- Ugh, de jó, hogy utolsóéves vagyok! - sóhajtott fel Jisung, ahogy fejjel előre bezuhant az ágyába. - Úgy utálom a sulit. 

- Tudom, de aztán ha felvesznek az egyetemre, akkor el fogsz költözni innen - szólalt meg valaki, akit Jisung már jól ismert. 

A hang a tetőtéri szobájának mennyezetéről jött, pontosabban az egyik keresztgerendáról. Az ott ülő férfi, név szerint Lee Minho, rendszeres látogatója volt a fiúnak, egészen kiskora óta. Bár úgy tűnt, Jisungon kívül más nem látja, és a szülei egyszer még orvoshoz is vitték, mert azt hitték, hallucinál a gyerekük. Azóta Jisung nem beszélt Minhoról. 

- Még mindig fogalmam sincs ám, hogy beképzellek téged, vagy valódi vagy - Jis elfordította a fejét, hogy ránézhessen az idősebbre, aki összevonta a szemöldökét. 

- Hát nem mondtam el? - csodálkozott. - Szellem vagyok, Sungie. Régen én laktam a szobádban, amikor éltem. 

- Aha!... wow... - ült fel Jis meglepetten. - Sajnos ettől nem leszek kevésbé gyogyós, de nem baj... 

- Különleges képességek birtokában vagy, ez nem gyogyósság - forgatta a szemeit Minho. 

- Mhm... Inkább azt mond meg, hogy miért állandóan odafönn gubbasztassz, mint valami vészmadár? - kérdezte Jisung, nem válaszolva az előző mondatra. Meg volt ugyanis győződve róla, hogy ő fura, defektes, és sosem viselte el, amikor Minho megpróbálta meggyőzni az ellenkezőjéről. 

- Ohh, igen... - Minho végigfuttatta a kezét a durva fán. - Erről a gerendáról lógva akasztottam fel magam - mondta könnyedén, mintha ez olyan hétköznapi mondat lenne. 

Jisungnak elkerekedett a szeme, felült az ágyon, és nyelt egyet. 

- F-felakasztottad magad? D-de miért? - dadogta. 

- Mindenki a pokolba kívánt... A szüleim, mert különc voltam, és nem akartam megházasoni; a faluközösség, mert az a pletyka járta rólam, hogy sátánista boszorkány vagyok (mondjuk tényleg az voltam); a szerelmem meg azért, mert egy homofób barom volt, és egyenesen rosszul lett attól, hogy egy férfi ilyen érzéseket tápláljon iránta... - Minho sóhajtott, és neki dőlt a falnak. - Szóval gondoltam, miért ne teljesítsem a vágyaikat, és menjek tényleg a pokolra... 

- Rohadt gecik! - fejezte ki a véleményét Jisung tömören. - Aztán mi történt? - érdeklődött. 

- Hát, ugye, szereztem egy kötelet és fellógattam magam... Bár valamit nagyon elbaszhattam közben, mert hiába vártam, nem történt a halálom után semmi... Se a menny, se a pokol kapuja nem nyílt meg, egy kaszás se jött értem, de még a Tartarosz mélységeibe se estem. Egyszerűen itt ragadtam és kész - Minho frusztráltan leugrott a földre, odalépett az ágyhoz, és eldőlt a fiú mellett. - De most inkább beszéljünk rólad. 

- Jó - bólintott Jisung. - Miért nem akarod, hogy egyetemre járjak? - szegezte neki a kérdést, mire Minho felmorrant. 

- Azt hittem most rólad lesz szó. 

- Ez igenis rólam szól! 

- Ahh, oké - forgatta ismételten a szemeit. - Nézd, Sungie, nem az egyetemmel van gond, tök jó, hogy tanulni akarsz, csak... csak ne költöznél el! 

- Miért, nem tudsz velem jönni? - értetlenkedett Jis. 

- Nem. Én a házhoz vagyok kötve, és nem tudom elhagyni ezt a telket. Hidd el, már próbáltam - vallotta be Minho, miközben a kisebb takaróját piszkálta. 

