Faith:
Eddig tetszik az egyetem. Azon kívül, hogy a sok kötelezők és beadandók mellett a vizsgáim okozta stressz néha komolyan kiborít - annyira, hogy az első hét után a nővéremnek kiakadtam, miszerint nekem ez nem fog menni - igazából jó élményeim vannak. A szaktársaim jófejek; az irodalom órámon, amit szabadon választottam a plusz kreditért, a tanár nagyon szimpatikus és igazából a többi tanáromra sem igazán lehet panasz. Na jó, talán akad egy-kettő, akitől kiver a víz, de azt hiszem, hogy ez normális. Elvégre nem szerethetünk mindenkit és engem sem szerethet mindenki. Mondjuk ez a tanár, akit nem bírok az éppenséggel egy igazi barom, de ilyen biztos, hogy minden suliban van. A gimnáziumomban is volt nem egy, nem kettő.
Ja és ami a szaktársaimat illeti, ott sincs miért kiakadnom. Van egy srác, akitől a falnak megyek, mert folyamatosan okoskodik, kötekedik a tanárral, a bemutatkozáskor közölte, hogy magázzuk és kábé a harmadik mondata az volt, hogy Stephen Kinget egy szófosó baromnak tartja -, ami számomra kissé érdekes volt - de a többiek jófejek. Erről a fiúról viszont már kábé az egész kar tud, ugyanis a közös óráink más szakosokkal és a pletykák, erősen meggyorsították azt, hogy őt megismerjék. Ráadásul a felsőbb évesek viszonylag sok programot szerveztek még a szemeszter megkezdése előtt, hogy legyen esélyünk ismerkedni és ez a srác ott is brillírozott. Viszont a többiek pozitív csalódások voltak és ez minden nap csak egyre mélyebb érzés, mert jól érzem magam velük. Nem hiszem, hogy azért életre szóló barátokat szerzek, de persze ki tudja.
Azonban az kifejezetten jellemző rájuk, hogy nem jönnek túl korán, ami egy újabb jó pont, mert szeretek reggelente egyedül lenni és lélekben felkészülni a napra. Éppen ezekért most egyedül ülve, zenét hallgatva táplálok magamba egy kis kaját, hogy a hasam ne kezdjen hangos korgásba az óra közepén. Próbálok felkészülni erre az órámra fejben, ugyanis a nő, aki tartja olyan maximalista, hogy ijesztőbben hat, mint bármelyik férfi tanárom és közben olyan fiatal, hogy az első óránkon azt hittem, hogy egy diák. Konkrétan nem értettem, hogy miért áll ki a katedrára, amíg be nem mutatkozott.
A baj csak az, hogy bármennyire is igyekszem koncentrálni, a gondolataimba mindig beférkőzik valaki. Egészen pontosan az, ami tegnap történt Nathan és köztem. Ha nem estem volna pánikba, akkor lehet, hogy hülyeséget csináltam volna, amire mélyen belül minden porcikám vágyott. Talán még jól is jött, hogy kiborultam, mert így észhez tértem, mielőtt olyat tettem volna, amit akár a munkám is bánhat.
Morgást hallok, de a bedugott fülemtől nem hallom rendesen. Megállítom a zenét, visszateszem az elejére - ahogy minden alkalommal, amikor abbahagyom a zenehallgatást - majd kiszedem a fülemből a fülest és felnézek. Abban a pillanatban, hogy megpillantom a fiút, lefagyok.
- Jó reggelt, cukorfalat - köszön újra vigyorogva. - Hallottam, hogy csak egy órád lesz ma, így siettem ide, ahogy csak tudtam.
- Jó...jó...reggelt - habogok, mint egy idióta. - M...miért is siettél ide?
- Két okból kifolyólag is - támaszkodik az asztalra.
- Drága lesz - szúrom közbe, de Nathannek természetesen meg sem kottyan a csípkelődés.
- Az egyik ez - nyúl a táskájába és elém rak egy doboz különleges csokit.
A folyosón ülő lányok közül többen is irigykedő pillantásokkal bombáznak, mások sokkal inkább kinyírnak a tekintetükkel. Gondolom ezt annak köszönhetem, hogy Nathan leült hozzám és beszélgetünk.
- Kicsit félve vettem meg ezt, de aztán rájöttem, hogy te vagy annyira vagány, hogy a különlegességeket szeresd, így bátorkodtam ezt hozni neked - vigyorog még mindig magabiztosan, de engem csak jobban összezavar.
