Faith:
Tapintani lehet a feszültséget a házban. Vagy lehet, hogy csak én érzem? Nem hiszem, de benne van a dologban, ugyanis, amikor ma délután megérkeztem az O'Brien házba, a legkisebb O'Briennel, Nathan otthon várt. Vagyis... azt nem tudom, hogy engem várt-e, de az biztos, hogy napok óta először, nem máshol tartózkodott, hanem a házukban. Mintha csak megérezte volna a bizonytalanságom, a kétségbeesésem és azt, hogy belementem, hogy hétvégén bulizni megyek Rivennel. Mint kiderült, nap közben belehúzott és ugyan ki kellett hagynia pár óráját, de befejezte a saját részét a projektmunkából, így végre - az ő állítása szerint - itt tud lenni velünk.
Bennem viszont erősen keserédes érzés kavarog és óráról órára keseredik. Tök jó, hogy kész van a feladattal, tényleg, még büszke is vagyok rá valahol és tagadhatatlan, hogy amikor ma megláttam, ahogy az ajtóban várt minket, a szívem ezerrel kezdett dörömbölni a mellkasomban, de közben... azóta egyszer sem hozta fel a csókunkat, de még csak nem is célzott rá. Ma valahogy más. Nem tudom megmagyarázni, hogy miben, de valami megváltozott, amitől én egyre inkább kétségbeesem. Nem akarom, hogy ennyire a hatása alá kerüljek, viszont képtelen vagyok elfogadni a bizonytalanságot, márpedig most határozottan bizonytalan vagyok. Lehetséges, hogy valóban ennyi volt? Megkapta a csókot, én is felkerültem a listára a lányok közé, akiket Nathan O'Brien valamilyen formában megszerzett és innentől kezdve minden száznyolcvan fokos fordulatot vesz? Más magyarázatot nem tudok találni arra, hogy az őszinteség mintapéldánya, a fiú, aki nem fél semmitől, mert mindent megszerez, amit akar és mindent az arcodba mond, amit csak gondol, miért kerülgeti a forró kását. A mi forró kásánkat, ugyanis ez kettőnkről szól és ő mégsem utalt arra, hogy egyáltalán szeretne róla beszélni. Megértem, ha nem a tesói előtt szeretné rendezni ezt, de amikor mosogattam az ebéd után, igazán odajöhetett volna legalább egy percre, hogy közölje velem, hogy szeretne majd róla beszélni, amint alkalmas lesz. De ez nem történt meg, sőt ehhez hasonló sem, mint mondtam, még csak nem is célzott mindarra, ami a hétvégén történt köztünk, amiből arra kell következtetnem, hogy már túl is van mindenen.
Ugyanakkor... képtelen vagyok ezt elfogadni, mert az a Nathan, akit megismertem, azt is elmondaná, ha ebben ennyi lett volna, közölné velem, hogy ne is számítsak folytatásra. És igaza van Shelley-nek, nem keresett volna minden nap, ha semmit nem jelentett volna neki a csókunk. Ugye nem tette volna ezt velem?
A francba is!
Eddig nem voltam dühös, mert tudtam, hogy nem szándékosan kerül és meg is értettem az indokát, de most, hogy itt vagyunk egy házban és így sem jutunk semmire, kezdek egyre frusztráltabb lenni, ahogy már mindent megkérdőjelezek benne és magamban is. Csak arra tudok gondolni, hogy nem ígért nekem semmit és hogy mekkora játékos is ő. Elvégre elmondta, hogy nem hoz a házukba lányt, mert innen nem tud kiosonni mellőle. Nathan nem az összebújós típus és ezt el kell fogadnom.
Veled mégis összebújt a hétvégén és reggel nem igazán akart elmenni mellőled - szólal meg a belső hangom, ami jelenleg kicsit sem segít abban, hogy megnyugodjak.
- A franc... - elharapom a mondatot, mielőtt kimondanám, mert rájövök, hogy Nicole itt ül mellettem és épp színez. - A franciakulcs - javítom ki magam, mire a pici felnéz a lapjáról és a két nővére figyelmét is felkeltem.
Meg kellene tanulnom visszafogni magam ilyen esetekben, de nem tehetek róla, néha ösztönösen kicsúszik a számon, amit gondolok. Ez általában nem baj, ha egyedül vagyok a szobámban mondjuk, de most roppant kellemetlen.
- Mi az a franciakulcs? - kérdezi a kicsi, felvonva az egyik szemöldökét.
- Az egy szerszám, prücsök, csak eszembe jutott, hogy apa a múltkor kereste és elfelejtettem neki reggel mondani, hogy láttam a garázsban - találok ki gyorsan egy mesét, amivel Nicole kíváncsiságát lenyugtatom, de a Rose-ét és Christináét határozottan nem.
Legalábbis gondolom, hogy erről árulkodik a felvont szemöldökük és a hümmögés, ami Rose-tól érkezik, utalva arra, hogy egy szavamat sem hitte el. Leszámítva azt, hogy az egy szerszám, mert az bizony tény.
- Mondd csak, Faith, minden rendben? - teszi félre a színezőt a lány, amit Nicole neki választott ki. - Mintha kicsit szórakozott lennél.
- És feszült - teszi hozzá Christina helyeslőn bólogatva.
Mintha én nem tudnám... az utóbbi napokban annyit pörögtem a hétvégén és azon, hogy vajon Nathan számára mit jelentett, hogy konkrétan csomók keletkeztek a nyakamban a stressztől. Marhára nem kellett volna belemennem ebbe, uralkodnom kellett volna a vágyaimon, hiszen a főnökeim egyik fiáról van szó, nem lett volna szabad hagynom, hogy megcsókoljon, még ha nem is rá kell vigyáznom a megbeszéltek szerint.
Most mit kellene erre mondanom? Nem, az idióta bátyátok teljesen kikészít idegileg? Ja, mert amúgy hétvégén csókolóztunk, amíg ti a másik szobában aggódtatok érte, majd együtt aludtunk, viszont azóta nem beszéltünk róla, mert a tesótok valamiért imádja kerülni ezt a témát?
Mondhatom, baromi jó magyarázat lenne. És kicsit sem lenne kellemetlen Nathan húgaival megbeszélni ezt, ugyan, dehogy...
- Persze, minden rendben van - szakad ki belőlem egy sóhaj -, csak kicsit kimerült vagyok, ez minden. Az egyetem fárasztóbb, mint azt gondolja az ember.
