Skye

24 évesen, a Kaliforniai Egyetem művészettörténet tanszékének egyik doktoranduszaként veszem az irányt Skócia vadregényes tájai felé, felidézve korábbi kedvenc oktatóm Mr. Burns mosolyogtató történeteit. De most nem kutatási célzattal érkeztem vissza szülőföldemre. Egy érdekes levél vezetett vissza a zord alföldre, amit apai nagybátyám, Alatair küldött. Nem írt részleteket, csak egyszerűen haza hívott. Szerettem, és amúgy is tartoztam neki annyival, hogy szó nélkül indulok, ha már felneveltek szüleim és bátyám halála után.

Vezetés közben, szórakozottan babráltam apám nehéz gyűrűjét, amit halála után kaptam meg. A Dunbar család, családunk ősi jelképe, egy ló feje volt rajta. Soha nem viseltem más ékszert, csak ezt az egy hosszú láncon függő arany gyűrűt.

Elérve a kikötőt és az ősi Dunbar vár romjait elözönlöttek az emlékek. A szüleimmel tett látogatások a vár romjainál, a kirándulások Skye szigetén, amiről a nevemet is kaptam. Az, ahogy a bátyámmal fakarddal hadakoztam miközben 5-6 évesen a kolosszális méretű skót Clydesdal lovakon vágtáztunk a Glenco-völgyben, ahogy édesapánk tanította, nyereg nélkül, szőrén megülve őket. Ahogy 7 évesen édesanyám keményen megmondta a magáét, mikor elcsentem az íjat és a nyilat, majd a tőle tanult módon, nagylányként elmentem vadászni. Mind-mind olyan emlék, amit mélyen elzártam magamban a haláluk napján.

- Olyan szép vagy, mint édesanyád. – Lépett közelebb Alatair nagybácsi, miközben szorosan megölelt. – Úgy látom azóta sem vágattál a hajadból, már így is a fenekedig ér. – Tűrt egy rakoncátlan barna hajtincset a fülem mögé.

- Erin nagynéni hogy van, nem jött veled? – Viszonoztam nagy mackós ölelését, miközben felnéztem rá. – Nagyon régen nem jártam már itt.

- Erin nem jött velem, de majd nemsokára találkozhatok egymással. Finom vacsorával már minket otthon, de először szeretnék veled váltani pár szót, ami téged ismerve, nem biztos, hogy tetszeni fog.

- Rendben, – sétáltam mellette, bár a régóta nem érzett zavarom ismét előjött belőlem hatalmas méretei miatt. – kérlek mond el, hogy miért kellett ilyen hirtelen találkoznunk.

- Tudod, hogy apádék halála óta én vezetem a Dunbar klánt. Tudom, hogy a 21. században élünk, de mi skótok azért megtartjuk a szokásainkat. Legalább is egy részüket.

- Igen, ezzel tisztában vagyok. – bólintottam – Elég makacs nép voltunk mindig is a történelem folyamán és vagyunk is. De nekem, ehhez mi közöm van?

- Tudod, hogy Te vagy az egyenes ági örököse mindennek. – mutatott körbe – Nekem nincs gyermekem, de lassan gondoskodnom kell arról, hogy minden jó kezekbe kerüljön. Mi már nem fogunk megfiatalodni. Tovább kell vinni a megmaradt hagyományainkat és Rád van szükség.

- Rám? – Nézek rá elkerekedett szemekkel. – Én nem vállalhatok ekkora felelősséget magamra. Nem is élek itt nagyon régóta.

- Valóban, de mindenki szeret és elfogad. A szüleid erre készítettek Titeket, mióta a világra jöttetek. – fordít maga felé – Te itt vagy itthon. Elég volt már az amerikai életből. Gyere haza!

Hitetlenkedve meredtem rá. Tudja, hogy szinte elmenekültem innen.

Az emlékek elől.

Magam elől.

A sok teher elől.

Tiltakozva kezdtem el rázni a fejemet, mikor megfogta az államat és lassan felemelte.

