Fél óra múlva, az autó egy hatalmas kapun gurult be, körülötte szép fákkal, tengerpartra néző házzal. Nem hiszem el, hogy itt fogunk lakni! A tengerpart mellett!

- Pszt! Niall! Niall kelj fel! - simogattam az arcát, miközben szólítgattam az ír barátomat, aki szépen be is aludt a fél órás út alatt.

- Ebéd idő van anya? Menni kell? - suttogta még csukott szemmel, mire elnevettem magam.

- Nem Ni, nincs itt anyu, de ne aggódj, már itt az ebéd idő. - mondtam neki, miközben kinyitotta a szemeit. Azonnal felvirult, és már fel is ült, hogy kimehessen az ajtón.

- Eddig két dolgot csinált ez a gyerek. Evett és aludt. - szólt összeráncolt szemöldökkel a velem szemben ülő Liam, mind kacagtunk a megjegyzésén. - Ja és énekelt. Akkor három. - fűzte hozzá még, ezzel előcsikarva a kiszállni kívánó ír szösziből is a mosolyt.

- A hat tagúak, végre! - szólal meg egy őszülő hajú nő, aki a bejáratnál várt minket. Kipipálta a nevünket a listán, majd elmondta a napirendet.

10-11 óra Szoba becsekkolás
12 óra Ebéd
13-15 óra ének- és táncpróba
16-18 városba utazás & filmezés a versenyzésről
19 óra vacsora
20 óra szobában szabadfoglalkozás

- Akkor irány a szobátok fiúk lányok. - mondta, majd nagy elánnal a recepció (bár ebben nem vagyok biztos) felé indult, mi pedig csendben, bőröndökkel a kezünkben követtük őt. - Oh, mi is a nevetek? - fordult vissza felénk, mi pedig egymásra nézve, egyhangúan válaszoltuk:

- Még nincsen.

- Oh, hát az nagy kár! Egy hét múlva felléptek a zsűrik előtt, addigra találjatok ki valamit, mert ha nem, akkor kétlem, hogy sokáig eljuttok. - mondta két vicsor közt, s választ, vagy reakciót meg sem várva a pultra csapott, a recepciós lány legnagyobb meglepettségére. - Na, de! Caitlynn! A hatos bandának a kulcsait kérném! - a durván velünk egy korú recepciós, kihúzta a nevünket -habár nem mondtuk el neki-, és három darab kulcsot nyomott a kezünkbe.

- Miért három? - kérdeztem az idős kísérő nőre pillantva. Megállt a nagy, topogós cipőjében, és enyhén lenézően közölte:

- Hát, kettő srác az egyikbe, három srác a másikba, te pedig egy lánnyal a harmadikba. Fiúk és lányok nem aludhatnak egy szobába, csakha nem egy pár. Azt pedig erősen kétlem. - s már tovább is topogott, nekem pedig egy hatalmas kő esett le a szívemről, nem kell fiúkkal aludnom.
Félreértés ne essék, nem a fiú nemmel van bajom, de lányként fiúval aludni, vagy lakni, úgy, hogy nem a férjem, egészen...nos érdekes. Elsősorban a szagok, másodsorban a ruhák. Sorolhatnám, de nem hinném, hogy szükség lenne rá, minden lány megérti a helyzetem.

- Ki kivel megy szobára? - viccelődik Louis, mire mind felnevetünk, csak az idős hölgy nem, úgy látszik a humorérzékét próbálja kipótolni azzal a hatalmas magassarkúval.

- Én Zaynnel szívesen megyek egy szobába, amilyen csendes, nem hiszem, hogy sok vizet zavarna. - szólal meg Liam, mire Zayn leökölpacsizik vele és bemennek a 217es szobába, így eldöntve, hogy Niall, Harry és Louis egy szobába mennek, így ők is bevonultak a szobájukba, én pedig velük szembe lévőbe kaptam a kulcsom, így mentem, s szélesre tártam az ajtót.