Teljes mértékben nem hazudok, ugyanis tényleg kezdem azt érezni, hogy felélem a tartalékaimat és kimerültem, de persze ezzel csak palástolni akarom mindazt, ami valójában nyomaszt. Már nem mintha Mr. Hokikirály megtudná, ha elmondanék a tesóinak mindent, ugyanis természetesen most sincs itt. Vagyis a házban itt van, de a srácok kértek egy kis videójátékozási időt, mielőtt egy mese közben megvacsoráznánk és - ki hitte volna - Nathannek is volt kedve hozzá, úgyhogy felment a srácokkal. Nem akarok önző lenni, vagy elszakítani a tesóitól, tök jó és jogos is, hogy az elmúlt napok után szeretne velük időt tölteni, de az bosszant, hogy engem két mondatra sem méltatott. Vagyis nyilván azért beszéltünk egymással, de nem sokat és nem is túl érdemlegeset, ebéd közben is folyamatosan a többieket beszéltette, amivel úgy nem volt baj, hogy érdekelt, hogy milyen napja volt az O'Brien gyerekeknek, de... hiányzik az a könnyedség, ami eddig volt, ahányszor csak beszéltünk. Most olyan, mintha tényleg kerülni akarná a beszélgetéseinket és ez fáj, bármennyire is nem akarom beismerni. Még egy érzelem, ami a keserűséget növeli...
- És ezt most még egyszer úgy, hogy legalább mi elhiggyük - biccenti oldalra a fejét Christina, összeakasztva a tekintetünket.
Látom rajta, hogy nem beszólni akar, hanem szimplán tényleg nem volt elég hihető, amit és ahogy mondtam, és aggódnak értem.
- Tényleg minden rendben - bólintok egy kicsit határozottabban -, csak máshol járok fejben - szakad ki belőlem egy sóhaj, s a tekintetem az órára siklik. - Megyek, elkezdem előkészíteni a vacsit. Segítetek, vagy maradtok színezni? - állok fel.
- Én segítek! - pattan fel a kicsi azonnal vidáman.
- Mi is megyünk - kel fel Rose is biccentve egyet, de amikor elindulok a konyhába, utánam szól. - Faith!
- Igen? - fordulok feléjük, ahogy hátrálok a konyha felé.
- Ha mégis szeretnél róla beszélni, szívesen meghallgatunk.
Halványan elmosolyodom, ahogy hálásan bólintok nekik, de amit Christina mond, azt nem bírom megállni nevetés nélkül:
- Csak mondd, hogy kinek a seggét kell szétrúgni és mi megtesszük - húzza ki magát.
- Jó, úgy lesz - szakad ki belőlem az a kacaj, bár nem tudom, hogy mit reagálnának, ha közölném, hogy a bátyjuk az a személy, akinek szét kellene rúgni a seggét.
Jó, talán elég lenne, ha csak egy kis értelmet vernének a fejébe. Nekem az is jó, ha a végén azt a választ kapom, hogy ennyi volt... fájna, de elviselném, mert még az is jobb lenne, mint ez a bizonytalanság. De próbálom nem felhúzni magam megint. Lehet, hogy, ha kettesben maradunk, akkor végre letisztázzuk mindazt, ami most köztünk van. Vagy éppen nincs, elvégre ez csak nézőpont kérdése és ahogy a keserédes érzés váltogatja bennem az érzéseket, úgy látom én is mindig másképp. Ha a csókból, az együtt alvásból, az összebújásból, az üzenetekből és abból indulok ki, hogy mennyire megnyíltunk egymásnak, azt mondanám, hogy van. Ellenben, ha azt veszem figyelembe, hogy napok óta csend van és most is úgy kerül, mint más a tüzet, akkor azt, hogy nincs. Úgyhogy veszek egy nagy levegőt és igyekszem azzal nyugtatni - vagy talán áltatni - magam, hogy ha kettesben maradunk, akkor Nathan végre elém áll és elmondja, hogy mi ez az egész. Másban most nem bízhatok. Csak remélem, hogy nem kell majd csalódnom.
- Kérdezhetek valamit? - pillantok a lányokra, miközben megterítünk.
- Persze - vágja rá Rose gondolkodás nélkül.
- Hogy-hogy sosincs ember itt, amikor jövök? Mármint, Cassandra azt mondta, hogy a szüleiteknek minden itthoni feladatra van embere, én mégsem találkoztam még rajta kívül senkivel. Vagy csak lemaradtam valamiről?
- A szüleink emberei nem laknak itt - rázza meg a fejét az idősebb lány.
- Valószínűleg anyáék attól tartanak, hogy akkor elüldöznénk őket, mint a bébiszittereinket - szól közbe Christina, elhúzva a száját. - A szakácsunk reggel és koradélután van itt, amikor mi suliban vagyunk, aztán hazamehet, a vacsorát csak elő kell készítenie, hogy a bébiszitter, jelen esetben te, este tálalni tudja. A takarítónőnk pedig reggelente jön, miután mi elmentünk suliba és van egy délelőttje kitakarítani mindent, a sofőrök pedig leginkább anyát és apát szállítják ide-oda, minket csak akkor, ha családostul megyünk valahova. Eleinte mindannyiunkat vittek suliba reggelente, de egyöntetűen elegünk lett ebből, úgyhogy nagy nehezen rávettük anyáékat, hogy hadd menjünk magunk, így is elég nagy feltűnést keltünk a nevünk miatt és épp elég fojtogató tud lenni a sajtó, nem kell, hogy még azzal is magunkra hívjuk az emberek figyelmét, hogy sofőrrel járunk a suliba.
Azt hinné az ember, hogy az O'Brien gyerekek élvezik azt a luxust, ami a szüleik által körül veszi őket, de minél több időt töltök velük, rájövök, hogy ők tökéletes ellennének egy fele ekkora házban, sokkal kevesebb figyelemmel is. Persze tagadhatatlan, hogy vannak dolgok, amiket élveznek - például a szép ruhákat a bálokon - de alapvetően megelégednének a normális körülményekkel is, főleg, ha az együtt jár azzal, hogy a szüleik elég időt töltenek velük. Nem is tudom, hogy egy szülő hogyan képes ennyire keveset foglalkozni a saját gyermekeivel. De persze ki vagyok én, hogy bárki fölött is ítélkezzek vagy pálcát törjek, úgy, hogy még csak egy gyerekem sincs, nemhogy több.
- Nem tudom, hogy ez számít-e - teszem a kezem Christina vállára és együttérzőn rámosolygok -, de minden korábbi ellentétünk ellenére, örülök, hogy nem adtam fel és én veletek lehetek.
