz hidegebb volt, mint vártam, és égető fájdalommal szökött bele a tüdőmbe. Levegőért kezdtem kapkodni, és kapálóztam, ahogyan az erőmből tellett, de szerencsére ez nem tartott sokáig. Hamarosan teljesen elöntötte a belsőmet, én pedig beleburkolózva a rideg sötétségbe váltam egyé az árral teljesen. Az érzéseim megszűntek, az agyam leállt. Teljes lett az üresség. 

Vagyis, nem egészen. Mert pár másodperccel később egy vakítóan fehér helyen találtam magam. Channienak peregtek a könnyei, ahogyan a karjaiban tartott, és valami lágy dalocskát énekelt nekem. De ekkor egy hórihorgas, szigorú alak jelent meg mellettünk, aki talpra ráncigált, és egy meredek lépcső felé kezdett terelgetni engem. 

- Péter! - kiáltott Chan utánunk. - Légy szíves, ne vidd le! Senkinek nem ártott szegény fiú, és megérdemli, hogy legalább halála után boldog lehessen. 

A magas megfordult, és érzelemmentes tekintettel nézett rá. 

- Elvette a saját életét. A törvénykönyv szerint ez bűnnek minősül, ami miatt nem kaphatja meg a megváltást. 

- De könyörgöm, nem az lenne a lényeg, hogy megbocsátsuk a bűneit? Ezt az egy apróságot - győzködte a másikat. 

- A tanács nem fogadná el, te is tudod. 

- Akkor, esetleg, nem lehetni átírni a könyvben? Nem leugrott, hanem leesett. Így már nem számítana öngyilkosságnak. Senki sem venné észre. 

- Ahhj, jó, most az egyszer. De utána hagyj békén, hadd csináljam a munkámat - tört meg Péter, és átfirkantotta a jelentést. - Mellesleg a tiéd pont az lett volna, hogy megakadályozd ezt, de mindegy. Ami történt, megtörtént. Viszont egy szót se erről, mert mindkettőnket kirúghatnak érte! Világos? 

- Igen, igen - bólogatott Chan, és boldog mosollyal lépett oda hozzám. - Jeonginnie drága, üdvözöllek a Mennyországban! - mondta, és a kitárult aranykapuhoz vezetett. 

Bár a párbeszédből már kikövetkeztettem, hogy hol lehetünk, még mindig nehezen tudtam elhinni. Hogy én bejussak a paradicsomba? Hihetetlennek tűnt. De ezek szerint mégis igaz. Elképesztő. 

Chan átvezetett egy felhőből épült csarnokon, ki egy gyönyörű kertig, ahol lépten-nyomon illatos és szépséges virágok nőttek. Leült az egyik bokor alá a fűbe, és az ölébe vont engem. 

- Most már minden rendben, angyalkám - súgta nekem, miközben a hajamat simogatta. Én pedig, félresöpörve a sérelmeimet és bizonytalanságaimat, hozzábújtam, és hagytam, hogy átjárjon valami melegség. 

Csak cuki lett a vége megint XD Én tényleg nem tudok túl szomorút írni, de talán nem is baj ez 💜💗