A körülöttünk lévőket pedig csak jobban dühíti a dolog, már fel is szisszennek és morgolódnak.
Esküszöm, hogy engem még ma kinyírnak ezek a lányok.
- É...és - még mindig alig jutok szóhoz a meglepettségtől, ami baromira bosszant, így egy nagy levegővel összeszedem magam és újrakezdem. - És pontosan ezt miért is kaptam?
Nathan mosolya lehervad és komoly tekintettel a szemembe néz.
- Amiért tegnap megijesztettelek - feleli gyöngéd hangon, nekem pedig újra elakad a lélegzetem.
Sőt, leesik az állam. Kábé majdnem a padlón koppan.
Úgy néz ki, hogy a nagy Nathan O'Brien, aki nem visz a saját szobájába lányt, nehogy össze kelljen azzal bújni, tud érzelmes is lenni. Vagy legalábbis kedves lenni egy nőneművel.
Pontosan ez az, amit mondtam a nővéremnek. Talán Nathan seggfej, de virít róla, hogy valójában tele van érzelmekkel. És hozzá ilyen csomagolásban van. Azt hiszem, hogy részben megértem a lányokat, akik most legszívesebben kikaparnák a szemem. Van egy olyan érzésem, hogy ők nem kaptak csokit Nathantől, de mégcsak nem is beszéltek vele néhány mondatnál többet. Legalábbis az ágyon kívül biztosan nem. Ott is maximum arról, hogy mit és hol csináljon vele Nathan.
- Nathan, ez nem szükséges - ingatom meg a fejem. - Megmondtam, hogy nem tőled ijedtem meg és ho...
- Szeretném, ha elfogadnád - szakít félbe és elém tolja a dobozt.
Percekig mérlegelek. Beharapom az alsó ajkam, miközben meredek a dobozkára, amin megmutatják, hogy milyen csokoládékat rejt. Nem fogok hazudni, elég csábítóak az édességek benne, de nem akarom, hogy Nathan rosszul érezze magát a tegnap miatt. Vagy azt, hogy rám költse a pénzét.
- Van értelme vitatkoznom? - nézek végül vissza rá, ami újabb mosolyt csal az ajkaira.
- Akár meg is próbálhatod - kacsint rám. - De indulj ki abból, hogy a bulin is mellettem aludtál végül - teszi hozzá, s a lány, aki éppen mögötte sétál el, egy pillanatra lemerevedik.
Én komolyan meghalok ma.
Sajnos tudom, hogy igaza van, így nem is küzdök ellene. Nem azért, mert nem hiszek abban, hogy képes lennék megnyerni ellene egy vitát, hanem azért, mert tudom, hogy ezt a vitát nem éri meg lefolytatni. Elvégre egy csatába sincs értelme belemenni, ha tudjuk, hogy már a kezdésnél vesztésre állunk.
Nathan miattam képes volt elmenni, megvenni ezt a csokit, ami a különlegességét figyelembe véve, nem volt olcsó mulatság. Nem szeretném, hogy rám költsön, de azt hiszem, hogy hamár megtette ezt értem, akkor a minimum az, hogy elfogadom az ajándékát.
- És mi a másik? - kérdezem közelebb húzva magamhoz a csokit, ami szélesíti Nathan mosolyát.
- A másik? - kérdez vissza, felvonva az egyik szemöldökét.
- Azt mondtad, hogy két okból kifolyólag siettél ide. Az egyik a csoki volt, mi a másik? - harapok a fornettimből.
- Ja igen - túr a hajába, ami még enyhén nedves.
Kétség sem fér ahhoz, hogy edzésről jött ide. És ettől a ténymegállapítástól a fejembe bekúszik egy kép, ahogy ő a zuhany alatt áll. A tegnapi jelenet után, amikor rányitottam, ez a kép most igen pontosra és élesre sikerül. Egy hasonló képzelgéssel nyugtattam le magam tegnap, viszont most ez elkezdi feltüzelni a véremet, ahogy eszembe jut az a vonzalom, amit az irányába éreztem.
Nem is olyan régen még nem is ismertem a srácot, most pedig róla fantáziálok és életemben másodjára eszembe jut, hogy milyen lenne egyetlen éjszakába keveredni, méghozzá vele. Aztán gyorsan el is oszlatom ezt a gondolatot. Egyrészt, mert a főnökeim fiáról van szó; másrészt, mert tudom, hogy nem vagyok képes az egyéjszakásokra; harmad részt pedig azért, mert csak úgy szimplán sem Nathannel kellene megszegnem ezt a dolgot.