Már kitapasztaltam, hogy Christina nem annyira az ölelgetős típus, éppen ezért lep meg nagyon, amikor pár pillanattal később, a karjaimba veti magát. Nem mond semmit, de tudom, hogy mit akar közvetíteni felém, így én is megölelem.
- Nagyon szerencsés a családod, hogy vagy nekik, Faith - néz rám Rose és a mosolyából, mintha hála sugározna, amit nem tudom, hogy annak szán, amit mondtam, vagy ahogy reagáltam Christinának, de nem is igazán számít, mert nekem meg az ő szavai esnek nagyon jól.
- Szerintem kedvelnének titeket - simogatom a húga hátát.
- Egyszer találkozhatunk velük? - néz fel rám nagy szemeivel Nicole, aki eddig Rose-nak adogatta az evőeszközöket.
Összehozni egy találkát az én családommal és az O'Brienékkel közösen? Nem egyszerű feladat, már csak ha a helyszín kérdőjelességét is nézzük, de őszintén nem bánnám, ha a szeretteim találkoznának velük. Még nem gondoltam ilyenbe bele, de talán nem is olyan rossz ötlet. Plusz, hogyan tudnék nemet mondani ennek a csöppségnek, aki mindig úgy néz rám, mint valami istennőre?
- Lehet róla szó, majd meglátjuk, rendben?
- Kisujj eskü? - totyog ide hozzám és felém tartja a kisujját.
- Kisujj eskü - akasztom bele az enyémet, aztán felemelem a picit a földről. - Üljetek asztalhoz, szólok a fiúknak, hogy kész a vacsi - segítem fel Nicole-t a székébe, a két lány pedig bólintva teszi, amit kértem.
Őszintén félek egy kicsit felmenni, de nem tehetem meg, hogy nem szólok nekik és nem is akarom megtenni, elvégre ez a munkahelyem, a fenébe is! Nem akarok a saját munkahelyemen parázni, csak mert elkövettünk egy kisebb botlást. Egy botlást, amit egy részem határozottan nem bánt meg és amelyik igen, az is csak a jelenlegi helyzet miatt.
- Srácok! - kopogok az ajtófélfán, amikor felérek Mike szobájához, ugyanis nyitva van az ajtó. - Előkészítettük a lányokkal a vacsorát, gyertek enni, kérlek!
- Egy pillanat, csak még szétrúgom a seggüket - vigyorodik el Nathan, mire belőlem kiszakad egy sóhaj.
Nem tagadom, hogy nem játszik bele a reakciómba ez a gáz szitu, ami most köztünk van, de nem tudok parancsolni magamnak, ahogy belépek a szobába.
- Állítsátok meg, majd a vacsora után befejezhetitek még ezt az egy kört, amíg mi eldöntjük, hogy mit nézzünk, de most gyertek, mert a lányok már lent várnak - lépek be a kép elé, amitől mind a hárman megpróbálnak elnézni mellettem. - Nathan, tedd le azt a kontrollert és húzzatok le enni! - nézek a fiúra és a hangom talán egy kicsit indulatosabbra sikerül, mint amilyenre terveztem.
Nem tudom, hogy Nathan mesélt-e bármit itt fent a két öccsének, de Jacob és Mike összenéznek, majd mind a ketten teszik, amit mondtam, nem próbálkoznak tovább. Nathan is érezheti, hogy valami nem oké, mert a szemében aggodalom csillan, ahogy leteszi a kontrollert és feláll a babzsákfotelból, majd elém lép.
- Hé, minden rendben? - fürkészi az arcom hevesen.
- Nem tudom - nyelek nagyot -, úgy van? Csak mert én is ezen gondolkoztam - nézek mélyen a szemébe, de ettől el is gyengülök.
És ezen csak ront, ahogy a szeme alatti sebre siklik a tekintetem. Elönt a bűntudat. Nathan arca azért sebes, mert engem védett. Miattam kapta be azt az ütést, én meg mérges vagyok rá, amiért nem hozza fel a hétvégén történteket... benne van, hogy tényleg csak arra vár, hogy kettesben legyünk.
Lehet, hogy velem van a baj?
Ahogy ez a gondolat bekúszik a fejembe, rögtön visszavonulót fújok.
- Faith...
- Nem érdekes - lépek hátrébb, kitérve a keze elől, ami az arcomhoz akart érni épp. - Menjünk enni, várnak a tesóid.
Nagyon remélem, hogy igazam van és csak addig tartja magában a gondolatait, amíg kettesben nem maradunk.

Kábé három órával később még nagyobb a feszültség köztünk, mint eddig, ugyanis végre kettesben vagyunk, de még csak meg sem említi a hétvégét. Egy részletét sem, nemhogy a csókot. Én tettem utalást rá vacsora közben is, de Nathan mintha csak zavarba jött volna, kerülte a tekintetem, ami nem tudom, hogy pontosan mit jelent. Most pedig nem is beszél hozzám, hanem a kanapén ülve rajzol. Vagyis eddig rajzolt, de egyre többször veszem észre, hogy csak néz, de a keze nem jár. Lehet, hogy végre ráveszi magát a beszélgetésre? A pulzusom gyorsulni kezd, miközben félre teszem a Kritika beadandómat és összeakasztom a tekintetünket.
Kizárt, hogy ő nem érzi a feszültséget köztünk, hiszen szinte kézzel tapintható. Szerintem már az is érezné, aki nem ismer minket. Ha valaki most teljesen véletlenül beesne az utcáról, tuti, hogy az lenne az első kérdése, hogy minden rendben van-e köztünk. Az biztos, hogy bennem egyre csak nő és percről percre nehezebb visszafognom magam, hogy ne hozzam fel a dolgot.
- Szerettem volna kérdezni valamit - köszörüli meg a torkát, feljebb csúszva a kanapén és leteszi a rajzos cuccát maga mellé.
Végre!
- Igen? - billentem oldalra a fejem, felvonva a szemöldököm, mire ő biccent.
Szerintem még sosem láttam így feszengni. Tényleg olyan, mintha zavarban lenne. Zavarba hoztam a magabiztos, megrendíthetetlen, Mr. Nembújokösszesenkivel O'Brient?
- Szóval... nem tudom, hogy hallottad-e, de lesz egy buli a hétvégén...
Ez komoly?
Megcsókolt, összebújt velem, megnyíltam neki, sebezhetővé váltam előtte és ő is megnyílt nekem, erre több napos várakozás után sem képes erről beszélni velem? Tényleg az az első, amint végre kettesben maradunk, hogy a hülye hétvégén esedékes buliról beszéljen velem?
Hát akkor kapja be!
Eddig nagyon tartottam magam, de most ezek után elönt a méreg. Edd meg, amit főztél, Nathan O'Brien!