- Tölts el itt egy kis időt. Tudom, hogy véget ért az egyetemen a szemeszter, nem kell azonnal visszamenned. Gondold végig amit mondtam. Nem akarunk semmit rád kényszeríteni.

**

Az elmúlt pár napot azzal töltöttem, hogy helyre tegyem magam ebben a világban. Nem zárkóztam be gondolataimmal, hanem éppen ellenkezőleg. Erőt vettem magamon és végigjártam azokat a helyeket, amik fontosak voltak számomra. A meseszép Glenco-völgyet lóháton jártam be, visszatérve gyerekkorom helyszíneire, messze elkerülve a turistákat. A felhőtlen szabadság és boldogság érzése, a friss levegő képes volt ellazítani, és az emlékek elemi erővel törtek rám.

A Coe folyó partjára telepedve, mosolyogva gondoltam vissza arra az időre, mikor az egyetemen a skót népviseletről kellett előadást tartanom. Ennek tiszteletére felvettem az earasaid-em, a női skót viseletet, ami pontos mása a férfiak plaidjének azzal a különbséggel, hogy a földig ér. Nevetve fogadták, mikor felkértem az egyik fiú hallgatómat, hogy had mutassam be rajta, hogyan kell viselni a nagy négyszögletes tartanszövetet. Ugyan olyan türelemmel magyaráztam, mint édesanyám és mutattam meg a saját családom plédjével, hogy mit is jelent a csatos plaid, vagy más néven a nagy kilt, amit a férfiak hordtak. Idegenkedve fogadta mikor, óvatosan elrendeztem a redőket a derekán, becsatoltam a vastag bőr övet és a lelógó szövet két sarkát összecsatoltam egy brossal a bal vállán. Majd őszinte döbbenettel az arcán fogadta azt a kérésemet, miután ráadtam a plaidet, hogy kapja le magáról a nadrágját, mert úgy az igazi. Az arcát nézve nevetve meséltem tovább, hogy a hosszú utazások során, amikor harcosok a szabad ég alatt aludtak csak betakaróztak a plaidjükkel és az melegen tartotta őket.

Bejártam az egész felföldet, de még nem tudtam magam rászánni arra a válaszra, amire Alastair nagybátyám vár. A Felföldi játékok végéig kaptam időt arra, hogy jól döntsek. Maradjak és ápoljam a hagyományokat, vegyem át a klán „névleges" vezetését, vagy meneküljek el.

A játékokat ebben az évben Skye szigetén rendezték. A hűvös idő ellenére nagyon sok résztevő jelent meg. A Dunbarok közel harminc fővel jelentek meg, hagyományos viseletben. Képviselteti magát szinte az össze klán, a Campbell-ek, Kinkaid-ek, MacAlister-ek, McBain-ek, Sinclai-ek, Maitland-ek, Fergusson-ok, Ramsay-ok és még sorolhatnám.

Legnagyobb elképedésemre nagybátyám két versenyszámba is benevezett, de mire lehordtam volna a sárga földig, már a kezembe is adta kedvenc lovam kantárját. Komolyan mondom döbbenten meredtünk egymásra a patással, mikor Erin nagynéném a kezembe adott egy tegez nyilat és íjat.

- Ezt nem gondolhatjátok komolyan, - hüledeztem, miközben a rajthoz kísértek – gyerekkorom óta nem használtam. A végén véletlenül lelövök valakit.

- Csitt... - szidott meg játékosan Erin – ne ijeszd meg a férfiakat. Így is furcsán méregetnek.

- Hogy a csudába ne méregetnének furcsán? – ripakodok rá, miközben végigmutatok egyszerű farmeremen és pulcsimon – Semmi skót nincs rajtam még is játszom... - nevetem el magam, engedve a csábításnak, miközben felugrom a lóra.

- Igaz, - kacsint férjére, aki odaad neki egy hosszú szalagot. Lehajolok, és hagyom, hogy Erin a copfom alatt átvezetve a fejem tetején egy masnit kössön belőle, hosszúra hagyva a szárait, ami a ló hátára hullik. – csak, hogy tudják a férfiak, hogy még eladó sorban vagy – mosolyog rám.