- Hahó? Van itt valaki? - sétálok beljebb, mikor meghallom a fürdőből kiszűrődő hangokat, be is fogom gyorsan. Bezárom az ajtót, és kipakolok a bőröndömből a megmaradt üres ágyra.
Éppen a pólóimat raktam a szekrény polcára, mikor kisétált egy szál törölközőben a szobatársam, úgy tűnik a látványommal meg is ijesztettem rendesen.

- Jajj! Nem hallotalak, bocsánat! Mindjárt fel is öltözök. - kap szorosan a törölközöjéhez.

- Áh, ne aggódj, három lány testvérem és kettő fiú tesóm van, nem tudsz olyat mutatni, amit még nem láttam. - forgatom meg a szemem, mire elneveti magát, s gyorsan felkapja a kikészített ruháját az ágyról.

A szoba nem igazán ötcsillagos, de pár tinédzsernek és egy-két felnőttnek simán belefér, végülis nem pihenni jöttünk ide. Egyszerű, fehér falak, az ajtó közvetlen közelében van a borzasztóan unalmas barna színű szekrény, amiben négy polc van, fele-fele arányban pakoltuk a ruhákat. A szekrénnyel szemben található a fürdő, amibe még nem volt szerencsém benézni, de gondolom nem olyan rossz, ha van olyan, aki itt fürdik. A pici folyósó végén egy ajtó nélküli kereten át - lehet boltívnek indult, csak nem sikerült, gyanítom nem római származású az építész -, lehet betérni a hálórészlegbe. Semmi különös, két oldalon az egyszemélyes ágyak, mellettük egy-egy fiókos éjjeliszekrény lámpával, a fal mellett egy íróasztal szerűséggel - és a tipikus hoteli székkel-, amin két pohár, és a minibár tartalma, illetve a hotelnek a szobaszabályzata. Hosszú, téglalap alakú ablak van a másik lány ágya mellett, szinte csak bukóra lehet kinyitni, de egy kicsit messzebb az ágyaktól, inkább az íróasztal vonalában van egy kétszárnyú ajtó, ami kivezet az erkélyre.
Odasétáltam, és a legjobb műszaki tudásommal igyekeztem kinyitni, fogjuk rá, hogy könnyen is ment, és kiléptem a picike erkélyünkre. Egy rozoga műanyag szék, és mindig-hideg fémkorlát, lenyűgöző...
Le is ültem hirtelen a jó kis erkélyi székre, de rájöttem, hogy így a tájból annyit látok, mint csukott szemmel, tehát semmit, hát rögtön fel is álltam, rátamaszkodva a korlátra pedig megfigyeltem a tájat.
Értem már miért ilyen abszolút semmilyen helyen vagyunk, a hotel gáz, a táj pedig szemetgyönyörködtetően* szép. A sós víz fuvallata belekap a hajamba, így inkább le is engedem a copfom, és berohanva a fésűmért ki is fésülöm, hogy szép hullámosan hulljon a vállamra. A tengerpartig is ellátok, már sokan vannak ott, éppen fürdőznek, nevetnek, családokkal és barátokkal mulatnak.
Hirtelen kap el a honvágy, hiányzik a nagy családom és azok a napok, amikor még a napsütötte spanyol utcákat jártuk a testvéreimmel. Angliában nincs sok ilyen, mármint, hogy együtt járjuk az utcát, meg a napsütötte pillanat.

- Nagyon szép hajad van! - hallok meg mögülem egy hangot, így visszafordulva a szobatársamat látom meg, inmáron teljesen felöltözve. Rámmosolyog, s visszasétál az ágyához, én pedig követem.

- Köszönöm szépen. Egyébként Hannah vagyok. - mutatkozom be, de tenyeremet nem mutatom, hiszen épp a haját fésüli, egy igazán érdekes pozícióban, mégpedig úgy, hogy felfekszik az ágyra, hátrahajtja a fejét, hogy lelógjon, és úgy fésüli. Kicsit elkacagom magam ezen a procedúrán, mire sunyin rámkapja a tekintetét.