- Tudom - szólok közbe -, Riven meghívott rá, vele megyek - veszem vissza az ölembe a laptopom.
Nem szeretem a mocskos játékokat, sem a "tegyük féltékennyé a másikat" lépéseket, de Nathan most kihúzta a gyufát nálam. Azt hittem, hogy tudunk felnőtt emberek módjára beszélni a történtekről, de ezek szerint tévedtem. Én meg azon stresszeltem, hogy biztos jó ötlet volt-e igent mondani Rivennek. Hát már biztos vagyok benne, kell egy Nathan mentes kikapcsolódás, bár minden jel arra utal, hogy Nathan is ott lesz a bulin, de ez nem jelenti azt, hogy vele is kell lógnom. Abszolút haverként tekintek Rivenre - vagy valami olyasmi -, de már nem bánom, hogy igent mondtam neki és ezután... valóban vele megyek majd, nem a tesóimmal, ahogy azt neki mondtam még a délután.
- Rivennel? - kérdez vissza döbbenten Nathan és látom, hogy az állkapcsa megfeszül.
- Igen - bólintok, tartva a szemkontaktust -, ma, amikor Shelley-vel voltam, összefutottunk és elhívott, én meg úgy voltam vele, hogy bulizom egyet a barátaimmal.
- A barátaiddal és Rivennel, aki minden alkalommal csorgatja rád a nyálát - jegyzi meg, oldalra biccentve a fejét.
- Nos, már megbeszéltük, hogy nem ő az egyetlen.
- Jaj, ne már, cukorfalat! Hiszen még csak nem is az eseted.
- Úgy tűnik, hogy mostanában az emberek egy csomó mindent tesznek olyanokkal, akik állítólag nem az eseteik - vágok vissza kettőnkre utalva.
- Tudod, hogy ez nem igaz, sosem volt az - túr idegesen a hajába. - Ne csináld már, Faith, komolyan Riven? Mi tetszik rajta, a "mindig tökéletesen áll a hajam" frizkó? Menj már!
Ha nem tudnám, hogy Nathan magabiztossága megrendíthetetlen, akkor azt hinném, hogy féltékeny, de most szerintem csak bosszantani akar. Esetleg a férfi egó játszik be a sértődöttség miatt, de csakis magának köszönheti. Négy napja volt bármilyen utalást elejteni legalább a csókunkról, de nem tette meg, most több órája is volt, hogy megbeszélje velem, de ez sem történt meg, helyette a hétvégi buliról kezdett el beszélni, akkor pedig kénytelen elfogadni a tényeket, miszerint nekem már van kivel mennem abba a buliba. Ha Nathan azt hiszi, hogy én is egy rajongója vagyok, aki simán térdre esik, mert rámosolygott, akkor nagyot téved. Nem tagadom, hogy kedvelem, ahogy azt sem, hogy ez a viselkedése rosszul esik, és az is tény, hogy a csókja úgy felrobbantotta a testem, mint még soha senki. De nem fogom magam ennyire könnyen adni. Nem könnyítem meg a dolgát és biztos, hogy nem hódolok be neki, ha ő egy kicsit sem hajlandó engedni. Nem kérek sokat, csak egy felnőtt beszélgetést, de úgy tűnik, hogy neki ez nem megy, úgyhogy nekem is be kell keményítenem.
- Riven rendes srác és vicces - szedem össze a cuccom, mert a telefonomon két üzenet is érkezik, az egyik a legidősebb bátyámtól, hogy kint vár a ház előtt, a másik pedig Nathan anyukájától, miszerint mindjárt itthon vannak. - Elígérkeztem neki és szeretném jól érezni magam a hétvégén - állok fel. - Most pedig, ha megbocsájtasz, felöltöznék, mert a szüleid bármelyik pillanatban hazaérnek, nekem pedig mennem kell, hogy lenyugodjak - indulok ki az előszobába, de utánam jön és elkapja a karom.
- Jön érted valaki? - fordít maga felé és ahogy a tekintetünk összeakad, nekem megremeg valami a hasamban.
- David már kint vár - felelem és érzem, hogy egy pillanat alatt kiszárad a torkom.
Miért nem tudja a csókkal kapcsolatos érzéseit is ilyen könnyen kimutatni, mint az aggodalmát? És miért nehezíti meg az én érzéseimet azzal, hogy aggódik, amikor épp haragudni próbálok rá?
- Kikísérlek majd - közli ellenkezést nem tűrőn.
- Biztos? Mostanában elég bizonytalannak tűnsz - húzom ki a karom a kezéből és gyorsan felveszem a dzsekim és a cipőm.
- Faith...
A szülei pont belépnek, mielőtt bármi többet is mondhatna, én pedig, amint a szokásos dolgokat átbeszéljük és megkapom a mai alkalomért a fizetésemet, már indulok is ki. Túl sok érzelem dúl jelenleg bennem, így egy perccel sem akarok tovább Nathan közelében maradni, mint amennyit muszáj.
- Faith, kérlek...
- Meg kell nyugodnom, Nathan - kapkodom a lábaim, amikor kiérünk a házból, de simán tartja a tempót. - Én csak... tőled mást vártam - nyelek nagyot a kocsihoz lépve és látom a szemén, hogy már ő is tudja, hogy másképp kellett volna. - Majd beszélünk, most menj be, mert megfázol. Jó éjszakát! - nyitom ki az ajtót és mielőtt reagálhatna, beszállok az autóba.
- Minden rendben? - kérdezi azonnal David.
- Kérnék egy kis időt, mielőtt erre válaszolok - szakad ki belőlem egy sóhaj, s látom, hogy Nathan addig nem megy be a házukba, amíg mi ki nem hajtunk az utcából.
Azért egy üzenet még befut tőle, hogy épségben hazaértem-e, csak hogy még jobban összezavarjon...