- És nincs valami varázslat, ami megoldja ezt? Kérlek, én sem akarlak itthagyni téged! 

- Hát... Ha összekötnéd a lelkünket, örökké melletted maradnék... De nem! - rázta meg Minho a fejét. - Túl veszélyes! És visszafordíthatatlan, szóval ne is álmodj róla! - makacsolta meg magát. - Majd szépen megvárlak itt téged, ígérem. 

- És én ígérem, hogy visszajövök majd hozzád - fogadta meg Jisung, majd lefeküdt az idősebb mellé. 

Megpróbálta megfogni a kezét, de nem tudta. Minho teste olyan volt, mint a víz: látható, tapintható, de áttessző, és megfoghatatlan. Jis simán át tudta dugni a karját rajta, és az egyetlen, amit érzett valami hidegség volt ott, ahol hozzáért. 

Minho nem szólt egy szót sem a fiatalabb próbálkozásaira, csak szomorú tekintettel nézte őt. Úgy szerette volna ő is megérinteni a másikat, érzeni a teste melegét, de ez lehetetlen volt. Így csak feküdtek egymás mellett, csöndben, elveszve egymás tekintetében. 

Miután leérettségizett, Jisung álmai egyetemén kezdett tanulni a fővárosban, messze Minhotól. Ott is kapott állást, így hosszú évekre elszakadtak egymástól. Nyolcra, hogy pontos legyek. 

Tragikus esemény hívta Jisungot haza: mindkét szülője váratlanul elhunyt egy autóbalesetben, ezért vissza kellett mennie megszerveznie a temetést. De hiába volt már ott napok óta, mégsem bírta rávenni magát, hogy elmenjen a házukba. Egyszerűen félt Minho reakciójától, hogy esetleg megbántotta, amiért ennyi ideig távol maradt. Viszont tudta, minél tovább húzza, annál rosszabb lesz. 

A szertartás után két nappal döntött úgy, hogy meglátogatja a szellemet. Enyhén remegő kézzel szedte elő a kulcsot, és nyitotta ki az ajtót. A korábbi otthona egészen máshogy nézett ki, mint emlékezett rá. Mivel már több hete nem járt ott senki, a por kezdte belepni a bútorokat. Némaság uralkodott a házban, és az egész hely elhagyatottnak érződött. Jisung óvatosan fellépkedett a lépcsőn, ami most recsegőbbnek tűnt, mint valaha. Belépett a régi szobájába, ahol meglepő módon teljes rendetlenség uralkodott, pedig tisztán hagyta ott. A ruhái szerteszét voltak dobálva, az ágya feltúrva, a padlón könyvek, táskák, és mindenféle egyéb tárgyak kupacai. 

- Minho - súgta Jis a szoba csöndjébe, bár a szava inkább hangozott kérdésnek. 

Hirtelen dermesztően hideg levegő kezdte cirógatni a hátát, és az idősebb a fülébe suttogta: 

- Itt vagyok. Mondtam, hogy megvárlak. 

- Én pedig mondtam, hogy visszajövök - súgta vissza Jisung, majd megfordult, hogy ránézhessen a másikra. 

Az ember azt várná egy szellemtől, hogy változatlan maradjon a külseje. Azonban Minho kifejezetten rosszabbul nézett ki: a haja kusza volt, az arca kissé beesett, a tekintete fájdalmasabb lett. 

- Ja, nagy sokára! De persze, én már egy többszáz éves hulla vagyok, mi az a nyolc év, mi?! - fujtatott Minho mérgesen. 

- Sajnálom - mondta Jisung csendesen. Jogosnak érezte az idősebb dühét. - M-mi történt a szobával? 

- Nem emlékszel? Ilyen volt amikor gimis voltál. Kész kupleráj, ahogy anyád emlegette. 

- E-ennyire hiányoztam neked? - lepődött meg Jisung. 