- És meg is tudom, hogy mi az, vagy megtartod magadnak? - vonom fel a szemöldököm a vizemből kortyolva.
- Igen, persze. És talán a csokit tekinthetnéd a tegnapi és ezen oknak az előre eng...
- Nathan, bökd már ki - forgatom meg a szemem. - Te egyenesebb vagy a félrebeszélésnél.
- Csak gondoltam, hogy puhítalak egy kicsit előtte, de akkor rendben - bólint természetesen mosolyogva. - Szóval, ahogy tegnap láttad, egy igazi rajzművész veszett el bennem, de egy ideje nem gyakoroltam. Úgyhogy azt hiszem, hogy itt az idő, hogy újrakezdjem ezt a jó szokásom. És amíg te a saját bevallásod szerint egy másik képről szeretsz rajzolni, addig én választani szeretek egy modellt, akit lerajzolok. Így arra a következtetésre jutottam, hogy mivel leleplezted rejtett tehetségem és arra biztattál, hogy kezdjem el újra ezt a hobbim...
- Én csak megjegyeztem, hogy jól rajzolsz - nevetek fel a fejemet ingatva. - Nem mondtam, hogy kezd újra.
- Valóban? - biccenti oldalra a fejét és úgy tesz, mintha elgondolkozna, de a szemén látom, hogy nem sikerült kizökkentenem. - Hah, akkor biztosan félreértettem valamit. Na mindegy, a lényeg az, hogy szeretném, ha te lennél az a modell, akit lerajzolhatok.
Először azt hiszem, hogy viccel, így megint felnevetek, de látva a komoly tekintetét, ledermedek.
- Várjunk, te ezt komolyan mondod?
- Hiszen te magad mondtad, hogy őszintébb vagyok a mellébeszéléseknél.
- A vicc nem is mellébeszélés - helyezkedem a székemen zavaromban.
- Hát pedig ez se nem vicc, se nem kamu, se nem időhúzás. Szeretnélek lerajzolni. Kizárólag ruhában - teszi hozzá komolyan, de aztán megint elvigyorodik. - Legalábbis kezdésnek, hacsak te nem akarsz mást.
Összegyűröm a zacskót, amiben eddig a fornettik voltak, majd fejbe dobom vele.
- A szüleid azért fizetnek, hogy vigyázzak a gyerekeikre, nem pózolgatni megyek át hozzátok. Különben is, úgy tudom, hogy te nem sűrűn vagy otthon, mégis eddig minden alkalommal jelen voltál, amikor én is. Nem kellene inkább a szociális életedet javítva bejutni néhány lány bugyijába?
- Nem - ingatja a fejét az arcomat fürkészve - a szociális életem tökéletesen szárnyal és ez sokkal jobb bulinak számít. Ami pedig a lányokat illeti, hétvégén buli van, az kárpótol - hajol közelebb, s halkabbra veszi a hangját. - Tudod, idegen helyen esély sincs összebújni.
- Elragadó - jegyzem meg elhúzva a számat. - A lényeg ugyanaz. Én azért vagyok ott, hogy felügyeljem a...
- Felügyelsz engem is - vágja rá félbeszakítva.
- Nathan, kérlek, ne légy gy...
- Azt mondtad, hogy azért fizetnek, hogy vigyázz a gyerekeikre - fojtja ismét belém a szót. - Ha jól tudom, én is a gyerekük vagyok, mégha ezt ők szívük szerint le is tagadnák.
Összeszorul a szívem, amiért Nathan úgy érzi, hogy a szüleik nem szeretik őt. El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet, ha rossz a kapcsolatunk a szülőkkel, nekem világ életemben támogató családom volt, soha nem hívtak bébiszittert, hogy figyeljen ránk, így tény, hogy Mr. és Mrs. O'Brien nevelési technikája számomra igen idegen, de azt nem akarom elhinni, hogy nem szeretik a gyerekeiket.
- Nathan - nyúlok át az asztalon és megfogom a kezét, majd finoman megszorítom azt.
Még több gyilkos pillantást érdemlek.
Esküszöm, hogy lassan szólok valamelyik barátomnak, hogy jöjjön ide óra után, biztosítéknak, hogy ne gyilkoljanak meg.
- Áh, nem érdekes - legyint egy vállrándítás mellett. - A lényeg az, hogy én is a gyerekük vagyok és szerencsére zseni is.