Nathan:
Olyan sokan vannak, hogy egy zsebkendőt sem lehetne leejteni. Nem meglepő, hogy a kampusz nagy része itt van, de valahogy nem számítottam ekkora embertömegre, miután nem valamelyik diákszövetség tartja a bulit. Bíztam benne, hogy kevesebben lesznek, hogy könnyebben össze tudjak futni Faith-tel, ugyanis ez a mai célom. Hiába pillantgatnak felém többen is csábítóan, hiányos öltözetet viselve, ma senki más nem érdekel, csak Faith, mert helyre akarom hozni a dolgokat. Ma már tudom, hogy nem a legmegfelelőbben intéztem azt, ami köztünk volt, de biztos, hogy helyrehozom. Már akkor rájöttem, hogy elcsesztem, amikor belekezdtem és megláttam a szemében a haragot, sőt, abban a pillanatban realizáltam, amikor felmentem az öcséimmel videójátékozni szerdán, de egyszerűen égett a pofámról a bőr, amiért így eltűntem a csókunk után. Azt hittem, hogy simán meg fogom tudni beszélni vele mindazt, ami történt, de aztán belenéztem a szemébe és még inkább elszégyelltem magam, úgyhogy gyáva módon elmenekültem. Pedig a francba is, én nem vagyok gyáva! Sok dolgot lehet rám mondani, igen, egy igazi seggfej vagyok néha, de gyáva, az nem. Gőzöm sincs, hogy Faith mit művel velem, de elérte, hogy megremegjek. És most nem a csókunkra gondolok, amitől úgy éreztem, hogy szétrobban a testem, hanem a határozottságomra. Tényleg úgy terveztem, hogy simán átbeszéljük vele a történteket, mégsem sikerült és, ami utána történt, csak még jobban kiborított, még ha én tudom is, hogy mi lett volna a célom azzal a beszélgetés indítóval...
Burkoltan, kicsit másképp - mondván, hogy egy csapattársam van ebben a cipőben - elmeséltem a húgaimnak a szitut, akik úgy kiborultak, hogy attól tartottam, hogy szétrúgják a seggem, csak mert megkérdeztem a véleményüket. Az a szívás abban, ha az embernek vannak lány testvérei, hogy ha csinál valami baromságot egy lánnyal és kikéri a tesói véleményét, akkor hozzá tudják vágni, hogy én mit tennék, ha egy srác velük tenné ezt. Velem is hasonló történt és ettől határozottan nem lettem jobban, de nem baj, mert átgondoltam és összeszedtem a tökeimet - most már tényleg - és elhatároztam, hogy helyrehozom, mert marhára nem akarok rosszban lenni Faith-tel. Kutyául érzem magam és hiányzik Faith a szarkazmusával, a velem való dacolásával és szemforgatásával együtt. Arról nem is beszélve, hogy megint meg akarom csókolni.
Úgyhogy ma elsődleges célom beszélni vele - bár komolyan nem most fogok vele tárgyalni a történtekről -, hogy lássam, hogy mennyire vágtam el magam nála, másodlagos pedig elkapni Rivent és közölni vele a szándékaim, ugyanis ez így tisztességes. Felesleges lenne tagadni, hogy nem vagyok oda a srácért, de akkor is szólnom kell neki, hogy le fogom csapni a kezéről a lányt, akire folyatja a nyálát. Ugyanis le fogom csapni, mert kizárt, hogy annyiban hagyom ezt Faith-tel.
- Azt a rohadt! - kerekednek el Eddie szemei, ahogy meglát valamit a hátam mögött, pontosabban a következő mondata alapján valakit és nem is akárkit. - Faith állati jól néz ki ma este.
Azonnal megfordulok, hogy lássam, s amint megpillantom, kiszárad a torkom, felgyorsul a szívverésem és a barátom a nadrágomban ébredezni kezd.
Az "állati jól néz ki" enyhe kifejezés, ezt bizonyítja az is, hogy ahány pasi elmegy mellette és megbámulja, utána megigazítja magát alul. Rivennek, aki épp valami piát ad neki, épp hogy ki nem esik a szeme. Kedvem támad minden csávót eltüntetni a házból, hogy senki ne méregesse, de tudom, hogy nem tehetek ilyet. Plusz nem is tudnék, mert Faith teljesen megbabonáz és úgy érzem, hogy képtelen vagyok megmozdulni.
A lábaira szaggatott fekete farmert vett, ami úgy rásimul a formás fenekére és lábaira, amiket magassarkúval hosszabított meg, mintha csak rá öntötték volna. Felül egy világoskék dekoltált felső feszül rá, kiemelve az igéző szemeit, a hasizmát és a melleit. De ha mindez nem lenne elég, a feszes copfja által még jobban látszik a gyönyörű arca, az ajkaira pedig vörös rúzzsal hívja fel a figyelmet. Nincs rajta extrás smink, csak a rúzs, spirál és szemceruza, mégis ezerszer szebb - és dögösebb -, mint bármelyik csaj itt, akin profi szintű smink van.
- Vigyázz, öcskös, folyik a nyálad! - szól be a bátyám vigyorogva, mire bemutatok neki. - Mi lenne, ha odamennél beszélni vele? - lép mellém megveregetve a vállam.
Természetesen Nathaniel pontosan tudja, hogy mi történt szerda este. Miután Faith elment tőlünk és beszéltem a húgaimmal, még átmentem hozzá, mert annyira kész voltam, hogy muszáj voltam beszélni vele. Tőle is végighallgattam - jogosan - hogy egy idióta vagyok, de aztán nagy szerepet játszott abban, hogy véglegesen összeszedtem magam és hogy most elszánt vagyok.
- Van valami köztetek? - néz rám Louis felvonva az egyik szemöldökét.
Na igen, a barátaimnak még nem meséltem el mindazt, ami az utóbbi egy hétben történt, leginkább azért, amiért Faith-re sem volt időm: a hülye projektmunka miatt. A szemem alatti sebre is csak annyit mondtam, hogy jó okom volt verekedni és gyakorlatilag győztesen jöttem ki belőle. Szerencsére akkor nem is nagyon firtatták, mert idegesek voltak a beadandó hirtelen megváltozott időpontja miatt, de már igazán kijárna nekik egy magyarázat.
- Leginkább mosolyszünet jelenleg - szakad ki belőlem egy sóhaj. - Egy kicsit összekuszálódtak a dolgok az elmúlt egy hétben. Én meg szarul kezeltem a helyzetet - vonom meg a vállam elhúzva a számat.
- Ember, ha te nem mész oda hozzá, akkor én fogok - fenyeget meg Eddie még mindig a lányt bámulva, mire tarkón vágom.
- Ne folyasd már rá a nyálad! - szólok rá bosszúsan.
Éppen elég, hogy látom, hogy Riven - és mindenki más - hogyan néz rá.
- Bagoly mondja verébnek! - vág vissza bemutatva. - De most komolyan, haver, mi tart vissza attól, hogy odamenj hozzá?
Mondjuk a tömeg, ami körbeveszi.
