Másnap reggel a lány fáradtan ébredt. Nem sokat aludt az éjjel a stressznek, az izgalomnak és a szomszédban tomboló afterparty-nak hála. Kikászálódott az ágyából, majd magára terítette fekete köntösét, melyet egy régi forgatáson kapott a szponzoroktól. Becsoszogott a fürdőszobába és büszkén konstatálta, hogy a haja katasztrofálisan állt, le nem mosott sminkje szétkenődött az arcán, a körméről lepattogzott a lakk. Neki állt fésülködni, ezzel egy időben pedig fogat mosni. Kivasalt, vörös ruháját gondosan felakasztotta a magasban lógó szárítókötélre, majd előkereste fekete harisnyáját. Kifényesítette fekete lakkcipőjét, majd kiköpte a szájában lévő fogkrémet. Miután mindennel végzett, felvette otthoni sortját és lenge pólóját, majd levitte Mayer-t egy sétára a kora-nyári melegben. A kutya izgatottan szaglászott, ugrált és csóválta a farkát. A séta végeztével Avery megebédelt a tegnap este rendelt thai-tészta maradékából, majd ismét a szűk fürdőszobában találta magát, kezében a megviselt sminkes táskájával. Vörös ruhájának alja lazán terült szét combközepénél, fekete lakkcipőjén egy alig észrevehető vízcsepp éktelenkedett, haja pedig kivasaltan omlott vállára. Magára dobott egy füstös sminket, melyet azóta nem tett, mióta meggyanúsították. A már-már elveszettnek hitt vörös rúzsát kinyitva gyengéden végighúzta a száján, majd büszkén nézte a művét, azaz saját magát. Lesöpört a válláról egy tollpihét, majd Rolex órájára pillantott, amit még az apjától kapott az első díj átadóján. Az óra pontosan kettőt ütött. Avery észre sem vette, milyen gyorsan eltelt az idő. Hosszú talárjához sietett, majd előkotorta belőle a névjegykártyát, és megnézte a fekete tintával írt címet. Beírta az utcát és a házszám címét a Google maps-be, amikor is csöngettek a kaputelefonon. Oda sietett és felvette:
-Reddie lakás, miben segíthetek?-kérdezte a lány.
-Én Ms. Avery Reddie-t keresem.-mondta egy rekedtes, de kedves hang.
-Vele beszél. Mondja, ki maga?
-Jeff Hawkins vagyok. Mr. Romain Timeo küldött. Én leszek a sofőrje.-mondta.
-Rendben, egy pillanat és lemegyek!-válaszolt, majd lenyomta a hívást. Elővette a telefonját és azonnal felhívta Romain-t, aki a harmadik csöngésre fel is vette.
-Ms. Reddie! Váratlanul ért a hívása, de mondja, miben segíthetek?-kérdezte vidáman.
-Maga küldött nekem egy sofőrt?-tettem fel a kérdést azonnal.
-Ja, igen. Borzalmas itt a tömegközlekedés, a dugókról nem is beszélve. Jobbnak láttam, hogy mint minden más modellünknek, saját sofőrt rendeljek el.
-Köszönöm.-mondta a lány halványan mosolyogva, majd letette a telefont.
Egy utolsó pillantást vetett magára az előszoba piszkos tükrében, majd lesietett a földszintre. Kilökte az ajtót, tekintetével pedig elkezdett keresni valamit, bár még ő maga sem tudta, hogy pontosan micsodát.
-Ms. Reddie?-szólította meg egy vézna, ősz férfi, aki úgy bukkant fel, akár egy szellem. Avery összerezzenve fordult meg a tengelye körül, majd szembetalálta magát a 60-as éveiben járó bácsikával.
-Igen, én vagyok.
-Nagyon örülök. Jeff Hawkins vagyok. A sofőrje.-mutatkozott be. Piros, arany mandzsettagombos öltönye kissé lógott rajta, ugyanilyen színű nadrágjának szára majdhogynem a földet súrolta. Fekete lakkozott bőrcipője is kissé lötyögött a sarkán, de valóban majdnem úgy nézett ki, ahogy azt a lány elképzelte. Az autóhoz sétáltak, ami a háztömbök mellett álldogált. A fekete Chevrolet makulátlanul fényes ezüst-felnije visszaverte a nap erős fényét, ami egyenesen Avery szemébe világított. Reflex-szerűen a szeme elé kapott, majd fürge mozdulatokkal a fejére csúsztatta vékonykeretes napszemüvegét. Jeff Hawkins kinyitotta előtte a jármű ajtaját, majd beszállt a kocsiba. Ezek után a sofőr is helyet foglalt a volán mögött, majd az autó halk búgással beindult.
-Mondja Mr. Hawkins...-kezdeményezett volna beszélgetést a lány, ám a sofőr félbeszakította:
-Ugyan kisasszony. Hívjon csak Jeff-nek.
-Rendben. Szóval Jeff, mennyi ideje dolgozik a La Mode Lumineuse-nél?
-Körülbelül 70 éve - jelentette ki, ám látva Avery kérdő tekintetét a visszapillantó tükörből, folytatta - Az apám itt volt vízszerelő, és gyakran engem is magával hozott. Az igazgatóság megkedvelt, így 16 éves korom körül letetették velem a jogosítványt, és állást ajánlottak nekem meglehetősen nagy fizetéssel. Képzelheti, ez akkoriban hatalmas lehetőség volt a számomra. Miután az édesapám elhunyt, magamra voltam utalva, így jókor jött a segítség.
-Sajnálom, nem akartam felhánytorgatni a régi emlékeit. Bizonyára hallott a Broadway-en történt esetről. Tudja, a Skarlát-vasárnap. Én vagy két éve nem láttam a szüleimet. Nemes egyszerűséggel kitagadtak, miután meggyanúsítottak az FBI-nál.-mondta szánalommal teli hangon. Régen ezt a témát felhozva majdnem elsírta magát a lány. Aztán legszívesebben felborította volna az asztalt dühében. Talán most érkezett el a végstádium számára, amikor már csak szánalmat érez. A szülei mindig is egy eszközként kezelték. Egy eszközként egy olyan álom eléréséhez, amit ők nem tudtak megszerezni. Miután megszületett, azonnal neves iskolákba járatták. Márkás ruhái voltak, és minden, amit csak akart, egy csettintésre megkapott. Egy elkényeztetett kis liba lett, ehhez kétség sem fért. Talán akkor jött rá, mennyire értékelhetné a dolgokat, amikor minden kicsúszott a lába alól. Amikor mindent elveszített, az élete pedig romokban hevert. Ekkor jött rá igazán, mennyit vesztett. A régen megszokottnak mondható dolgok egy szempillantásra megváltoztak. Saját lakása lett, a számlákért ő felelt, nem voltak takarítók, akik kitakarítsanak utána és nem arra ért haza, hogy terített asztal várta. Talán ez volt a legnehezebb. Nem a szülei elvesztése. Mert ők már nem hiányoztak az életéből. A megszokás, az elkényeztetettség és a látszólagos tökéletesség. Ez nem volt már Avery életében.