Felhangzik a figyelmezető jelzés és elkezdődik a vágta. Nyereg nélkül, szőrén ülöm meg a lovat. A kantárt magam elé engedem, combommal erősen fogom és irányítom a kancát. A cél közeledtével előveszem a hátamra erősített íjat és nyilat, majd érzéssel lövök, ahogy azt régen szüleim tanították. Eggyé válva a természettel, veszem az akadályokat. Nem állíthat meg semmi, magával ragad a versenyszellem és szinte repülünk a cél felé. A szalagot átszakítva magasba lendítem a kezem, kancám táncol alattam, hangos üdvrivalgás fogadja győzelmemet.

- Tudtam, hogy ez az életed. – néz fel rám Erin meghatódva – Ezt nem lehet elfelejteni. Nézz körül! – biccent fejévvel az emberek felé, ahol a Dunbarok kezüket magasba emelve jelzik elismerésüket. – Ide tartozol, és itt van tennivalód.

Rámosolygok és tudom, hogy igaza van, de az elvesztett életek miatti fájdalom még nem múlt el. Nyoma van bennem, rajtam.

Miután nagynéném rávesz, hogy legalább terítsem magamra a plaidet, kacagva sétálok fel egy közeli dombra. Niamh, a kancám a közelemben legelészik, mikor mellém lép egy Campbell színekbe öltözött nagyon idős asszony.

- Te vagy Skye, - jelenti ki, miközben rám elemi vak tekintetét – Iain és Aimee leánya.

- Igen, – Nézek meglepetten az apró öregasszonyra. – az vagyok.

- Még csak most kezdődik az életed. Higgy nekem gyermekem. – fogja meg kezem, miközben durva ujjaival simogatni kezdi a tenyeremet. – Megkönnyítem neked a döntésed, amire Alatair vár. Van egy legenda, melyet a Campbell-ek évszázadok óta őriznek. Amit neked kell beteljesítened. – Vált fogást a kezemen és erőteljesen megvágja.

A felerősödő szél belekap a copfomba, a mélyről feltörő dörgés hangja magamhoz térít. Vakító villanás kíséretében egy villám szeli ketté az eget.

- Asszonyom, - kiáltok fel meglepetten, miközben elrántom a kezemet – fogalmam sincs, hogy miről beszél.

- Ezt tedd el, - adja a kezembe a tőrt, amivel megsebesített, - szükséged lesz rá. Élj vele boldogan. Most pedig indulj! – lódít a lovamhoz, miközben a meredély felé int.

Egy pillanatra elfelejtek levegőt venni. Egy fiatal, Sinclair színekben lévő testvérpárt látok a szirt szélén játszani. A vér meghűl az ereimben. A fű zöldje és a penge éles perem erős kontrasztot alkot. Az alatta lévő, morajló tenger hangja pedig egyre hangosabbnak tűnik. A szél lassan viharosság fokozódik.

- A gyerekek! – kiáltok fel és futás közben Niamh hátára vetem magam.

Niamh-ot vágtára ösztönzöm, szinte repül velem a gyerekek felé a pályán keresztül. Mintha tudná, hogy baj közeledik. Az emberek felém fordulnak, és kiabálva kezdenek el rohanni, mikor észreveszik merre taratok, miért olyan sietős.

Percek kérdése, jó játéknak tartják a meredély szélén való egyensúlyozást, de miután az egyik fiú észrevesz, lemászik. Ráhajlok Niamh nyakár, fél kézzel erősen bele kapaszkodom, és kihajolok oldalra, magammal ragadva a másik, távolabbi gyereket. Megvan, ez meredek volt! – ujjongok fel magamban, közben megfordítom a kancát, de a közelben lecsapó villám miatt két lábra áll és megbokrosodva táncol a peremen. A ló sörényét elengedve a fiút két kézzel taszítom el magamtól jó messzire.

Látom a gyereket földet érni és felsírni.

Hallom a kiabálásokat.

Érzem, hogy zuhanok.

Elmerülök a tengerben.

A hideg a csontjaimba hatol.