Faith épp egy nagyobb társaság közepén áll, ami a barátaiból, a testvéreiből és a tesói barátaiból áll. Nem is a sok ember az oka annak, hogy nem nyomulok máris rá, hanem az, hogy van egy olyan érzésem, hogy Faith marhára nem örülne most annak, ha odamennék hozzá, hogy beszélni szeretnék vele. Azért jött, hogy jól érezze magát, nem azért, hogy egy csapat ember előtt - akik között nem mellesleg ott vannak a tesói, akik kiherélnek, amiért nem kértem engedélyt a barátságunk ellenére - kérném meg, hogy beszéljünk kettesben. Annál kínosabb nincs is, mint amikor mások árgus szemekkel figyelik, hogy mi sül ki egy esetleges drámából. Ezzel most nem azt mondom, hogy Faith drámázik, igazat adok neki, csak azt, hogy marhára nem így akarom ezt intézni. Viszont arra jó, hogy kiderítsem, hogy épp mennyire utál a bénázásom után.
- Menjünk oda, de ha bármelyikőtök egy szót is szól arról, hogy beszélni akarok vele négyszemközt, akkor azt kicsinálom - közlöm velük a sörömből kortyolva, de még mindig nem tudom elszakítani Faith-ről a tekintetem.
- De hát beszélni akarsz vele - nevet fel a bátyám, mire küldök felé egy gyilkos pillantást.
- Lehet, de nem így - mutatok végig az embereken. - Nem mindenki előtt és biztos, hogy nem előttetek, idióták! - mutatok be a barátaimnak, akik tettetett komolysággal bólogatnak, hogy engem idegesítsenek. - Rosszabbak vagytok, mint a tinilányok.
- Mondja a srác, aki nem mer odamenni egy lányhoz - vág vissza Eddie.
- Mondtam, hogy menjünk oda, csak ne hozzátok fel a kettőnk dolgát - forgatom meg a szemem.
- Jól van, apu, haladjunk! - indul meg Eddie határozottan Faith felé, mi pedig követjük őt.
Amíg köszönünk a barátinknak - Faith tesóinak és Brendonnak - és bemutatkozunk az ismeretleneknek, látom, hogy Riven erősen figyeli minden mozdulatom. Nem tudom, hogy mit hisz, hogy majd megcsókolom Faith-et, amikor tudom, hogy vele jött, de nagyon szúr a tekintetével. Persze nem lenne ellenemre a dolog, de most nem ez a szándékom.
Ahogy Faith-re nézek, a tekintetünk összeakad. Szívem szerint megölelném, de nem tudom, hogy mit reagálna, így türtőztetem magam.
- Nagyon jól nézel ki - nyelek nagyot, hogy megnedvesítsem a torkom.
- Köszönöm - enged el egy halvány mosolyt.
Ezt jó jelnek veszem és azt is, hogy a szeme csillogása nem változott, ahogy farkasszemet néz velem. Sem a benne lévő vágy, amit azzal is igazol, hogy az alsó ajkába harap, mielőtt elkapná a tekintetét.
- Jól, mint mindig - lép mellé Shelley, majd koccint vele és lehúzzák, ami a kis poharukban van. - Hallod ezt? - csillan meg a szeme, ahogy megszólal a hangfalakból egy One Direction szám. - Nem tudom, ki tette ezt, de erre táncolni kell! Jössz velem? - pillant Faith-re.
A lány egy másodpercre rám néz, majd vissza a barátnőjére és nagyot nyelve bólint egyet.
- Igen, menjünk - kapaszkodik Shelley-be, majd a poharait a szekrényre teszi és behúzza a barátnőjét a parkettre.
Követem őket a tekintetemmel, ahogy belépnek a többi, leginkább nő közé, akik a One Directionre tombolnak. Faith arcán hatalmas mosoly jelenik meg, ahogy Shelley mond neki valamit és táncolni kezdenek, amitől a mellkasomat elönti az a melegség, ami mindig, amikor mosolyogni vagy nevetni látom.
- Az amiatt a barom miatt van, aki rámászott a húgunkra hétvégén? - szakít ki a Faith-et való bámulásból Shawn, ahogy a levegőbe bökve a szemem alatti sebre mutat.
Ösztönösen odakapok, aztán realizálom is, hogy a "barom" kire utal.
- Ja, Andreas - kortyolok a sörömből, mielőtt megint felhúznám magam azon a... barmon. - Igen, de ne aggódj, ő sokkal rosszabb állapotban hagyta el az estélyt - vigyorodom el.
Nem tudom, hogy Faith mennyit mesélt el a hétvégénkből otthon - bár abból ítélve, hogy megvan még a farkam, a csókunkat valószínűleg nem - és bár határozottan nem az Andreasszal történt dolgok a kedvenceim arról a napról, tagadhatatlan, hogy állati jó érzés volt behúzni neki, még ha a szüleim le is csesztek miatta később.
- Faith mesélte a dolgot - száll be a beszélgetésbe Mark is, mire David bólint.
- Köszönjük, hogy vigyáztál a húgunkra - néz mélyen a szemembe, amire én is egy biccentéssel válaszolok.
- Nem is jutott eszembe, hogy ne.
- Szóval Faith volt a nyomós okod, aki miatt verekedtél - vonja le a következtetést Louis a szemembe nézve.
- Andreas rámászott, kétszer is, pedig Faith elég egyértelműen nemet mondott neki, nálam meg elpattant valami. Ha Nathaniel nem szed le róla, akkor valószínűleg egészen más helyzet állna fenn. De egy pillanatra sem bántam meg, hogy behúztam neki, sőt, nagyobbat kellett volna adnom. Az őseim azóta nem állnak velem szóba, de lássuk be, nem olyan nagy változás, vagy veszteség ez - iszom ismét a sörömből egy keserű nevetés után.
Anya és apa konkrétan levegőnek néz kábé, ha összefutunk, eddig is feszkós volt a helyzet velük, de szerintem most tényleg végleg elvágtam magam náluk. Persze nem mintha annyira izgatna, mert állati igazságtalanul kezelték a helyzetet és éppen ezért én sem igazán akarok velük szóbaállni, de a tesóim miatt azért bánt a dolog, tudom, hogy ők nagyon megijedtek, meg nekik nem kellene még több feszültséget kapniuk általunk, de azt hiszem, hogy ez már egy olyan helyzet, amit egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen lehetne helyrehozni. Nem tudom, hogy valaha lesz-e normális kapcsolatom a szüleimmel, de most ez marhára nem is izgat, nem azért jöttem, hogy a komor gondolatok maguk alá gyűrjenek, hanem, hogy jól érezzem magam és láthassam Faith-et. Leginkább a második indok miatt...
- Miket mesélt még Faith a hétvégéről? - kérdezem gyorsan témát váltva, mielőtt bárki reagálni tudna. - Ezt leszámítva jól érezte magát?
Ezúttal a nővére reagál először egy bólintással.