- Hogy-hogy nem? - szúrom közbe, de erre sem figyel.
- Addig úgyis nálunk kell lenned, amíg a szüleim haza nem érnek, viszont a srácoknak takarodó idejük van. Különösképpen a picinek. Miután ők lefeküdtek, rengeteg időd van, amíg az őseim haza tolják a képüket. Vagyis azt az időt akár fordíthatnád rám is - cirógatja meg a kézfejem.
- Olyankor szoktam tanulni és folytatni a beadandóim az...
- Igen, tudom, a kritika - szakít félbe - de én akkor is le tudlak rajzolni, amikor te tanulsz. Sőt, ami azt illeti, minél több pozitúra és beállítás, annál több rajz születik. Így mindenki nyer.
- Egészen pontosan miért is szeretnél annyira lerajzolni engem? - biccentem oldalra a fejem, ugyanis elképzelésem sincs, hogy honnan ez a nagy lelkesedés hirtelen. - Biztos vagyok benne, hogy bármelyik lány szívesen pózolna neked még akár akt képekhez is.
- Ebben én sem kételkedem, ne aggódj - nevet fel.
Nem akarom beismerni, de a nevetése az én ajkaimat is felfelé görbíti és megborzongat.
- Akkor?
- Megsúgom, csak gyere közelebb - csábítgat az ujjával.
- Innen is tökéletesen fogom hallani, ebben biztos vagyok - fonom keresztbe a karjaim a mellkasom előtt.
- Oké - dől hátra a székében és ő is utánozza a mozdulatom. - Mások simán pózolnának nekem, de az én érdeklődésemet te keltetted fel. Meg akarlak ismerni, plusz tudtam, hogy kihívás lesz téged rávenni.
- Nathan O'Brien meg akar ismerni - kapok a mellkasomhoz megjátszott izgalommal. - Úristen, mindjárt elájulok, pedig azt hittem, hogy nem is vagyok az esete.
- Akarod, hogy elkapjalak? - mosolyodik el oldalra biccentett fejjel. - Tegnap megbeszéltük, hogy kamuztam, szóval annyira ne lepődj meg.
- Van egy rossz hírem, szépfiú. Eddig anyudék nem telefonáltak, hogy ma is kellenék.
- Hidd el, fognak. Nagyon tárgyalnak valakivel, meg idióta üzleti vacsorákra járnak most. De ha ma nem, akkor a napokban biztosan jössz hozzánk. Szóval? Annyira szépen kérlek - biggyeszti le az alsó ajkát.
- Hát persze, egy igazi jófiú vagy.
- Azért ne sérts meg - kap a mellkasához.
- Még meglátom. Átgondolom a feltételeit, Mr. O'Brien és tárgyalhatunk majd róla, ha önnek is megfelel.
- Van még egy feltételem - hajol megint közelebb.
- Mégpedig?
- Ha azt akarod, hogy viselkedjek, ne magázz engem és ne hívj Mr. O'Briennek.
Nagyot nyelek a szavaitól, de igyekszem uralkodni magamon, miközben a sok tekintettől már érzem, hogy haldoklom.
- Legyen - nyögöm ki végül. - Ha belemegyek, akkor majd nem magázlak. De nekem is van egy feltételem.
- Hallgatom - vágja rá azonnal, gondolkozás nélkül.
Tényleg nagyon akarhatja azt a rajzot.
- Ide kell jönnöd óra után, hogy ne nyírjanak ki a rajongóid.
Nathan ismét felnevet. Hátravetett fejjel hallatja a rekedtes kacaját, majd visszanéz rám.
- Itt leszek, cukorfalat. Ne aggódj, nem hagyom, hogy bántsanak téged, megvédelek.

Nathan:
- Szóval, miért is lettünk ide áthívva? - kérdezi Eddie, amikor leborul a kanapéra.
- Ezt úgy mondod, mintha soha nem hívnálak - vágom hozzá az egyik párnát.
- Nem, ezt úgy mondom, mintha napokra eltűntél volna. Oh várj, hiszen pontosan így volt - vigyorodik el, amivel kiérdemli a középsőujjam. - Ma is jön a kis gólya? Azért vagyunk itt?
Igen.
- Részben - ismerem be. - Másik részben viszont azért, mert az őseim nincsenek itthon és így megcsapolhatjuk a piás szekrényt, hogy kicsit kikapcsoljunk.
