A kertben, a fehér rózsabokor mellett csókoltál meg először. Ajkaid édesek voltak, lágyan mozogtak, a tavaszi ébredést idézték. Először hevesen dobogott a szívem, de minden egyes másodperc után egyre nyugodtabb tempót vett fel. Átkaroltad a derekam, én pedig a nyakad. Közelebb akartalak érezni, biztosra kellett mennem, hogy valóságos vagy. Amikor elváltál tőlem, elmosolyodtál. Terdeim remegni kezdtek, de te megtartották. Te mindig a támaszom voltál.