Tegnap este, mikor elaludtam hallottam valamit. Valamit még mondott Jungkook, de mit? Az ágyon kiterülve gondolkodtam. Mit mondhatott? Biztos csak valami hülyeséget.

- Mi jár a fejedben?— hallatszódott, hogy mosolyog.

- Te.— válaszoltam.

- Nem vicces!— kuncogott.

- Tényleg te jársz...— suttogtam, a plafont nézve.

- Hogy-hogy?— lepődött meg.

- Még mindig nem mondtad, hogy mit érzel irántam.— csuktam be a szemem.

Újra láttam Jungkook-ot. Az agyam valamiért nem tudja elfelejteni ezt a testet. Nem tudom elengedni a lényét. Hiába bennem él, akkor se lehet soha saját maga. Nem akarom, hogy így éljen életet. Egyszerűen nem bírom nézni, hogy miattam nem tud rendes életet élni.

- Együüünk~~~— tért ki úhra.

- Kezdem unni Kook!— szóltam rá erélyes hangon.

- Ne izélj már inkább együnk!— kínlódott.

- Addig amíg nem mondod el, egy falatot se eszek.— tiltakoztam.

- Ígérem, hogy holnap elmondom.— sóhajtotta.

- Jó.— fújtam ki a levegőt.- Akkor holnap Kookie-kám.— bólintottam, majd jobbnak találtam nem elaludni, hiszen akkor elvihet enni, így fogtam magam és bekapcsoltam egy zenét.

The Truth Untold volt a címe. A kedvenc zeném. Egyszerűen olyan mélyreható, hogy az hihetetlen.

...

- But I steel want you...— fejezte be Kook a zene szöveget.

Ha egyszer meghalok ezt a zenét akarom hallani. Erre a zenére meghalni. Együtt. Jungkookkal. Csak mi ketten.