Az alacsony alak felkapta fejét a hangra a drake sárkányfeje mögül. Felkapta a hozzá tartozó pajzsot és egyből a főárbóc felé kezdett futni, hangtalanul, akárcsak egy macska, barna köpenye mesébeillően lobogott utána. Kihúzta magát, mikor megállt előttük, olyan egyenesen, akárcsak egy léc. Különös, aranybarna árnyalatú szemeit először a főparancsnokra meresztette, aki a maga majdnem hat és fél lábával tornyosult fölé, majd tulajdon apjára, aki összetúrta vörösesszőke, hátrakötött haját.

-         Apám, onnan már látni lehet a londoni hidat – mondta a fiú a rá jellemző nyugodt hangján. Íriszei azonban izgalomtól csillogtak hosszú szőke szempillái alatt.

-         Jobb is, ha nem vagy annyira szem előtt. Az íjászok könnyedén eltalálnak ott - dorgálta meg Thord. Szigorú szavai azonban puszta féltésből fakadtak.

-         Tudom – vékony ajkai enyhe mosolyra húzódtak. Thorkell megbizonyosodott, hogy a fiú vonásai valóban nem Thordé. Thord ábrázata rideg és szigorú, míg az övé jóval barátságosabb, az ember elsőre azt gondolná, még a légynek se tudna ártani.

-         Ide figyelj, Thorfinn... – szólt hozzá. Először ejtette ki a nevét több, mint 4 év eltelte után. Ezelőtt csak kölyök vagy pulya névvel illette. – Hallottam, mit ígért neked apád. Rajtad tartom a szemem az ostrom alatt és majd meglátjuk, hogy szólíthatjuk-e egymást onnantól testvérnek.

Az egyre szélesedő mosolyt továbbra sem lehetett levakarni Thorfinn sápadt, ovális arcáról. Teste szabályosan bizsergett a közelgő csata gondolatától. Erre készült 13 éves kora óta, a sok könyörtelen testedzésnek, az eltört csontoknak, sajgó inaknak, a szerzett sebhelyeknek most végre meglesz a gyümölcse.

-         Nem fogsz csalódni bennem, főparancsnok – jelentette ki és tisztelettudóan biccentett egyet. – Te sem apám, végig a közeledben leszek, hogy láss engem.

Thorkell elégedetten bólintott egyet, majd tett pár lépést a hajó fara felé.

-         Trygve! Fújd meg a kürtöt, hadd álljanak az íjászok készenlétbe! – szólt oda a kormányrúdnál ülő férfihoz, aki felkapta az ölében lévő, rúnákkal díszített kürtöt, felállt és belefújt, egyenesen a mögöttük haladó hajók felé. – Ivar! – szólt oda egy másik, fiatalabb férfinak. Ő őrizte a főparancsnok fegyverládáját. – A pajzsomat, a kesztyűmet és a szekercéimet!

Miután vértestvére elvonult magára ölteni a harci díszt, Thord is ráhúzta hosszú lófejére sisakját. Szörnyű előérzet uralkodott benne. Valahányszor fiára nézett, ez az érzet egyre csak növekedett benne. De ez így volt rendjén, Thord az ő korában már több ütközetet látott és részt is vett már egyben-kettőben. Zavarta a féltés gondolata, elveszi figyelmét arról, hogy sikeresen hajtsák végre az ostromot. Hoztak létrákat, kötelekre és láncokra erősített kampókat, ha az ellenség is vizen próbálna meg harcolni velük, felhasználatlan árbócrudakból és fatörzsből hegyesre faragott faltörőket, hátha össze tudnák zúzni a híd tartóelemeit. De... de hiába is próbálja gondolatait elterelni és kötelességére koncentrálni, egyszerűen valaki ott ordít a fejében, hogy Thorfinnak itt nincs helye. Neki élnie kell.

-         Vedd fel a sisakod, fiam – szólt rá. A fiú, a vasból kovácsolt, orrot is védő sisakot felhelyezte vörösesszőke tincseire. Thord torka hirtelen összeszorult. Ez a szín... ha napfény éri, tökéletes mása Yrsa derékig érő, rézvörös hullámainak. Mindig olyan nagy öröm tölti el, ha láthatja.

-         Valami aggaszt téged, apa?

Thordot szabályosan kizökkentette fia kérdése. Hogy az istenek vegyék el azt az éles szemét, amivel minden apró részletet észrevesz!

-         Most jobb lenne nem azzal törődnöd, hogy aggaszt-e engem valami, vagy sem – dörmögte neki halkan. – Ez lesz az első csatád, inkább ügyelj arra, hogy ne felejts el semmit, amit én és a testvérek tanítottunk neked.

-         Sosem tudnám elfelejteni – erősítette meg apját bizakodva. – Ha vége az ostromnak, én is Jómsviking leszek! Egy félelem nélküli férfi!

A fiú éles aranybarna szemei eltökéltségtől ragyogtak. Thord durva, sötét szakálla alatt elmosolyodott, hatalmas tenyerét rásimította fia köpeny és pelerin fedte vállára és finoman megszorította azt. Szívét kellemes melegség árasztotta el.

