Skye

Fémes csattogásra térek magamhoz. Olyan, mint a harcoló kardok hangja, biztos nagyon beütöttem a fejemet. Még végig sem gondolom teljesen, mikor rájövök, hogy kemény földön fekszem egy erdőben, bokrok takarásában. Idegen hangokat hallok, idegen, pörgős nyelven beszélni. Feltámaszkodom, fejembe, tenyerembe fájdalom nyilall. A mély vágásra nézve, eszembe jut a bolond Campbell vénasszony, a gyerekek, a zuhanás.

A kezemet sebtében betekerem a pólóm aljából letépett anyagdarabbal, de hamar átüt rajta még lassan szivárgó vérem.

Értetlenkedve nézek körbe, emberek, magyarázat után kutatva, hiszen belezuhantam a tengerbe. Erről teljesen meg vagyok győződve. Élnem sem nagyon illene.

Felállok és a hangok irányába botorkálok a fejemen lüktető puklit tapogatva. Egy termetes fa mögül előlépve odakövülök az elém táruló látványtól.

Az apró tisztáson négy harci festéket viselő óriási termetű férfit pillantok meg Campbell színeket viselve, akik egy harcoló páron tartják a szemüket. Döbbenten nézem a kardot forgató hatalmas férfit, aki szó szerint játszik ellenfelével. Sötétbarna, talán vállig érő haját a tarkójánál egy egyszerű bőrszíj fogja össze. Mozgás közben kivillanó combjain, karjain duzzadoznak az izmok. Pirulva kellene elfordulnom, de nem megy. Figyelem, mint könnyed léptekkel, szinte táncolva lépked félre támadója elől, lazán hárítva annak minden csapását. Egyértelműen látszik a tudásbeli különbség, az erőfölényről nem is beszélve. A Campbell férfi látványosan elunta már magát, mikor egyetlen laza mozdulattal lecsap áldozatára. Nem jön ki hang a torkomon. Egy apró csuklásszerű nyikkanásra futja csak. Kardját a megölt férfi ruházatába törli, miközben tekintetét rám szegezi. Nem, nem... bizony nem láttam én semmit. Ilyen jellegű kardforgatás nem szerepel a játékok között... Még levegőt is elfelejtek venni, mikor a megtermett férfi elindul felém. A lábaim nem akarnak mozdulni, jéghideg kék pillantása fogva tart, de az eszem tudja, hogy menekülnöm kell. Egy gyors fordulattal futásnak eredek. Nincs az az Isten amiért ott maradnék.

Az éles füttyöt meghallva, még gyorsabb futásra ösztönzöm magamat. Hallom a paták dobogását. De hiszen lovakat nem is láttam. A fákat kerülgetve, hátranézek. Hiba volt. Egy villanást látok csak, egy erős kar megragad és maga elé emel a lóra. Karjai acélpántként tartanak a helyemen, akkor is, amikor visszafogja a lovát és megáll. Társai körbevesznek bennünket és fenyegetően merednek rám. Mondjuk ez nem is olyan nagy teljesítmény méreteiket elnézve. Egészen kicsinek érzem magam mellettük. Tekintetüknek is súlya van, ahogy felém tornyosulnak.

- Ki vagy? – érkezik a kérdés a hátam mögül az ősi skót gael nyelven.

- Skye vagyok.

- Hogy kerülsz ide? Angol vagy?

- Azt sem tudom, hogy hol vagyok. – rázom a fejem komoran – esküszöm, hogy menten agyvérzést kapok – Nem vagyok angol. Skót vagyok.

- Skót? – kiált fel meglepetten az egyik szőke harcos. – Akkor mond meg nekünk asszony, hogy melyik klán tagja vagy?

- Nem vagyok asszony. – jegyzem meg - Dunbar vagyok.

Látom a többiek arcát megfeszülni, érzem, hogy a mögöttem lévő test megmerevedik. Élesen beszívja a levegőt fülem mellett, mielőtt megszólal.

- Bizonyítsd! – fordítja maga felé a fejemet.

Megtapogatom a nyakamat, majd előhúzom a melleim között lévő láncon függő gyűrűt. Átnyújtom neki, de a nyakamból nem veszem ki.

- Kitől van? Az Uradé? – kapja el az államat és arra kényszerít, hogy a szemébe nézzek.

