Gilan könnyű lélekkel figyelte, ahogy Will fel-alá rohant a parton, sok nappal azután, hogy megérkeztek oda a hatalmas viharból. Először még mindketten csak mentek egyik pontból a másikba, s inkább arra próbáltak koncentrálni, hogy újra hozzászokjanak a szárazföldhöz. Később viszont már Will ereje is visszatért, s Gilan örömmel látta, hogy a fiú újra pozitívan szemlélte a jövőjüket. Futni kezdett a parton, illetve a sziklákat mászta, s nem egyszer állt le beszélgetni a skandokkal a tengerről meg a hajókról.

Persze, Gilan sem maradt ki a jó dolgokból. Gyakran lépett társként Will mellé, s néha ő is érdeklődött ilyen-olyan dolgok iránt, de ezt inkább a fiatalabbra hagyta. Neki valahogy jobban ment ez az egész idegenekkel való bizalom féleség, annak ellenére is, hogy Gilan látta, Will mennyire kényelmetlenül érezte magát bizonyos pillanatokban.

– Hogy ment, Will? – kérdezte Gilan vidáman, mikor a fiú visszatért a reggeli futásból, meg sziklamászásból.

– Remekül – felelte lihegve a kisebbik, majd ki is terült a homokon. Kellett pár perc, hogy rendesen összeszedje magát, Gilan pedig egyáltalán nem sürgette őt.

– Halt büszke lenne rád – jegyezte meg halkan a magasabb fiú, remélve, hogy ezzel nem keseríti el újra Willt. Tényleg komolyan gondolta, hiszen a mesterük mindig a gyakorlást tartotta a legfontosabbnak. Az, hogy Will minden nap kiment a sziklákhoz elismerést érdemelt.

– Akkor lenne az, ha el tudtunk volna szökni a skandoktól még a csata ideje alatt – sóhajtott fel Will, s közben fel is ült, mereven bámulva a tenger felé. – Hiányzik Halt, Gil.

– Tudom – biccentett Gilan. – Nekem is.

Gilan nem tudta, hogy mit mondhatott volna még. Ugyan ő már jó ideje nem volt a mindig zsémbes vadonjáró tanítványa, de azért boldog szívvel gondolt rá, s sokszor kapta magát azon, hogy szívesen élt volna újra a mesterével. Halt mindig meg tudta nyugtatni őt, s bármikor adott neki olyan tanácsokat, aminek tényleg hasznát is vette. Egy uradalomra vigyázni nagy felelősséggel járt, s Gilan gyakran nem tudta, hogy elég érett volt-e már a feladatra.

– Szerinted meddig tudják Araluenben tartani őt? – kérdezte halványan mosolyogva Wil, mire Gilan is elnevette magát egy egészen kicsit.

– Szerintem már régen elindult utánunk – vonta meg a vállát a magasabb, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve összeborzolta Will haját.

– Hé! – Will nevetve próbálta elhessegetni Gilan kezét, de nem járt túl sok sikerrel. Pár perccel később már úgy nézett ki, mint egy madárfészek. – Jól mulatsz rajtam?

– Tökéletesen.

Will tulajdonképpen nem bánta úgy igazán, ha jobban belegondolt. Csak Gilan társasága maradt neki, s egyedül ő rá számíthatott a skandok hálójában. Őrült, hogy a vadonjáró vele tartott, s nem egyedül kellett túlélnie ezt az egészet.

···

Will álmodott, először azóta, hogy megérkeztek Skorghilj kietlen partjára. Előtte nyugodt és üres éjszakái voltak, de Will nem igazán bánta. Sosem tudott jól aludni, az utóbbi időkben történt események miatt pedig pláne nem. Először az egész kalkarás ügy Gorlan romjainál, utána meg a wargalok támadása, később a fogság meg a híd... Mind kellemetlen emlékeket alkottak a lelkében, s Will meg is lepődött azon, hogy egész eddig nem kísérték rémálmok a lépteit.

Most viszont megérkeztek, s a lehető legrosszabb formában. Először persze minden remekül indult. Csak újraélt egy régi napot, amikor is Halt meg ő kint lovagoltak a fák között, kicsit gyakorolt az íjjal meg a tőrével is, majd még az éjszaka leszállta előtt visszaindultak a kunyhó felé. Aztán érkezett a villámcsapás. Will érezte, hogy valami megváltozott. A levegő mintha hidegebb lett volna, a madarak csicsergése elnémult, s minden feszültnek tűnt. Mikor azonban fel akarta hívni erre Halt figyelmét is, már mindennel elkésett.

Legalább egy tucat wargal vette őket körbe, s mire Will vagy Halt egyet pisloghatott volna, már támadtak is. Egyik vadonjáró sem értette igazán, hogy nem vették őket észre előbb, illetve a lovaik miért nem figyelmeztették őket a veszélyre, de nem is volt idejük ilyeneken gondolkodni. Mindketten nyílvesszőt helyeztek az idegre, aztán már lőttek is.

Igen, Will megint elhibázta. A vessző pont egy centire húzott el az egyik szörnyeteg feje mellett. A fiú kétségbeesetten igyekezett újabb nyilat előhúzni a tegezből, de mire eljutott volna odáig, egy másik wargal oldalról támadt rá, s a csapás erejétől az ifjú vadonjáró a lovával együtt a földre esett, s egy nagyobb kőbe még a fejét is beverte.

Mikor magához tért, minden nagyon csendes volt. Arra számított, hogy Rántó, esetleg Halt próbálja majd ébresztgetni, de senki sem állt felette. Hihetetlen gyorsasággal ült fel, s bár a fejébe éles fájdalom hasított, Will egyáltalán nem törődött vele. A lovát nem látta sehol, így valószínűleg elszaladhatott valamerre – habár egyik vadonjáró-ló sem tenne ilyet –, ellenben Halt nem sokkal mellette feküdt a földön.

Will nem mert megmozdulni. Félt odamenni, félt megnézni, hogy az egyetlen személy, aki igazán foglalkozott vele és elfogadta őt élt-e még egyáltalán. Nem látta, hogy a férfi mellkasa emelkedett volna, nem hallott a lélegzését sem. Csend volt, túl nagy és mély csend, Will pedig nem akart mást, csak elviselhetlen hangzavart. Azt sem bánta volna, ha Halt kiabált vele, csak lenne valami zaj. Egy apró hang, madárcsicsergés, a szél zúgása tényleg bármi. De nem hallott mást, csak a saját szívének a dobogását, meg egy nagyon halovány kiáltást, ami folyamatosan ismétlődött, s a fiú meglepve fedezte fel, hogy a saját nevét mondta valaki.

Will verejtékben fürödve, s reszketve riadt fel. Valaki lefogadta a vállainál fogva, s suttogott is hozzá valamit, de nem értette, s abban sem volt biztos, hogy nem egyedül volt-e. Will szemén köd ült, olyan szürke homály, hogy nem látta tőle a valóságot, s félig-meddig még mindig azt hitte, hogy abban a szörnyű álomban ragadt.

– Will! Will gyerünk, térj magadhoz teljesen! Will? – szólongatta tovább a hang, s végre a fiatal fiú is visszatért a testébe.

– Gil... – motyogta halkan Will.

– Hé, minden rendben van, oké? Csak egy álom volt, semmi több – mondta határozottan Gilan, s közben szorosan magához ölelte a remegő bajtársát. Nem, nem is... Will már több volt, mint egy vadonjáró a csapatban. Will a testvére volt, s ezen nem változtatott semmi.

És bármi áron meg fogja védeni őt.

···

Heyy!

GILAAAAN *-*

Végeztem ^^