-         Egyikben sem kételkedem, fiam. A két tőr, amit neked adtam, az hajdanán az enyém volt. Egy-egy rúna van belevésbe. Tudod, ki adta nekünk a rúnákat, ugye?

-         Mindenek Atyja – válaszolta Thorfinn azonnal. – Átdöfte magát a Gungnirral és 9 napon keresztül lógott a világfán, Yggdrasilon.

-         Jól ismered ezt a történetet – konstatálta Thord. – A rúnákat nem csak írásra lehet használni, fiam. Seidr, varázserő járja át őket. Kopasz Birger testvér... – biccentett egy férfi irányába, aki éppen evezett a többiekkel. - Ha emlékszel rá, az erő és bátorság rúnáját belevájta saját fogába.

A fiú visszaemlékezett és egy pillanatra testre megreszketett. Ha a Jómsvikingek éppen nem csatáznak, vagy gyakorlatoznak, ehhez hasonló próbatételekkel bizonygatják bátorságukat a többi testvérnek. Egyik zsoldos őrültebb bátorságpróbát talál ki a másiknál... Aggodalmas tekintettel nézett fel Thordra, dús, világosbarna szemöldökei felszöktek magas homlokán.

-         Természetesen tőled ezt nem várom el. De a két tőr... amelyiknek bőrrel van díszítve a markolata, azt a becsület és igazság rúnájával láttam el. A másiknak, amelyiknek a bronz keresztvasa van, azt pedig az öröm és szövetség rúnájával díszítettem. Azt szeretném, ha ezek az erők mindig kísérnének az utadon és örülnék, ha ezeknek az értékeknek rendelnéd alá magad.

Apa és fia ismét összenézett. Az egyetlen, amiben külsőleg megegyeztek egymással, az a jellegzetes, éles szemük volt. Thord nem tudott elég időt tölteni fiával kötelessége és a Jómsvikingek törvényei miatt. Hideg és elidegenedett volt kapcsolatuk nagyon sokáig, hiszen nem látta, hogy cseperedett évről évre és Thorfinn sem tudta, mégis miféle ember a saját apja. Úgy érezte, sosem érdekelte őt mibenléte igazán. Az utóbbi 4 év, hogy szinte minden nap egymással töltötték az idejüket viszont sokat segített. Thorfinn az erődben teljesen apjára volt utalva és meg kellett tanulnia bízni benne, Thordnak pedig végre megadatott a lehetőség, hogy bebizonyítsa, egyetlen életben maradt gyermeke bizony tényleg a világmindenséget jelenti neki, cserébe pedig figyelemmel kísérhette fejlődését, mint harcos. Kötelékük formálódásában az is közrejátszott, hogy Yrsa már régóta nem élt, nem volt rajta kívül igazán senkijük. Egy normannak pedig a család és a közösség a legnagyobb érték, amit magának tudhat.

-         Parancsnok! – kiáltotta el magát az árbóckosárban ülő őrszem, Olaf. – Főparancsnok lőtávolságban van a...

Az őrszem nem tudta befejezni a mondandóját. Teste összecsuklott és azzal a lendülettel kiesett az árbóckosárból, le egészen a főárbóc tövéhez, Thord és Thorfinn elé. Egy nyíl fúródott a homlokába.

________________________________

Lábjegyzet:

Gungnir: Ódin rúnákkal díszített lándzsája, nevének jelentése „a lengő". Két törpe, Brokk és Sindre kovácsolta ajándék gyanánt, különleges tulajdonsága, hogy ha elhajítják, sosem téveszt célt.

Yggdrasil: A vikingek ezen a hatalmas, örökkévaló kőrisfán képzelték el az univerzumot. Ágain, törzsén és gyökerein helyezkedik el a kilenc világ, Ásgard (az Áz istenek birodalma), Midgard (az emberek birodalma), Álfheim (a tündérek világa), Muspelheim (a lángoló tűz világa), Vánheim (a Ván istenek birodalma), Jötunnheim (az óriások birodalma), Niflheim (az örök jég és köd világa), Svartálfheim (a törpék birodalma) és Hélheim (az alvilág, Hél istennő birodalma). A világfa mindemellett sok csodás lénynek és forrásnak is otthont ad.

Seidr: Maga a mágia, amit a skandinávok a vaskor végéig rendszeresen alkalmaztak rituálék és varázsigék formájában. Leginkább a sámánizmushoz hasonlít. Nagyrészt arra szolgált, hogy megjósolják és befolyásolják a jövőt, segítségül hívják az isteneket, elűzzék a betegséget és éhínséget vagy elátkozzák közös ellenségeiket. A kereszténység terjedése miatt sajnos ezen rituálék és varázslatok gyakorlata, megannyi fontos információval együtt feledésbe veszett,mert ezeket semmilyen írásos formában nem rögzítették. A mágia Freyja istennő tulajdona és ajándéka, ezért szinte csak nők gyakorolták, akiket Seidkönáknak hívtak. Ide tartoznak a Völvák is, azaz a látnokok. A mágia feminin természete miatt, a varázslattal foglalkozó férfiakat Erginek, azaz férfiatlannak nevezték.A varázslathoz Ódin isten is kapcsolódik, aki ebben a nemi megítélésben kivételt élvez. Ő adta az emberiségnek a rúnákat.