- Azt mondta, hogy a tesóitok mintha közelebb kerültek volna hozzá, meg, hogy jól táncolsz - mosolyodik el jelentőségteljesen.
- Meglep, hogy hagyott vezetni - jegyzi meg Shawn, mire felkapom a fejem.
- Miért olyan meglepő?
Mázli, hogy Adrien beszélgetésbe keveredett a társaság másik oldalán Rivennel és a jelek szerint nem hallják, hogy miről van szó nálunk, mert kétlem, hogy Riven odalenne ettől a témától. Már nem, mintha engem annyira izgatna, valószínűleg meg fog utálni, amint beszéltem vele - ami a Faith-tel való beszélgetésemmel ellenben még ma megtörténik - ugyanúgy utálni fog, de nem kell előre tüzet csiholni.
- Faith nem szokta hagyni bárkinek, hogy vezesse - rázza meg a fejét a lány ikertestvére. - Csak azoknak hagyja, akikben tényleg megbízik.
- Rajtunk és apán kívül csak Leonnak hagyta, de hosszú idő után - helyesel Mark is bólogatva.
Egyszerre tudnék vigyorogni és idegesen fújtatni. Előbbit azért, mert hagyta, hogy vezessem tánc közben, az utóbbit pedig azért, mert mindezek után így elcsesztem.
Az estélyen poénkodtam ezzel, de nem tudtam, hogy valóban ekkora jelentőséggel bír mindez. Azt hittem, hogy nem teljesen komolyan mondja azokat a tánccal kapcsolatban, sejtelmem sem volt, hogy másnak még soha nem hagyta, hogy vezesse. Pedig elnézve, ahogy most táncol és emlékezve arra, hogy hétvégén hogyan tette, nem lehetne oka szerénykedni. Persze az öcsémmel is táncolt, de valami azt súgja, hogy az a tánc nem bírt akkora jelentéssel, mint a miénk. Főleg, ha belegondolok abba, ahogy rám nézett és ahogy a testünk reagált a másikéra. Olyan volt, mintha egy másik világba kerültünk volna. Amúgy is sokat jelentett nekem, de ezután az információ után csak még inkább becsülöm azt a táncot, amiből azóta is várom a repetát.
A One Direction szám lassan véget ér és egy Camila Cabello dal érkezik a helyére - hihetetlen, hogy mindezt tudom a húgaim miatt -, amire azt hiszem, hogy a lányok visszajönnek hozzánk, de nem ez történik. Helyette Faith felém néz és a tekintetünk megint összeakad.
So you want me now? That's funny
'Cause you didn't give a - back then...
A szemei azt üzenik, hogy ez most nekem szól, gyakorlatilag beolvas Camila Should've Said It című számával és jogosan, bár nem hiszem, hogy ő kérte ezt nekem.
Nem bírok magammal, a poharamat a bátyám kezébe nyomom.
- Bocsássatok meg, de Faith a hétvégén ígért még egy táncot - magyarázom, majd Rivenre nézek. - Remélem, nem bánod - kacsintok rá, aztán meg sem várva a válaszát, elindulok a lány felé, aki ahogy realizálja, hogy felé megyek, elfordul és megpróbál menekülni, de sikerül elkapnom a kezét és megpörgetve magamhoz húzni.
Faith a mellkasomnak ütközik a hátával, majd lassan felnéz rám a válla fölött.
- Menekülsz? - kérdezem az elvált ajkaira pillantva, majd óvatosan pörgetek rajta még egyet és ismét magamhoz húzom, amitől a kezei a mellkasomra kerülnek. - Ha jól emlékszem, tartozol még egy tánccal.
- Hadd találjam ki - nyel nagyot - Ed Sheeran után Camila Cabello a kedvenced.
- Folyton lebuktatsz - forgatom meg a szemem. - Ez van, imádom Cami számait - felelem tettetett komolysággal, mire Faith ajkai megremegnek, ahogy elfojt egy mosolyt.
Oké, nincs veszve minden. Haragszik, de határozottan van remény arra, hogy rendbe hozhatom. Nem csak, hogy van remény, hanem helyre fogom hozni és kész.
- Ezért kaptál el most, mert feltétlen táncolnod kell a dalaira? - vonja fel a szemöldökét.
- Persze! Ahogy meghallom bármelyik számát, a csípőm mozogni kezd - vigyorodom el, amitől Faith-nek megint le kell küzdenie egy mosolyt.
Meg fogom törni ezt a haragot köztünk.
- Már mindent értek - bólint, miközben felsimít a mellkasomon.
A pulzusom gyorsulni kezd és biztos vagyok benne, hogy ezt ő is érzi és látja.
- Egyébként csak magadnak köszönheted, nem kellett volna idehívnod.
- Egészen biztos vagyok benne, hogy nem hívtalak ide.
- Dehogynem - vezetem feljebb a kezem a hátán, majd hátradöntöm és egy félkört leírva a testével, visszavezetem egyenesbe. - Ahogy elindult a zene, rám néztél. Nekem címezted.
- Nem vagy te egy kicsit egoista? - nevet fel szarkasztikusan. - Nem küldtem neked számot, nem minden rólad szól.
Szívesen megkérdezném, hogy ha ennyire kivan rám, akkor miért is táncol most velem, de nem feszegetem a húrt.
- Nem mondtam, hogy kifejezetten te küldted nekem, de az biztos, hogy ahogy megszólalt, rám gondoltál.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz - rázza meg a fejét és megpróbál eltávolodni, de ahogy az ujjaim a derekába mélyesztem, a teste megremeg és még közelebb kerül hozzám.
Még mindig reagál rám. Nem múlt el az, amit érez, ezt bizonyítja a teste reakciója és az, hogy a szemében heves tűz ég, ahogy rám néz. Nekem ma csak az volt a célom, hogy mindezt megtudjam.
- Ugyan, cukorfalat, mind a ketten tudjuk, hogy igazam van - simítom meg az orrommal a halántékát és magamba szippantom az isteni illatát, amitől a légzése megakad. - De jó, beszéljünk valami másról.
- Na az nagyon megy neked, mindig mindenről beszélni, csak arról nem, amiről kéne - vág vissza a szemét forgatva, majd hátat fordít nekem és úgy táncol tovább.
Oké, ezt határozottan megérdemeltem.
- Arról is beszélni kell, hogy Riven jó gardedámod-e ma este - simítok végig a combján a füléhez hajolva és a kezemet finoman felfelé vezetem a testén. - Ha nem, akkor szívesen összekócolom a haját - morgom a fülébe, amitől Faith libabőrös lesz.