Egy éven belül papíron is felnőtt vagyok és a szüleim szinte minden helyzetben szarnak rám, de ahhoz ragaszkodnak, hogy ne alkoholizáljak, amíg nem vagyok nagykorú. Egy naiv külső szemlélő azt hinné, hogy azért, mert féltenek, de a valóság az, hogy szerintem csak a saját jó hírnevük miatt. Elvégre milyen lenne, ha kiderülne, hogy a tökéletes családfők egyik fia iszogat egy bárban?
Pedig biztos vagyok benne, hogy anno ők sem huszonegy évesen kezdtek inni, hanem már bőven a tizenhat körüli korszakban. Persze akkor még nem számított, hogy mit tesznek, nem hozták le az újságok és nem került be a hírekbe sem, ha egy egyetemi botrány keveredett egy bulijukból. Ez is az okok közé tartozik, amiért magasról leszarom a figyelmeztetéseiket, hogy ne igyak. A többi közé tartozik az, hogy soha nem iszom annyit, hogy elveszítsem az önkontrollom; az, hogy kiakasztja a szüleimet és az, hogy igazából rohadtul nem érdekel, hogy mit mondanak. Talán akkor nem így lenne, ha kicsit is normálisan kezelnének minket és foglalkoznának is velünk az idióta szabályokon kívül.
- Meddig akarod még őket bosszantani? - érdeklődik Louis halovány mosollyal.
- Hát...amikor Faith idekerült, már a nevemet sem mondták ki a bemutatásnál. Én voltam Nathaniel legnagyobb öccse és azóta kábé nem is beszélnek velem, szóval nem hiszem, hogy jobban ki tudom hozni őket a sodrukból. Lassan már csak kitagadni tudnak, de azt nem tennék meg, mert milyen lenne, ha a nagy politikus és üzletember, meg híres divattervező felesége kitagadnák a fiúkat? Akkor borulna a tökéletes család képe.
- Meddig nem jönnek ma haza?
- Gőzöm sincs - vonom meg a vállam. - Valószínűleg Faith előbb tud majd választ adni erre a kérdésedre. Komolyan nem állnak szóba velem, hacsak nem muszáj vagy épp nem leszidni akarnak valami miatt.
- Hát, hamár itt vagyunk és végre szóba is állsz velünk, akkor használjuk ki és...
- Egy kis dombra lecsücsülünk, csüccs - fojtja Eddie-be a szót Faith, aki épp belép az ajtón a legkisebb húgommal.
- Akkor színezünk?
- Persze, csak előbb együk meg a fagyit, nyugodtan a nappali... - lemerevedik, ahogy meglát minket az említett szobában - ban - nyögi ki az utolsó szótagot végül. - Nem tudtam, hogy vendégeink lesznek - kapja rám a tekintetét.
- Áthívtam a barátaim, mivel napok óta nem lógtam velük már.
- Senki nem láncolt ide, hogy maradj - fonja keresztbe a karjait a mellkasa előtt, ügyelve, hogy ne kenje össze magát a fagylalttal.
- Én már most kedvelem - vigyorodik el Eddie végigfuttatva a szemét a lányon. - Szia, Eddie Severide vagyok - pattan fel, majd a kezét nyújtja Faith-nek.
A bébiszitterünk egy darabig csak nézi Eddie kezét, majd összepréselve elhúzza az ajkait, végül csak elfogadja azt.
- Faith Montgomery - mutatkozik be.
- Louis Cruse - nyújt kezet a másik haverom is egy kedves mosollyal, ami mintha kicsit oldaná a kezdeti sokkot Faith-ben.
- Faith Montgomery - ismétli neki is bemutatkozva, majd felemeli Nicole-t és beülteti a szabad fotelbe.
Az arca megrándul, mintha fájdalma lenne, de nem panaszkodik.
- Amúgy, a többiek merre vannak? - pillant rám Eddie, miután visszaült, de mielőtt válaszolhatnék, Faith megteszi helyettem.
- Jacob és Mike még edzésen vannak, Rose a barátnőivel plázázik, Christinának pedig szintén edzése van. Mrs. O'Brien azt mondta, hogy a fiúk öt körül érkeznek majd, Christina lassan itthon lesz, Rose pedig hatra ér haza. A vacsorát is így készítem majd elő. Két fővel többre kell terítenem?
- Semmit nem kell csinálnod - rázom meg a fejem. - Mindenben segítünk majd, nem púpnak vagyunk itt a nyakadon. Hogy-hogy te mentél Nicole-ért az oviba?
