Kim bácsi a délután folyamán elhunyt, még az volt a szerencse, hogy Taehyung egy órával előtte elhagyta a kórházat valami hirtelen közbejött, halaszthatatlan ügyre hivatkozva. Persze amint értesítették az esetről, azonnal visszafordult.

Sosem gondoltam volna, hogy évek múltán is újra elkövetem azt a "hibát", hogy ennyire közel kerüljek egy bentlakóhoz, de úgy tűnik, nálam ez nem megy. Megtörténik újra és újra, mint valami rohadt karma, soha nem fogok megváltozni és nem tudom, örülnöm kéne-e ennek... rengeteg hátránya van ám az empátiának.

Taehyung egy szót sem szólt hozzám, csak a folyosón telefonált valószínűleg a szüleinek mindenféle zokogás, könnyek vagy önsajnáltatás nélkül - nyilvánvaló, hogy a férfiak nem szeretik kimutatni a fájdalmukat -, én pedig végeztem az ilyennel kapcsolatos teendőimet; ezt-azt segítettem kitölteni, pakoltam, kidobtam a felesleges infúziós palackokat, leltároztam és a többi és a többi. Áldottam a szerencsémet, hogy egyik idióta munkatársam sem lábatlankodott itt, mert amilyen kedvem volt jelenleg...

- Beszélhetnénk? - meglepetten fékeztem le a folyosó közepén és fordultam Taehyung felé. Azért eléggé megsajnáltam, mert látszott rajta, próbálja férfiasan tartani magát, de a szemek és az arc nem hazudnak. Beleegyeztem hát és egy félreeső sarok felé biccentettem, hogy menjünk inkább oda. - Először is köszönöm, hogy vigyázott a nagyapámra. Sokat jelentett neki.

- Nincs mit. Részvétem... - mosolyogtam halványan.

- Másodszor... ez az öné. - itt egy levelet húzott elő a dzsekije zsebéből - kivételesen eltekintek attól a ténytől, hogy mindig furán öltözködik -, amire az én nevem volt írva. Az írás elég reszketeg volt, szinte láttam magam előtt, ahogy Kim bácsi nagy nehezen, hatalmas koncentrációval kanyarítja a betűket a papírra. - Szerette volna, ha ezt odaadom, ezen felül pedig azt is, ha eljön a temetésére.

- H-hogy én? - kerekedtem ki a szemeim, mire Taehyung határozottan bólintott egyet.

- Nagyon közeli kapcsolatban volt önnel, ami, ha jól tudom, nem megengedett egy ápolónál. Mégis mellette volt, leste minden kívánságát és még az én személyemet is simán leszerelte. Szóval ha eljönne...

- Elmegyek. - vágtam rá azonnal.

- Menni fog, hogy egyedül felszálljon a vonatra és Daeguig utazzon? - vonta fel a szemöldökét kétkedően.

- Hát az már nehezen. De megoldom, ígérem!

- Adja meg a számát.

- Mi?

- A számát. Adja meg, hogy elérjem, vagy ön elérjen engem, ha esetleg probléma adódik vagy nem találja a menetrendeket.

- Kösz Mr. Lágy természet. - morogtam és előhalásztam a telefonom a köpenyem zsebéből. Miután lediktáltam a számot, Taehyung elköszönt, én pedig az órára nézve elkönyveltem magamban, hogy tíz perc múlva lejár a munkaidőm és az éjszakás még mindig sehol.

~~~

Otthon persze megállás nélkül sírtam a szobámban és artikulálatlanul panaszkodtam anyának, aki együttérzően simogatta a hátam az ágyam szélén ülve.

- Kincsem, ez az élet rendje. A bácsi idős volt már, csodaszép kort megélt. A családja biztosan úgy fog rá visszaemlékezni, ahogy megérdemli.

- Tudom. - szipogtam. - De úgy megszerettem. Annyi mindent mesélt a régi időkről, a házasságáról... mintha én is visszamentem volna az időben.

- Egy ember csak akkor hal meg igazán, ha már nem lesz, aki emlékezzen rá. Ezt ne felejtsd el. - mosolygott és egy puszit nyomott a fejem búbjára. - Megyek, felhívom az öcsédet, hogy mikor szándékozik hazatalálni.

Miután anya kiment, eszembe jutott Kim bácsi levele, amit még az éjjeliszekrényre pakoltam egy órával ezelőtt. Kíváncsian, szememet törölgetve bontottam fel a "Yejin kisasszony" feliratú borítékot, majd olvasni kezdtem.

"Kedvesem!

Nagyon köszönöm a sok gondoskodást, amit kaptam öntől, sok nővérke megirigyelhetné magácskát. Sajnos az én időm rövidesen lejár, de ne tessék szomorkodni.

Azért írom ezt a levelet, mert van nekem egy unokám, Taehyung. Egy nagyon híres csapatban van, de nincs sem felelősségtudata, ami pedig az eszét illeti, hírből sem hallott róla. Mostanában elég gorombának tűnhet, de ez csak azért van, mert nagyon kötődött hozzánk, pláne a feleségemhez. Miután az én drága Yeeunom eltávozott közülünk, borzasztóan magába zuhant és ez most is így lesz.

Nagyon szépen kérem, segítsen neki! Olyan jószívű fiú, egyáltalán nem rossz ember ő, csupán nem tudja, hol az otthona. Szüksége van egy stabil pontra és én biztos vagyok abban, hogy maga tökéletes lenne hozzá.

El sem tudom mondani, mennyi mindenért köszönettel tartozom. Magácska arra született, hogy segítsen másokon, de ne engedje kihasználni! Nem kerülte el a figyelmemet, hogy túl érzékeny, de találja meg az egyensúlyt!

Továbbá, van valami, amit szeretnék magácskára hagyni, de ez csak a temetés után derül ki. Nem sok, ám mutatni fogja az utat.

Őszintén kívánom, hogy legyen gyönyörű élete, nekem már ideje találkoznom az én Yeeunommal.

Sok szeretettel, Kim Taesun"

Még a sírást is abbahagytam, annyira ledöbbentett a levél. Mélyen meghatott, hogy ennyire bízott bennem és az volt az utolsó kívánsága, hogy pátyolgassam az idióta unokáját.

De itt volt a kérdés, hogy hogyan vigyem mindezt végbe? És mi az a dolog, ami majd vezeti az utamat?