- Igen! Igen baszki, kurvára hiányoztál! - akadt ki Minho. - Te voltál az első és egyetlen személy, aki törődött velem, aki szeretett, és akit én is őszintén viszont tudtam szeretni! De itthagytál, és attól féltem, már el is felejtettél! 

- Soha nem lennék képes elfelejteni téged! Én sze-szerelmes vagyok beléd! - vallotta be Jis. - Szörnyű volt nélküled élnem! 

- Tényleg? - most Minhon volt a csodálkozás sora. 

Jisung bólintott, majd közelebb lépett az idősebbhez, és megcsókolta. Vagyis, nem is igazán csók volt ez, hiszen csak annyit ért, hogy Jis lefagyasztotta az ajkait vele, de Minhonak mégis könnyeket csalt a szemébe. 

- Annyira... annyira meg akarlak érinteni! - fakadt ki. 

- Én is - mondta Jisung, és már neki is könnycseppek folytak az arcán. - De, van megoldás: az utóbbi nyolc év nem volt haszontalan. Minden szabadidőmet azzal töltöttem, hogy arról a varázslatról keressek, amit említettél. Ha összekötjük a lelkünket... 

- Nem! - szakította félbe Minho. - Megmondtam, hogy veszélyes! Mindkettőnk lelke sérülhet benne, ha valami rosszul sikerül! A sajátom nem izgat, de a tiédet nem kockáztatom! 

- Én viszont igen! - komolyodott meg Jisung. - Tiszában vagyok a téttel, de ez a saját lelkem, és én felelek érte! Most, hogy újra láttalak, nem lennék képes még egy napot nélküled élni! 

Minho elgondolkodott. Egyfelől igaza volt a fiatalabbnak, és ő is vágyott rá, hogy összekapcsolódjanak, másfelől sosem bocsájtotta volna meg magának, ha balul sült volna el a dolog. Azonban ahogy felpillantott, és Jisung szemébe nézett, a szerelme elszánt tekintete láttán a vágy felülkerekedett benne. 

- Csináljuk! - egyezett bele végül, mire Jis elmosolyodott. Ám csak egy pillanatra, utána sietve elkezdte előszedni a kellékeket a táskájából. 

Felrajzolta a szimbólumokat a padlóra szénceruzával, meggyújtotta a gyertyákat, lehelyezte a tükröket, besötétített, majd beállt Minhoval a központi kör közepébe. A tenyerüket egymásra helyezték, majd Jisung kántálni kezdett. 

Erős széllökés söpört végig a szobán, ami hihetetlen módon nem oltotta el a gyertyákat. Minho egésze ragyogni kezdett, és Jis mellkasából is fény sugárzott ki. Akárhogy próbálta a szél fellökni őket, ők kitartottak, és sikeresen befejezték a varázslatot. 

Miután az utolsó szó is elhangzott, a szél elállt, és minden elcsitult körülöttük. Ám nem bennük! Izgatottan, Jis esetében dobogó szívvel nézték egymást, és óvatosan megpróbálták összekulcsolni az ujjaikat. Ugyan még mindig nem igen ment, és a hűvösség is megmaradt, hiszen Minho továbbra is szellem volt, ez egyiküknek sem tűnt fel, mert az új, meleg érzésre figyeltek csak. Nem igazán lehetett volna körülírni ezt a melegséget, csak érezni. Innen tudták, sikeresek voltak. Ismét megcsókolták egymást, és ezúttal forróság öntötte el a testüket, amely szinte égető volt. 

Innentől Jisung akárhová ment, Minho követte, és a kisebb így élte le a teljes életét. Halála után ő már megtalálta a túlvilágba vezető utat, és Minho vele tartott. A pokolra jutottak végül, ami nem volt meglepetés egyiküknek sem, és igazán büntetés sem. Hisz abban a dimenzióban mindketten kaptak tapintható testet, amit igencsak kiélveztek, az örökkévalóságig. 

Elválaszthatatlanok voltak, szó szerint. Ők így lettek egy egész.