Éjszaka vigyorgott, még soha életemben nem láttam ahhoz fogható görbületet, mint, amit ő is megmutatott. Fejet hajtott előttem, majd lassan kihátrált a szobámból. Az ablak felé fordultam, kibámultam az üvegen, szemeztem az elmosódott univerzummal amikor egy bizonytalan hang ütötte meg a fülemet. Lassan fordultam meg, de bennem is akadt a lélegzet. Ott álltál, elkerekedett szemekkel néztél körül a szobában, majd rám tévedt csillogó íriszed. Tényleg ott voltál, többé már nem a fiú voltál a versből – a fiú voltál, aki a reményt ébresztette fel bennem.