- Hát, anyukád azt mondta, hogy nem tud rólad semmit, hogy hol leszel vagy mi a terved, én pedig oda kellett, hogy adjam az időbeosztásom, hogy egyeztetni tudjunk és mivel korán végeztem a suliban, aztán leedzettem, megkért, hogy menjek én érte - fejti le a kicsiről a dzsekijét. - Aztán gondoltam, hogy elmegyünk fagyizni, amíg jövünk haza - koppint Nicole orrára, mire a húgom felkacag.
Mind a hárman mosolyogva figyeljük a jelenetet, de engem mégis dühít a dolog.
- Szóval már sofőr is vagy, vagy mi? - bukik ki belőlem feszülten, amire Faith azonnal felkapja a fejét.
- Bébiszitter vagyok, abba az is beletartozik, hogy elugrom a kicsiért és elviszem a játszótérre, ha úgy van vagy sétálni megyünk. És különben is, gyalog jöttünk - vonja meg a vállát egy halvány mosollyal, de én kezdek rosszul lenni.
Néha igazán undorító, hogy a szüleim mennyire magától értetődőnek veszik, hogy vannak emberek, akik nekik dolgoznak. Lehet, hogy ez is Faith feladatai közé tartozik, de nem hiszem el, hogy nem képesek elmenni a saját lányukért az óvodába.
- Bocsássatok meg, de felfordult a gyomrom, innom kell egy kis vizet - állok fel. - Ti kértek valamit? - nézek vissza a vállam fölött, de nemleges választ kapok mindenkitől.
Hamár kint vagyok, nem csak iszom, de az arcomat is megmosom, hogy lehűtsem magam mert komolyan rosszul vagyok a saját szüleimtől. Eljutottam idáig. Oda, hogy felfordul a gyomrom a szüleim viselkedésétől. És mégcsak rájuk sem önthetem mindazt, ami bennem van, mert a tesóim előtt nem borulhatok ki. Én vagyok a támaszuk, aki tartja bennük a lelket, amikor Nathaniel nincs itt, ha én is összezuhanok, akkor nem fognak tudni rám sem támaszkodni, de ez akkor is kiborít.
Faith a pár nap alatt jobban kezelte őket és többet tett értük, mint eddig bármelyik vén banya és ők így sem félnek jobban terhelni őt.
Undorító.
- Minden rendben? - hallom meg Faith hangját mögülem, amire azonnal felkapom a fejem.
- Persze - nézek a szemébe. - Persze, minden oké, csak innom kellett egy kis hideg vizet.
- Bent azt mondtad, hogy rosszul vagy - lép közelebb, amitől megcsap a zöldalmás illata.
Imádom az illatát.
- Nincsen semmi bajom - mosolyodom el halványan - csak kicsit kibuktam az őseimre, amiért így ugráltatnak, de jól vagyok.
- Biztos? - teszi a kezét a homlokomra. - Figyelnem kell a gyerekeikre és képzeld, ma az egyik pimasz hokis azt mondta, hogy neked is kapnod kell a figyelmemből - borzolja össze a hajam mosolyogva.
- Nem tudom ki volt, de egy igazi zseni lehet a srác - kapom el a csuklóját vigyorogva, ám ő elkomolyul.
- Ez a munkám, Nathan, ne akadj ki miatta, rendben? Különben is élvezem, hogy Nicole-ra vigyázhatok. Látod? Még fagyit is ehetek közben - nyalint a másik kezében tartott hideg édességből.
Apró mozdulat és mégcsak nem is olyan szándékkal történik, hogy engem húzzon, de akaratom ellenére is bekúszik a fejembe a kép, ahogy az én testemen fut a nyelve és ettől határozottan elindul valami a testemben. Igyekszem uralkodni magamon, de a tekintetemben látni lehet, hogy mi jár a fejemben, mert a következő pillanatban Faith a számnak nyomja a fagylaltot.
- Hűtsd le magad, szépfiú - lép hátrébb mosolyogva. - És ne stresszelj azon, hogy a húgodért mentem - nyal újra a fagyiból, de ezúttal tényleg arra megy, hogy engem húzzon, ugyanis a gombóc tetejét bekapva nyal belőle. - Ő legalább kedvel a tesóid közül.
- A többiek is fogják kedvelni, Miss Montgomery. Csak idő kérdése.
