- Hogy lehetsz ilyen idióta?! - meredtem villogó szemekkel Taehyungra, mikor sikeredett végre valahára félrevonulni vele. Már sötétedett, mire abbamaradt a hagyatéki tárgyalás és a családtagok is lerótták a kötelező köröket. Nagyjából hét óra lehetett, de nem volt még alkalmam előkapni a telefonom, hogy ellenőrizzem, mert állandóan beszélnem kellett valami kíváncsiskodóval, akit az érdekelt, ki és mi vagyok én pontosan. Bevallom őszintén, akár bunkóság, akár nem, mérhetetlenül fárasztott, főleg az ezredik ilyen kérdéskör. Haza akartam már menni és aludni, csak Taehyug még ebben is keresztbe tett nekem, csak úgy sugárzott belőlem a harag, amit meg sem próbáltam palástolni. Ő csak vállat vont flegma stílusban.

- Ne halj bele, csak azért csináltam, mert a szüleim nem szállnak le rólam.

- Mi az, hogy nem szállnak le rólad? - értetlenkedtem.

- Nézd, ez bonyolult és nem is gondolom, hogy az egész sztori rád tartozik. Két testvérem van még, de mindkettő késői gyerek és csak az egyik fiú. Én vagyok a legidősebb és lassan harminc évesen már rágják a fülemet, hogy ideje megállapodnom, mert az idol élet is véges. Persze igazuk van, nem csinálhatom ezt örökké, a katonaság is itt lebeg a fejem felett. Bőven elég, ha ennyit tudsz.

- Ezért kapóra jöttem én?! - pislogtam rá hüledezve. - Nem gondolhatod komolyan, hogy ezt hosszútávon beveszik. Teljesen hülye vagy. Előbb-utóbb kiderül, hogy soha a büdös életben nem kellenél nekem, nemhogy még gyereket is szüljek...

- Ne aggódj, te se vagy a szívem csücske, és úgy sem fogsz a családom közelébe kerülni többé, mert nem lennél rá méltó, hogy a barátnőm legyél. - vágta oda idegesen. Annyira felcseszte az agyam, hogy akaratomon kívül cselekedtem és lekevertem neki egy pofont. Még magamat is megleptem vele, mekkorát csattant és, hogy a helye milyen gyorsan bepirosodott Taehyung szoborszerűen tökéletes arcán, de elégtétellel töltött el az a döbbenettel vegyült méreg, amivel megtelt a tekintete. - Ilyet többet ne merj csinálni. - nézett rám vészjóslóan, miközben tenyerét a sértett pontra emelte. Ez az, fájjon csak annak a seggfejednek!

- Miért, mit fogsz tenni? Eltöröd a kezem? Olyan mélyre azért csak nem süllyedhetsz. Vagy félted a kis idol pofikádat? Szánalmas vagy!

- Én vagyok a szánalmas? - köpte. - Nem is tudom, ki az, aki hagyta, hogy egy ilyen magamfajta szánalmas alak intézze el az utazását költségek nélkül. A végén nehogy kiderüljön, hogy ugyanolyan számító kis fruska vagy, mint a munkatársaid.

- Ne vegyél egy kalap alá velük! - sziszegtem. - Nem kellesz sem te, sem a hírneved vagy a pénzed, sőt, egyedül fogok innen hazamenni! Örülj, hogy tekintettel vagyok az édesanyád gyászára és nem megyek oda kitálalni, mint bármelyik "számító fruska"! A sajtóról nem is beszélve...

- Oké, megtalálod az ajtót, legalábbis remélem, annyi eszed még van. - bólintott, aztán fogta magát, sarkon fordult és egyedül hagyott. Én pedig úgy éreztem, most jött el a pillanat, hogy tényleg elköszönjek mindenkitől, mert további keresnivalóm nincs itt.

~~~

Nem is tudom, mit gondoltam, mikor mérgemben csak úgy eljöttem mindenféle helyismeret vagy akár legalább egy nyamvadt térkép nélkül. Még a telefonom GPS alkalmazása sem működött rendesen itt, mert elment térerő. Taehyung apukája persze marasztalni próbált és kért, hogy legalább addig maradjak, míg a sofőr értem nem jön, de nyilván voltam elég idióta, hogy büszkeségből és makacsságból visszautasítsam. Taxi erre a szegényebb környékre nem nagyon járt, az idő hidegre fordult, rajtam meg összesen egy vékony kabát volt, meg a szoknyám. Azt sem tudtam biztosan, hogy pénzem maradt-e még, de feleslegesen rágódtam rajta, mert mire eljutottam gyalog a vasútállomásra, este kilenc volt és a következő vonat indulását egy órával későbbre írta ki a gép, plusz-mínusz fél óra késéssel. Remek. Nem elég, hogy tízig itt fogok dekkolni, de már alig voltak az állomáson és még fáztam is.

Valamiért a sírás is erőt vett rajtam, potyogtak a könnyeim a tehetetlenségtől és csalódottságtól, na meg a Kim bácsi miatt érzett gyásztól. Bántottak Taehyung szavai, bár én is bőven adtam neki az ívet. Tényleg olyan idióta kis liba lennék? Tényleg ugyanolyan vagyok, mint az összes többi pénzéhes vagyonhajhász? Kiskoromban is megkaptam apától, hogy kövér vagyok, ne egyek annyit, úgysem fogok kelleni senkinek, és a többi. Érthető okokból nagyon félénk lettem a fiúkkal kapcsolatban, megfelelési kényszerrel és szorongással küzdök, és akkor itt van ez a barom, aki még meg is erősíti bennem, hogy nem csak számára nem vagyok méltó, de senki másnak sem. Igen. Egy szánalmas emberi roncs vagyok.

Hirtelen ajtónyílást hallottam, majd egy pár cipő fékezett le előttem. Felemeltem hát a fejem, hogy lássam, ki akarnak-e rabolni vagy csak üldözési mániám van, de egyik sem. A baromarc állt előttem teljes életnagyságban, mérges tekintettel.

- Te normális vagy? Itt csövezel az éjszaka közepén?!

- Mit érdekel az téged? Nemsokára indul a vonatom, úgyhogy nem kell aggódnod, hogy anyuci vagy apuci lecsesz, amiért magamra hagytál. Húzz vissza és ne is találkozzunk többet.

- Istenem, hogy te mekkora idióta vagy. - forgatta a szemét. - Állj fel, mert fel fogsz fázni.

- Nem a te dolgod.

- De az én felelősségem.

- Felnőtt vagyok, nem szorulok rá senki felügyeletére.

- Oké. - sóhajtott, majd megfogta a karomat és felráncigált álló helyzetbe, majd kényszerített, hogy kifejezetten szép szemeibe nézzek. - Én sajnálom, hogy úgy beszéltem veled, mint egy...

- Kutyával? Lábtörlővel? Felmosóval? Kurvával? - soroltam a lehetséges variációkat.

- Ja... - morogta. - Nem kellett volna felkapni a vizet egyikünknek sem. Nem megoldás, ha szavakkal dobálózunk, amiket később megbánhatunk.

- Nem kaptam volna fel a vizet, ha te nem... - a mondat ezúttal félbemaradt, mert Taehyung magához húzott és szorosan átölelt, miután egy kabátot terített a vállamra. Pislogni is elfelejtettem, és véletlenül az orromba kúszott az édeskés, férfias illata, aminek hatására automatikusan behunytam a szemem.

- Csak ne tűnj el többet.

Mi ütött ebbe? Megszállta a szentlélek? Vagy ő is szívén viseli a nagypapája kérését?

Fura gyerek ez a Kim Taehyung.