A valóságban még sokkal elbűvölőbb voltál, mint ahogy daloltak rólad. Éjfekete íriszeid életre keltek, mintha milliónyi csillag költözött volna beléjük, szőke göndör hajad kissé szanaszét állt, mintha a szél borzolta volna össze őket és vörös ajkaid csak úgy vonzották a tekintetet sápadt orcádon. Engem fürkésztél mintha még mindig nem hitted volna el, hogy ott vagy – megértem, nekem sem sikerült még feldolgoznom. Mégis az izgatottság, a hév oda vezetett, hogy átszeltem a szobát és karjaid közé omlottam. Erősen kapaszkodtam beléd, te voltál az én mentsváram; nem haboztál viszonozni az ölelést. A karjaid között először úgy érezhettem, hogy világ nem csak egy sötét lyuk a világ mindenség egy apró pontján.