- Miss Montgomery? - vonja fel a szemöldökét. - Nem arról volt szó, hogy nem magázódunk?
- Nem - görbülnek felfelé az ajkaim, miközben megrázom a fejem. - Arról volt szó, hogy te ne magázz, ha azt akarod, hogy viselkedjek.
- Ah, szóval kettős mércét alkalmaz, Mr. O'Brien? - biccenti oldalra a fejét és a magázódástól bizseregni kezd a gerincem mente.
- Nem, ez sem igaz. Valójában figyelmeztetést adtam, hogy hatással van rám a magázódás, ellenben ez nem volt viszonozva.
- Feltűnt, hogy az elmúlt két percben többször mondtuk ki, hogy magázódás, mint más egész évben? - nevet fel Faith azzal az édes kacajával. - Talán jobb is, ha hagyjuk a témát. Maradjunk annyiban, hogy tabu - indul el vissza a nappaliba.
- Szóval neked is megmozgatja a fantáziád? - indulok utána. - Csakmert, ha igen, akkor...
- Azt mondtam, hogy hűtsd le magad - nyomja ismét a számnak a fagyit.
A hirtelen mozdulattól először megtorpanok, majd lenyalom a számra került édességet.
- Mentás-málna - állapítom meg. - Tudtam, hogy különleges az ízlésed. Akkor a csoki is ízleni fog - indulok újra utána.
- Még nem kóstoltam, de majd meglátjuk. Viszont igazad van valamiben - pillant rám a válla fölött - igazi ínyenc vagyok.
Nem várja meg, hogy reagáljak, hanem bemegy a nappaliba, ahol Nicole már Louis ölében ül és azt meséli, hogy milyen napja volt. A két barátom olyan csillogó tekintettel hallgatja a kicsit, mintha a világ legérdekesebb sztoriját mesélné éppen nekik. Igen, még Eddie is, aki mindig játsza az "igazi pasit".
Nem csoda mondjuk, Nicole-nak nem lehet ellenállni. Sőt, pár pillanaton belül Faith és én is leülünk hallgatni a picit és legalább olyan érdeklődve hallgatjuk, pedig biztos vagyok benne, hogy Faith már egyszer fültanúja volt ennek a történetnek, amíg jöttek haza. De a húgom teljesen megbabonáz minket. Oly' annyira, hogy miután elfogyasztják a fagyikat, képes rávenni minket is arra, hogy velük együtt színezzünk.
Ha valaki most meglátna minket, biztosan kinevetne, ahogy a három bazi nagy hokis egy papír fölött görnyedve, Disney-hercegnős színezőkkel bajlódik, de igazából jól érzem magam. Viszont bírni annyira nem bírok magammal. Főleg akkor nem, amikor felnézek a képről és meglátom, ahogy Faith beharapott ajkakkal koncentrál, hogy ne menjen ki a vonalból.
- Na és, gondolkoztál már az ajánlatomon? - érdeklődöm hátradőlve, hogy kiegyenesítsem a gerincem kicsit.
Faith felkapja a fejét és elvált ajkakkal néz rám. Ha akarná, sem tudná leplezni a döbbenetét. Van egy olyan érzésem, hogy nem számított arra, hogy a többiek előtt fogom megkérdezni tőle a dolgot.
- Ajánlat? Milyen ajánlat? - kérdezi Louis köztünk kapkodva a tekintetét.
Faith mélyen a szemembe néz és nagyot nyel. Biztos vagyok benne, hogy fejben már megfojtott egy kanál vízben. És mégis mosolygok. Mosolygok, mert a szemében olyan tűz van a düh által, hogy abba szinte beleborzongok.
- A drága csapattársatok ma megkeresett a kampuszon - dobja meg a haját végül és visszahajol színezni. - Egyébként köszi, mostantól vagy húsz csajra figyelnem kell, hogy ne nyírjanak ki - pillant rám grimaszolva. - Jobb lesz, ha a hétvégén odateszed magad és kárpótlod őket, mert nem szívesen keverednék egy általuk nevetségesen rossz technikát alkalmazó harcba.
- Esküszöm, hogy minden mondatával egyre jobban megkedvelteti magát velem - vigyorodik el Eddie nagyokat pislogva. - Általuk nevetségesen rossz technika? Ezekszerint te tudsz verekedni?