- Anyukám tanított meg, szóval ne röhögj! - nem hiszem, hogy megbántottam volna ennyivel, hiszen mosolyogva mondja, de inkább megemberelem magam és abbahagyom. - Sophia vagyok, egy lánycsapatból. Te egyedül? Vagy csapatban? - kérdezi mikor sikeresen összefogta a szőke haját, ami szerintem nem igazi, hanem festett, de ebbe inkább nem megyek bele.

- Hát egy csapatban vagyok, viszont én vagyok az egyedüli lány tag, amit nem igazán tudok hova rakni, mert...hát érted. - ülök le az ágyamra, miközben a telefonom felvillan.

- Értelek... Mi a neve a bandátoknak? - kérdezi végül, mire a vállamat vonom. - Nincsen még nevetek? Hujujj.... itt bajok lesznek. Én a Belle Amie-ben vagyok benne. Viszont most írtak, hogy csoport megbeszélés lesz ebéd előtt, szóval az étkezőben vagy majd itt a szobában tali. Szia! - és már ki is libbent az ajtón. Nem egy lassú lány, az is biztos. De milyen jó lehet lánybandában lenni... nem kilógni...

A telefonom mégegyszer felvillant, majd valaki hívni is kezdett, ezért abba kellett hagynom az ignorálását és felvenni.

- Haló? - szólok bele.

- Hannah azonnal gyere le az étkezőbe! Ha nem vagy itt ötpercen belül, saját magam rúglak hazáig! - egy mély bariton üvölt a telefonomon keresztül velem, úgy sejtem a testőrcsávó lehet az, akinek még mindig nem tudom a nevét. Azonnal kinyomom a telefont, és leveszem a pulcsimat, kikapom a fekete kardigánom a szekrényből, és elhúzok a szobából.

A recepciós lánytól megkérdezem, hogy merre van az étkezde, így ő bájos mosollyal - ami lassan a fejére fog ragadni -, elkísér odáig, így mikor belépek a helyiségbe, azonnal elkapom a testőremberünk figyelmét.
Feláll és látványosan dühösen odajön mellém, beállít a sorba, hogy megkaphassam az ebédem. Három féle ételből lehet választani: sült hús krumplival, valami szósszal nyakon öntve, lasagne, és valami rakott dolog.
Három közül csak a lasagne nézett ki ehetőnek, így azt gyorsan ráraktam a tálcámra, elvettem egy almát és már indultam is a fiúk asztalához, a nyakamba lihegő hatalmas testőr emberrel.

- Szia Hannah! Mit eszel? - kérdezi Niall mikor leülök, habár teleszájjal és ír akcentussal alig értem, így csak rábökök a tálcámra. Nagy szemekkel nézi és szinte azonnal rákérdez, hogy belekóstólhat-e. Természetesen igennel válaszolok, és leveszem a kardigánom, hogy ne lógjon bele a tányeromba.

- Mondd te lány, olvastad-e azt a kibaszott leírást, hogy ma mit fogunk csinálni, vagy a havibaj elterelte a figyelmed? - förmed rám a testőrcsávó, teljesen jogtalanul nagy lenézéssel, így ráemelem a tekintetem, és közlöm, hogy persze olvastam. - Akkor miért nem jöttél időben ki a szobádból? Meeting volt a mosdóban, vagy mi a fasz? - miért ilyen lekezelő velem ez az ember? Mi a feszkes fene baja van velem?

- Nyugodjon már meg maga izomkolosszus. Hannah itt van, él és virul, nem három órával előbb jött, szóval hagyja abba ezt a bunkózást, mert csak az idejét vesztegeti vele. - szól rá Zain, úgy látszik őt is zavarta ez a piszkálódás, vagy csak ilyen udvarias, hogy megvéd. Mindenesetre én egy "köszi"-t odasúgtam neki, válaszként pedig mosolyt kaptam.

- Utálom a kölyköket. - suttogja maga elé a már két perce lefagyott testőrünk, mi pedig elkezdünk kuncogni a kijelentés hallatára.

És hol van még a java!

*= mire ezt leírtam...