A temetés után minden folyt a maga medrében, visszaállt az életem a régi kerékvágásba. Az elkövetkezendő hetekben folyamatosan új bentlakók érkeztek, pár idős embert elvitt a családja máshová, vagy pár alkalommal sajnos előfordult haláleset. Pörgés volt, egy percre sem álltunk meg – egy kívülálló nem is gondolná, mekkora melóval jár egy nagyobb idősek otthonában dolgozni – , én magam tanulgattam, tapasztalatot szereztem és ugyanúgy untam az életem, mint eddig és azóta se jöttem rá, mit fogok kezdeni magammal a jövőben, hiszen volt még pár tervem ezen a munkahelyen kívül is. Be kell vallani őszintén, Taehyung csempészett egy kis változást a szürkeségbe, kicsit feldobta a monotonitást és hiányzott, bár ezt inkább annak tudtam be, hogy szükségem volt kilépni a komfortzónámból, de így volt rendjén, mi még barátoknak sem lettünk volna jók, hiszen nem egy utat tapostunk.

A Kim bácsitól kapott Yin medált minden egyes nap hordtam, mint egy ereklyét, gyakran markomba fogtam, magamhoz szorítottam és reméltem, majd segít nekem irányt mutatni hosszútávon.

~~~

Fáradtan, borzalmasan szétdurrant lábakkal, le-lecsukódó szemekkel, zombi módjára léptem be a lakásba. Anya még nem volt otthon, az öcsém meg nem jött ma haza, mert apánál aludt, tehát egyedül lehettem egy kicsit. Nem akartam délutáni szundit, mert biztos lett volna, hogy éjjel kukorékolni fogok, így jobb híján felléptem a közösségi oldalamra és azt böngésztem nagy lendülettel. Éppen rettenetesen beleéltem magam egy könyvismertető olvasásába, amikor hirtelen elsötétült a képernyő, majd újra kivilágosodott és egy idegen telefonszám jelent meg a kijelzőn. Nagyon meglepődtem, nem voltak olyan fontos barátaim, hogy bármelyiknek meglegyen a telefonszámom, a munkahelyről meg soha nem keresett senki. Gondoltam, mit árthatok ezzel, talán olyan ember hív, akinek nem mentettem el a számát vagy éppen fontos ügyről van szó.

- Igen, tessék?

- Yejin-sshi? - a hang hallatán deja vu-m támadt, de nem tudtam volna megmondani ebben a kómás állapotomban, hogy hol és mikor találkoztam az illetővel. Abban az egyben voltam biztos, hogy az emlékeim frissek voltak a hangot illetően.

- Elnézést, de kivel beszélek?

- Ó, ne haragudj a modortalanságomért, Taehyungie anyukája vagyok. Tényleg nagyon sajnálom, a fiamtól halásztam el a számodat, őszintén remélem, nem követtem el nagy illetlenséget! - hogy kicsoda?

- Üdvözlöm. - köszörültem meg a torkom és automatikusan biccentettem egyet neki, hiába nem látta, tipikus koreai berögződés volt ez. A nő hihetetlenül kedves volt, mégis úgy éreztem, komoly tisztelettel tartoztam neki. Lehet, azért, mert akaratom ellenére is kamuztam a hülye fia miatt. Mégis miféle bunkó paraszt hazudozik a saját szüleinek, akik felnevelték, akikkel szemben mélységes alázatot kellene mutatnia? Persze, Kim Taehyung, ki más? - Megtudhatom, miért hívott? Esetleg baj van? Történt valami, ami...

- Dehogy, semmi baj nincs, nagyon aranyos vagy, hogy így érdeklődsz. Használod a medált? Örülsz neki?

- Igen, minden nap rajtam van, nagyon nagy becsben tartom. Bár megköszönhetném Kim bácsinak, hogy ilyen gyönyörű ajándékot adott!

- Ne aggódj, lesz még alkalmad köszönetet mondani neki, ha eljön a megfelelő idő, de reméljük, addig még eltelik pár évtized. - nevette el magát. - Térjünk is a témára, amiért felhívtalak. Jelenleg Szöulban tartózkodom a férjemmel, bevásárlást tartunk. Arra gondoltam, leülhetnénk négyen egy kávéra, csak hogy egy kicsit kiszakadjunk a buta munka és szürke hétköznapok világából. Na meg remek lehetőség az ismerkedésre, túl rövid és túl alkalmatlan volt az idő legutóbb!

- N-négyen? Hogyhogy négyen? - ez elég hülye kérdés volt utólag elnézve. Vajon ki lehet a negyedik személy, aki Taehyung szüleivel találkozik?

- Hát persze! - nagyon jókedvűnek tűnt, bárcsak én is elmondhattam volna magamról ugyanezt. - Boldoggá tennétek, ha végre rendes körülmények között láthatnálak titeket együtt, nem pedig egy gyászos temetésen. Nem volt valami vidám kezdés, pedig én biztos vagyok benne, hogy indíthattunk volna szebben is, egy ebéddel vagy vacsorával.

- Nem is tudom, asszonyom, én-...

- Hívj csak Anyukának!

- A-anyuka, én nem tudom, hogy ez jó ötlet-e. Úgy értem... - egyszerűen nem bírtam ezt. Hogy volt képes Taehyung hazudni a szüleinek? Borzalmasan rosszul éreztem magam, hogy ez a kedves nő ennyire megszeretett, mint a fia barátnőjét, és akkor én még kiszúrtam a szemét egy ekkora ökörséggel. Most azonnal be kellett volna vallanom neki mindent, de nem vitt rá a lélek, hogy így megalázzam. - Taehyung és én nem...

- Nézd, Yejin-sshi. - sóhajtott fel gondterhelten a vonal másik végén. - Tudom, hogy ő egy bonyolult férfi, sajnos a csapattársaitól is volt már szerencsém hallani, hogy megváltozott, komorabb lett, nehezen kezelhető. Tény és való, sok családi és személyes atrocitás érte, az is közrejátszhat, hogy elfáradt a rengeteg utazástól, szerepléstől és színészkedéstől, hogy nem adhatja önmagát. Még nem vagy anya, de egyszer meg fogod érteni és látni fogod, amit én látok. Tae mindig az én pici fiacskám marad és nem tudtam elmenni amellett, ahogyan nézett rád. Melletted energikusabb és jobban érzi magát. Nem erőltetném a találkozót, ha nem lennék biztos a dolgomban. Egyszer-kétszer hozott haza barátnőt, de... Jaj, titeket az Isten is egymásnak teremtett!

- Anyuka...

- Kérlek, Yejin-ah! Nálad jó kezekben van! - éreztem, hogy meg fogom még bánni a döntésemet, de olyan szívszorítóan könyörgött nekem, annyira kétségbe volt esve, hogy egyszerűen nem bírtam tovább.

- Rendben.

- Köszönöm. - hallottam a nő hangján, hogy megkönnyebbült, és egy picit én is úgy éreztem, hogy valamennyire azért jót cselekedtem. Bár ez sovány vigasz volt a bűntudattal szemben, ami átjárta a lelkem.

Szét fogom cincálni Taehyungot.