- Édesapám a jelenlegi vállalkozói állása ellenére igen tapasztalt. Fiatal korában kidobó volt és több küzdősportban is remekelt, így tanított nekünk pár technikát. Talán a tudok verekedni erős kifejezés, de van egy olyan érzésem, hogy a műkörmös, nulla izommal rendelkező cicababákat azért le tudnám győzni, ha hajtépéshez folyamodnának. De talán, ha a barátotok hétvégén szépen bánik majd velük, akkor nem lesz gond - kacsint rám a szőkeség.
- Komolyan egyre jobban kedvellek, kislány.
- Az attól függ - fonom össze a karjaim a mellkasom előtt - te is ott leszel a hétvégén?
- Nem szeretem a bulikat - ingatja meg a fejét. - Plusz dolgozom. Tudod, a szüleid tárgyalásra mennek.
- Nem fogsz dolgozni a hétvégén - jelentem ki és megint elkezdenek befeszülni az izmaim. - Nem lehet, hogy egész héten gürizel. Beszélek Nathaniellel.
- Nathan...
- Nincs értelme vitatkozni - szakítom félbe határozottan, ami miatt Faith lesüti a szemét. - Ne haragudj, nem ellened szól.
- Tudom, semmi baj - színez tovább.
- Pontosan mi is az ajánlat? - érdeklődik Louis, visszatérve az eredeti témához.
- A szépfiú rajzolni akar és azt akarja, hogy én legyek a modellje.
- Abbahagyod a szépfiúzást? - kérdezem, de az ajkaim felfelé görbülnek.
Hihetetlen, hogy egy pillanat alatt képes elterelni a figyelmem a szüleimről.
- Na és te a cukorfalatozást és a kis gólyázást? - vonja fel a szemöldökét.
- Kizárt - vágom rá a fejemet rázva.
- Akkor te is szokj hozzá. Az egód biztos imádja ezt a megnevezést.
- Mi az az egód? - pillant fel Nicole a saját lapjáról.
- Az ego valójában ént jelent latinul - magyarázza Faith - de ebben az esetben azt jelképezi, hogy a bátyádnak nagy az arca - néz vissza rám, mire Nicole kacagva feláll és hozzám jön, majd a kis kezét az arcomra nyomja.
- Tényleg nagy. Nagyobb, mint a kezem - kuncogja.
- A kezed, amit mindjárt befalok - kapom el a kicsit és úgy teszek, mintha megenném, amitől ő egyre jobban nevet.
- Nagyon nagy a szókincsed - néz közben Louis a lányra. - Sokat olvasol?
- Igen, nagyon szeretek írni és olvasni is - biccent Faith és láthatóan zavarba jön. - Kicsi koromban elkezdtem megtanulni olvasni, azóta pedig falom a könyveket.
- Mennyire voltál kicsi?
- Négy éves - kortyol a vizéből Faith, s a válaszától mind a hármunk álla leesik.
- Négy? - kérdezzük egyszerre, amitől Faith arca pirosra vált.
- Igen - süti le a szemeit - átlag feletti IQ-val rendelkezem.
- Oké, hivatalosan is kedvelem, Nathan, nem ba...szúrhatod el - mutat rám Eddie, korrigálva a káromkodást, mielőtt kimondaná a kicsi miatt.
- Én is akarok olvasni - kiált fel Nicole, majd Faith-hez rohan. - Megtanítasz?
- Oh - szeppen meg a lány és rám pillant - a tesóid is tudnak olvasni, prücsök. Legalábbis abból ítélve, hogy Nathan irodalomra jár, erre merek következtetni - küld felém egy kihívó pillantást.
- Akkor együtt tanítsatok meg - ugrál a kicsi, majd hozzáteszi: - kérlek.
- Dehát akkor ki fogja kiszínezni Anna hercegnőt? - kérdezi kedves mosollyal Faith, amivel el is tereli a figyelmét a picinek, én pedig mosolyogva figyelem, ahogy a húgom visszaül színezni.
- Még beszélünk róla majd azért? - pillant fel kiskutya szemekkel, aminek Faith sem tud ellenállni.
- Persze, pöttöm, megbeszéljük - ígéri a lány, de szegénynek nincs nyugta, mert Eddie máris teszi fel a következő kérdést:
- Na és belemész a modellkedésbe?
- Még mérlegelem a feltételeket - akasztja össze a tekintetünket. - Meglátjuk, hogy a haverotok meg tud-e győzni.
- Menni fog, ne aggódj - kacsintok rá, amire szemforgatással válaszol.
Imádom, hogy így dacol velem.
És máris megtudtam róla két új infót.