- Semmi közöd hozzá. – csattanok fel dühösen.

- De, nagyon is van hozzá közöm! Ez a nemzetségfő gyűrűje! Kié. A. Gyűrű. – tagolja kimérten – Lophattad is. – húzza gúnyos mosolyra a száját.

- Az apámé volt. – rántom ki a kezéből az államat – A bátyámé kellene, hogy legyen, de elvesztettem az egész családom még gyerekkoromban, csak ez maradt. – kapom ki kezéből az ereklyét – Mint mondtam, nincs Uram és nem loptam. – ütöm olyan erősen arcon, hogy elzsibbadt a tenyerem.

Emberei egyszerre hördülnek fel és mozdulnak, de egy intésére megállnak. Nem nyúl az arcához, ahol piroslani kezd apró tenyerem nyoma. Düh villan tekintetében.

- Ezt most megérdemeltem és elnézem neked, de még egyszer nem emelhetsz kezelt rám mások előtt. – suttog a fülembe, úgy, hogy kiráz tőle a hideg, miközben visszaejti a gyűrűt a mellkasomra. – Ez a terület nem áll Dunbar fennhatóság alatt. Kémkedsz utánunk vagy menekülsz valaki elől, hogy ilyen illetlen férfi ruházat van rajtad? Hol vannak a kísérőid?

Eléggé össze kellett szednem megkopott gael tudásomat, hogy egyáltalán megértsem a szavait. - Hol vagyok? Mit keresek itt? Kik ezek a nagy, marcona emberek? – sorjázom kérdéseimet, miközben ismét a halántékomon lévő sebet tapogatom fintorogva. - Talán tényleg játékosok és csak egy csatajelenetet próbáltak... legalább is próbálom magam ebbe a hitbe ringatni.

- Szeretnék leszállni, - csapkodom meg erélyesebben a karját, amivel fog, szabadulni szeretnék minél hamarabb, teljesen figyelmen kívül hagyva kérdését – és szükségem lenne egy orvosra is.

Meglepetten néz le rám, miközben megpróbálok felállni, hogy hamarabb leszálljak.

- A gyerekek jól vannak? – kérdezem, míg próbálok lecsúszni a lóról és gondolataimat visszaterelni a jelenbe, szabadulni akarván a magány, a múlt fojtogató gondolatától – Nem is értem, hogy kerültem ide. Mi tagadás eléggé fáj a fejem. Nem engedne már el végre? – csattanok rá.

- Nem. Elég jól beszélsz angolul, és gael nyelven – igazít meg maga előtt és lépésre ösztönzi a lovat – és elég modortalanul is. Kérdeztem valamit.

- Jól van. – megáll az eszem... - Azért van rajtam ilyen ruha, mert a plaidem a domb tetején maradt, mikor a gyerekek segítségére siettem. Leestem egy sziklaperemről és itt tértem magamhoz, azt hallva, hogy gyakoroltok. Nem tudom ki hozott ide. Most már remélem elégedett vagy.

- Nem. Nem kimondottan.

- Hogy hívnak? Kik az embereid?

- Kian vagyok. A Campbell-ek nemzetségfője. A kíséretem többi tagja pedig Ethan, Noah, Finlay és Rory a vezérem.

- Örülök a találkozásnak uraim. – biccentek feléjük – Most, hogy már így összeismerkedtünk, szeretném, ha visszavinnének oda, ahol találkoztunk. Megkeresem a többieket és hazamegyek.

- Az nem lehetséges. Hazamegyünk. Holnap már Campbell területen leszünk. Utána eldöntöm, hogy mi legyen veled.

A válasz hallatán csodálkozva fordulok hátra, így beleütközöm a kemény mellkasába, aminek eddig kényelmesen neki voltam dőlve. – Még ülve sem érek a válláig – dohogom magamban. Sokadjára felnézek rá, hogy ezt a hülyeséget, amit mondott mennyire gondolja komolyan.

Szúrós tekintetemre felfigyelve, lepillantott rám, és szeme semmi kecsegtetőt nem ígért.

- Ugye ezt most nem mondtad komolyan. A nagybátyámék már biztos várnak. Vigyél vissza a játékok helyszínére.