Az én pulzusom is az egekben van és a testem lángol, ahogy Faith illata minden pórusomba belopja magát és a teste az enyémnek simulva mozog azzal tökéletes összhangban.
- Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy féltékeny vagy. De ugye az nem lehet, hiszen te tökéletes vagy és nem aggódsz a holnapon, nem igaz? Főleg nem egy nő miatt - néz rám a válla fölött, de a dal következő sorainál Rivenre pillant, mielőtt visszanézne rám:
Baby, he fell from grace
Landed right in your place
Kiss me so many times
That I forgot your taste
Nem tudom, hogy Riven lát-e minket, de az biztos, hogy Faith direkt feszegeti a határaimat.
- Valóban tökéletes vagyok - nézek a szájára.
Basszus, annyira meg akarom csókolni, hogy az már szinte fáj. Jelenleg az sem érdekelne, ha utána a három Montgomery fiú vágná le a farkam, amiért rányomulok a húgukra, csak arra tudok gondolni, hogy mennyire mennyei volt megízlelni Faith ajkait. Hallani akarom, ahogy megint felnyög, ahogy a nyelvünk összegabalyodik.
- Tudod - fordul ki elém - talán nem én kértem ezt a számot neked, de határozottan passzol a helyzetünkhöz - közli, miközben a szemében harag csillan.
Oké, eddig is megőrjített, de ezzel a haraggal vegyes vággyal a szemében, teljesen kikészít. A barátom a nadrágomban egyre inkább ki akar szabadulni, de tudom, hogy most minden józan eszemre szükségem van.
- Talán az alapkoncepció miatt úgy tűnik, hogy így van, de kapásból három dolgot is megcáfolnék - lépek közelebb hozzá és a kezem az arcára simítom, mire ő nagyot nyel.
Legalább annyira küzd magával, ahogy én magammal, egyszerűen látom rajta.
- Csupa fül vagyok.
Képtelen vagyok nem elmosolyodni.
- Egy, biztos vagyok benne, hogy Riven egyszer sem csókolt meg, nemhogy többször. Kettő, még mindig emlékszel a csókomra, az ízemre és az érzésre és te is legalább annyira akarsz repetát, mint amennyire én. És három - simítom meg finoman az alsó ajkát és ahogy a rúzs megmarad, rájövök, hogy csókálló, amit visel, amitől csak még inkább nő a kísértés, így inkább a füléhez hajolok, hogy ne veszítsem el a fejem -, már azelőtt akartalak, mielőtt Riven egyáltalán ismert volna téged és azért jöttem táncolni, mert megint a karjaimba akartalak zárni - morgom a fülébe, s ő újra megborzong.
Látom, hogy hatalmasat nyel és nehezére esik hátrébb lépni, de megteszi. Néhány pillanatig csak néz a szemembe, de aztán megint hátrál.
- Ki kell mennem a mosdóba - fordít hátat nekem, majd valahol a tömegben megtalálja Shelley-t és a karjába kapaszkodva távoznak a lépcső felé.
Szívem szerint utána mennék, de van egy olyan érzésem, hogy most jobb, ha nem mászom a nyakára, így jobb híján marad a társaságunk. Illetve mégsem, mert amikor visszaérek, megtudom, hogy Riven kiment a konyhába valami italért. Asszem, hogy ennél jobb alkalmam nem lesz, úgyhogy én is a konyha felé veszem az irányt.
- Hé, ohm, Riven - lépek mellé kissé sután -, tudunk beszélni?
- Az attól függ - fordul felém, miközben valami gyümölcslevet önt a poharába, mert gondolom ő sofőrködik ma így, hogy Faith vele jött -, most én is válaszolhatok, vagy megint elvonulsz, mielőtt reagálhatnék.
Nem bírok parancsolni az arcizmaimnak, így vigyorra görbül a szám. Lehet, hogy mégsem annyira rosszfej ez a srác?
- Azért ebben a helyzetben ezt igazán megértheted - biccentem oldalra a fejem.
- Megértem - bólint - Faith remek lány, kedvelem...
- Látom - szúrom közbe.
- ... valószínűleg más helyzetben én is hasonlóan léptem volna, mint te - fejezi be a mondatot.
- Éppen erről akarok veled beszélni, mert így tisztességes - fonom keresztbe a karjaim a mellkasom előtt. - Ahogy te is mondtad, Faith remek lány és látom, hogy hogyan nézel rá, vágom, hogy kedveled, hiszen elég nehéz lenne őt nem kedvelni, de jobb, ha tudod, hogy nem fogom megkönnyíteni a helyzeted - rázom meg a fejem. - Nem te vagy az egyetlen, aki kedveli és amíg úgy látom, hogy van esélyem, addig bizony próbálkozni fogok nála, szóval kötsd fel a gatyád - közlöm vele.
- Ez minden? - vonja fel a szemöldökét, mire bólintok, de aztán eszembe jut még valami.
- Ha nem vigyázol rá ma este, vagy valaha megbántod, akkor véged van.
Mintha Riven ajkai megremegnének, ahogy visszatart egy nevetést.
- Ezt majd észben tartom - bólogat összevont szemöldökkel, ahogy elsétál mellettem.
- Valamelyikőtök körbe is pisili majd a húgomat, hogy megjelölje a területét, vagy addig azért nem mentek el? - lép mögém Renée, amire azonnal felkapom a fejem.
- Most jön az a rész, hogy kiherélsz itt a konyhában? - nézek a szemébe oldalra biccentett fejjel.
- Nem terveztem ilyet tenni - rázza meg a fejét. - Hallgatózni sem akartam, csak valami piáért jöttem, nem akarok belefolyni ebbe az egészbe, amíg Faith nem kér ilyesmire - veszi el a vodkát a pultról. - Viszont most szólok, hogyha ez a kis farokméregetésetek bármilyen hatással lesz a húgomra, akkor elmondom neki ezt az egészet és biztos, hogy kiheréllek titeket. Nem akarom, hogy Faith-nek bármilyen bántódása essen, világos, szépfiú? - akasztja újra össze a tekintetünket komolyan. - Látom, hogy hogyan nézel rá és azt is, hogy ő hogyan néz rád, de, ha megbántod, vagy csak egy kis kárt is okozol neki, akkor véged van.
- Ebben nem is kételkedtem - mosolyodom el, újabbat bólintva, majd én is elindulok vissza.
- Nathan! - szól utánam a legidősebb Montgomery lány.
- Igen?
- Tényleg kérlek, hogy vigyázz rá, rendben?
Nagyot nyelek, hogy a lehető leghatározottabb legyen a hangom:
- Ígérem.