Gilan a hajón ébredt fel legközelebb. Már napok óta hánykolódtak a tengeren, s egyikük sem tudta igazán, hogy életben maradnak-e. Még tulajdonképpen nem is a nagy hullámok miatt aggódott, hiszen a skandok gyakorlott hajósok voltak. Nem, Gilant nem ez zavarta, sokkal inkább Will állapota. Mióta tengerre szálltak, s látták Haltot a parton állni, Will kedvetlenné vált, s úgy tűnt, hogy mindent feladott már. Gilan nem hibáztatta őt nagyon. Mindketten abban hittek, hogy megszökhetnek, aztán fordult a kocka.

Mégis, Gilan tudta, ha Will nem szedi össze magát hamar, akkor nagy bajban lesznek. Szüksége lesz az ifjú vadonjáró képességeire, mégpedig a legjobb formájában. Nem várhattak arra, hogy majd valaki megmentse őket. Csak két harcos voltak, a király nem fog sereget küldeni értük, Halt pedig túl fontos ahhoz, hogy csak úgy elengedjék, ebben Gilan biztos volt. Egyedül egymásra számíthattak, de ha Will nem tér vissza hozzá, akkor ez az esélyük is el fog úszni.

A hullámok megint hatalmasak voltak, úgy tűnt, hogy lassan el fogják nyelni a hajót. Ő és Will erősen az árbóchoz voltak kötve, de a vad vihar össze-vissza dobálta őket így is a fedélzeten. Csúszkáltak deszkától deszkáig, Gilan még azon csodálkozott, hogy egyik csontjuk sem tört el. Vagy csak már annyira átfagytak a hideg víz miatt, hogy semmit nem éreztek. Igen, ez lehetett még egy válasz.

Újra vészesen oldalra dőlt a hajó, s Gilan csak kapaszkodni tudott minden megmaradt erejével, más egyebet nem tehetett. Azaz, talán mégis. Mikor a szeme sarkából meglátta, hogy Will csúszni kezdett lefelé, gyorsan elkapta a fiú karját, s nehezen, de odahúzta magához.

– Gilan? – kiabálta túl Will a vihart, de a magas vadonjáró alig hallott a hangjából valamit, így aztán nem is törődött azzal, hogy válaszoljon neki. Csak szorosan tartotta maga mellett, s magában könyörgött azért a skandok összes istenének*, hogy túléljék ezt a kalandot.

Talán meghallotta őt valakit, ugyanis miután legyőzték az utolsó hullámot is, ha nagyon látványosan nem is, de csillapodni kezdett a vihar. Gilan megérezte a hajó mozgásán, hogy már valamivel könnyebben siklott a vizen, s nem is emelkedtek olyan meredeken az ég felé, mint korábban. Will persze továbbra is olyan tragikusnak látta a helyzetet, mint percekkel ezelőtt, de Gilan tudott reménykedni. Mindketten csak arra vágytak, hogy újra földet érezhessenek a lábuk alatt a hánykolódó tenger helyett.

– Gilan? – kérdezte nem sokkal később Will újra, ezúttal viszont már tisztábban lehetett hallani a hangját.

– Igen? – fordult felé fáradtan Gilan, s közben kisöpörte a nedves haját a szeméből.

– Itt maradhatok?

Gilan nem igazán értette elsőre a kérdést. Miért ne tehetné? A magas vadonjáró úgy vélte, hogy a társa néha elfelejtette, hogy attól függetlenül, hogy egy tanítvány, még nem kell mindig úgy is viselkednie. Lehet néha átlagos is, jelen esetben egy alig tizenöt éves fiú, aki reszketett a hidegben. Gilan fejében meg sem fordult az, hogy elutasítsa a kérdést.

– Persze, Will – mosolyodott el halványan. – Ha partot értünk, akkor majd keresünk neked valami pokrócot, rendben? Biztos találunk majd valamit, ne aggódj.

Will szégyenkezve és zavartan, de Gilan mellé kúszott, s ott is maradt egészen addig, míg a hajó végre meg nem állt. Túl sokáig volt vadonjáró, most szeretett volna Will lenni, aki átfagyott, honvággyal harcolt és biztonságot keresett.

···

Skorghilj nem volt ugyan a legszebb sziget, de Will és Gilan az összes homokszemnek hálát mondott a parton, mikor skandok végre kikötöttek. Mondjuk, az első séta nem ment olyan könnyen, mint ahogy azt tervezték. Gilan még nagyjából koordinálni tudta a lépteit, de Will probálkozásai rendre kudarcot vallottak. Vagy a lábában bukott fel, vagy pedig csak szimplán annyira megszédült, hogy földön kötött ki. Egy másik helyzetben Gilan vígan nevetett volna, de annyira aggódott, hogy inkább szó nélkül a társa segítségére sietett, s csak egy halvány mosolyt eresztett meg.

– Én sem szállok többet hajóra – morgott Will, miközben az egyik közeli farönkhöz botladoztak.

– Azzal fogunk hazamenni, ezt ne felejtsd el – jegyezte meg Gilan halkan.

– Te még hiszel ebben? – A kérdés meglepte az idősebb vadonjárót, bár már számított rá egy ideje. Egy pillanatra meg is állt, de aztán ment is tovább, szépen lassan összeszedve a gondolatait.

– Igen, Will – felelte Gilan. – Ha nem tettem volna, akkor már régen halottak lennénk.

– De... De nem fognak értünk küldeni senkit, igaz? Mármint, a király valószínűleg a nevünket sem tudja, Halt pedig túl fontos ahhoz, hogy elengedjék. Itt ragadtunk.

– Majd mi megoldjuk – vonta meg a vállát Gilan. – Csak kérlek ne add fel, rendben? Egyedül nem tudom végigcsinálni, szükségem van rád.

– Halt számít ránk – bólintott Will. – Ki kell tartanunk.

– Csak hinned kell benne. Haza fogunk jutni, megígérem. Csak bízz bennem.

– Gilan, én így teszek – nézett rá komolyan a fiatalabb. – Amíg te hiszel ebben, addig én sem kételkedek. Nem foglak hátráltatni.

···

Hey!

Újabb rész, némi karakterbeli eltéréssel, de ezeket sehogy sem tudtam kihagyni. Remélem azért tetszik nektek.

És hát protective Gilan... KeLl EnNéL tÖbB??

:3