- Nem viszlek vissza. Nincs semmilyen játék, annak már tegnap vége volt. Most pedig maradj csendben.

- Dehogy maradok! – csattanok fel – Azonnal engedj el. Nem megyek én veletek sehova. – mondtam Neki, miközben megpróbáltam megállásra késztetni a lovat.

- Elég ebből! – állítja meg a lovat egy pillanat alatt – Rory, add a kötelet.

Kábán, meglepetten tűröm, hogy összekötözze kezeimet, és bekösse a számat.

- Legalább csend lesz! – biccent elismerően Ethan

El sem hiszem amit hallok, ha a tekintetemmel ölni lehetne mind halott lenne. Dühösen kihúzom magam, hogy még véletlenül se érjek hozzá, de Ő másképp gondolja, keményen magához ránt és vágtára ösztönzi a lovat.

Gyönyörködöm a tájban, ami nem emlékeztet arra a környezetre amit ismerek. Az erdő lényegesen sűrűbb, a fák nagyobbak és lombosabbnak hatnak, minden olyannak tűnik, mint ahova nem ért még el a civilizáció.

Hideg szél támad. Fedetlen karjaimat elborítja a libabőr, pólóba bújtatott testemet kirázza a hideg.

Kian egy határozott mozdulattal a fejem búbjáig betakar a paidjével. Nem bánom, sőt jól esően hozzá bújok.

Kian

Érzem, hogy elaludt, teste ellazult karjaim között.

Nem bántam vele valami szépen, de túlságosan is meglepett mikor megláttam. Abban a pillanatban, mikor kócosan, értetlenül kilépett a fák takarásából birtokló vágyaim azonnal feléledtek. Rögtön megakadt a szemem nyúlánk testalkatán, hosszú, dús, barna copfba fogott haján, hatalmas zöld szemein, amiket zavartan meresztett rám mikor észrevett. Riadt tekintete elárulta, mikor jutott el a tudatáig, a halál látványa.

Egy csapással megöltem az árulót, aki volt olyan botor, hogy kihívott egy viadalra, annak reményében, hogy ha Ő győz meghagyom az életét. Hatalmasat tévedett.

Elérve Rory területeinek szélét, lassítunk a tempón és megállunk egy erdősáv mellett estére. Noah mellém lép és átadom neki a lányt, aki még arra sem riad fel, hogy lefektetem a földre terített plaidre.

- Kian, elhiszed amit mond? – néz rám Rory elgondolkodva, miközben letelepedünk a tűz köré – Ha igaz, akkor az a semmirekellő Arran fattyú nem lehet tovább a Dunbarok vezetője. Én mint a Sinclair-ek leendő klánfője nem hunyhatok szemet az állításai felett.

- Azt hiszem igazat mond. Nem hamisítvány a pecsét. Noah, nem ismerős neked a lány? Te is Dunbar vagy.

- Nem, nem ismerem. – néz az alvó lányra - Bár hallottam egy történet még gyerekként. Azt hiszem, hogy egy szóbeszédből származott ami egy korábbi vezetőnkről és családjáról szólt, akit orvul megtámadták és lemészároltak. De lehet, hogy csak ez egy gyerekmese volt. Az a gyűrű pedig – mutat a rám - olyan harminc éve tűnt el. A mostani, ami Arran ujján van, az csak egy másolata az eredetinek. – néz a tűzbe elmélyülten – Én ezt eddig csak egy legendának hittem. De – néz ismét a kezemben lévő gyűrűre – az nagyon igazinak tűnik. Azt hiszem, hogy erre a kérdésedre csak az öregek fognak tudni válaszolni.

A lány neszezésére odapillantottam, ahol feküdt, majd pár percig tovább füleltem. Amennyire picire csak tudta összehúzta magát, de látszott rajta, hogy reszket. Felálltam a tűz mellől, és lassan odasétálva hozzá intettem az embereimnek. Szemük villanásából láttam, hogy Ők is észrevették a betolakodókat. Nem hiába Ők a legjobbak. Letérdeltem a lány mellé és eloldoztam kötelékeit, de az arcához érve feltűnt, hogy tüzel a forróságtól és homloka verítékben úszik. – A fenébe. – Horkantam fel és vettem az ölembe. – Ezért nem ébredt fel...