Mivel már majdnem két éve az idősek otthonában dolgozom, elég megbízhatónak találtak arra, hogy én magam bonyolítsam le a beszélgetéseket Kim bácsi unokájával anélkül, hogy bárki a számba adná a szavakat. Ismerős volt nekem valahonnan az ürge hangja, de sosem kérdeztem tőle személyes, túlzottan pofátlan dolgokat, csupán biccentett, amikor meghajoltam előtte és tájékoztatást kért arról, milyen állapota van az öregnek aznap. Az arcát takaró maszkot és a baseball sapkát soha, semmilyen körülmények között nem vette le magáról, egész lényét titok övezte, valószínűnek tartottam, hogy esetleg politikus csemete vagy örökös lehetett. A többiek elmondása szerint a férfi minden nap meglátogatta a nagypapáját, bár sosem egyforma időben.
Szerdán példának okáért reggel toporgott a folyosón, pénteken viszont akkor érkezett, mikor nekem lejárt este a munkaidőm, szóval gyakran elkerültük egymást. Ez ment az első látogatásától számított egy hónapon keresztül, aztán minden megváltozott másodpercek leforgása alatt.

Kim bácsi állapota egyre súlyosabbá vált, szondán kezdtük táplálni, mert egyébként nem bírta volna sem megrágni, sem lenyelni a szilárdabb ételt, gyakorlatilag éhen halt volna. Az aktuálisan kihelyezett ügyeletes orvos minden lehetséges napon vizitelt nála, megemelték a gyógyszeradagját, tíz szem után már meg nem tudtam mondani, pontosan mennyit porcióztak ki az adagolóba, úgy jojózott rajtuk a szemem.

Egyik nap éppen visszatértem az ebédből, mikor a műszakvezető, Ahyoung trappolt felém egy kisebb tálcányi kötszerrel és injekcióval.

- Jó, hogy jössz, Yejin-sshi! Rád bízhatom ezeket? Nagyon el kéne mennem telefonálni az orvosért, mert Lee asszony elesett és azt hiszem, szépen megzúzódott a könyöke. – darálta gondterhelten, mire sóhajtva megcsóváltam a fejem. Gyakran előfordult az ilyesmi, ha valamelyik idős önkényesen útnak indult.

- Öhm... persze. Kinek adjam be? - pillantottam az előkészített fecskendőkre és ragasztóra. Az előírás világosan megszabta, hogy minden gyógy- illetve kötszer csomagolására kötelező ráírni valamit, amivel azonosítjuk a beteget, legyen az egy kórtermi ágy száma, egy név, vagy születési dátum. Ezen viszont semmi nem volt és ezért óriási lebaszás jár, ha valaki észreveszi. Nem csodálkoztam volna rajta, ha a főnökasszony teljesen „véletlenül" erre járkálna valami random ellenőrzésre a kedves kollégáim jóindulatának köszönhetően.

- Kim úrnak a kettesbe. Pontosan kiszámoltuk az adagokat, úgyhogy lassan nyomd be mindet, de ügyes kislány vagy te és ezeket már tudod. Aztán cseréld ki légyszi' a ragasztást a branülön és a kötést is a szondán! Ja, és lefolyt az infúziója, kösd be a másikat, ott van az éjjeliszekrényén.

- O-oké. - a kutyának meg tessék, ugye?

- Még valami. - itt már bizalmasabban lejjebb vette a hangját, mint mindig, amikor pletykálkodni akart. - Bent van vele az unokája. Nem tudom, ismered-e, de megkérte az otthont, hogy teljes diszkrécióval kezeljük a látogatásait. És tudom, nektek azt tanítják az iskolában, hogy ki kell küldeni ilyenkor a hozzátartozót, de ez a pasas nagyon különleges, maradjon csak bent. - ja, különleges. Itt mindenki az, zsenikém, nem tűnt fel?

- De mi van, ha nem tetszik neki a képem és mindenbe beleköt? - kezdtem el rögtön aggódni, ugyanis előfordult már, hogy egy-egy rokon rám förmedt, hogy mit képzelek, hogy ilyen fiatalként teszek-veszek a családtag körül.

- Semmi probléma nem lesz. - mosolygott rám biztatóan. - Nem úgy ismertelek meg, mintha leblokkolnál, ráadásul meg kell tanulnod kezelni a kiemelkedő helyzeteket is. Csak ügyesen! – persze, véletlenül sem csak azért nyalsz ennyire, mert el akarod passzolni a kellemetlenséget.

~~~

- Szép napot kívánok! - hajoltam meg, mikor beléptem a helyiségbe és észrevettem az emlegetett személyt. Már meg kellett volna szoknom őt, sőt, meg is szoktam, de eddig még egyszer sem nézte végig, ahogy dolgozom, és az eddigi viselkedése alapján nem feltétlen néztem ki belőle, hogy szó nélkül hagyja a hibákat.

- Jó napot. - rekedtes, mély hangján köszönt, valószínűleg rengeteg lány bugyiját varázsolta már le ezzel. Kár tagadni, az első találkozásnál majdnem az enyémet is.

- Nézd csak, itt a kedves nővérke, Taehyunggie. - Kim bácsi szemei boldogan csillantak fel, és hiába beszélt nagyon nehezen, nem hagyta abba addig, míg az egekig nem dicsért. - Minden otthonba csak ilyen ápolónők kellenének! És nézd, milyen csinoska!

- Ugyan már... - motyogtam vörös pofával, szinte éreztem, hogy a Taehyung nevű egyén tekintete lyukat égetett belém.

- Mi van azokban a fecskendőkben? - kérdezte.

- Hát... – a tálcán lévő tárgyakra pillantottam és gondolatban visszapörgettem a fejemben a gyógyszeres táblán olvasottakat. Nagyon égő lenne, ha kiderülne, mennyire nem vagyok képben. Ideje lenne a sarkamra állni és elutasítani, mikor ilyeneket sóznak rám. – Fájdalomcsillapító, antibiotikum, fulladáscsökkentő és vízhajtó...

- A vízhajtó minek?

- Hát mert... a nagypapa bal lába rendkívül felvizesedett, amit a kezelőorvosa ezzel a terápiával próbál enyhíteni. Biztosan konzultált már a doktorral Kim úr betegségeivel kapcsolatban. – egy pár másodpercig szemeztünk egymással, mire végre elengedett a tekintetével és rábólintott a dologra.

- Oké. Csinálja.

- Kim bácsi, én ezeket most beadom önnek, aztán kicserélem a ragasztóját, és kap egy új infúziót. - próbáltam figyelmen kívül hagyni a srácot, és ugyanúgy csacsogni az öreggel, mint általában. A probléma az, hogy az emberek a helyzetek kilencven százalékában erősen frusztrálttá válnak, ha figyelik őket munka közben és simán elcseszik a legkönnyebb feladatot. Egyfajta vizsgadrukk.

- Már megint valami lónyálat adnak?

- Igen. - nevettem el magam és nekiláttam a feladatomnak. Leszedtem a kiürült palackot, lassan beadagoltam az injekciókat, majd újra ragasztottam a branült. Ezután felkerült a friss palack, amiben a felirat szerint Kálium volt, tehát a cseppszámot is lassabbra tekertem, körülbelül a normális sebesség felére. - Nem fáj, nem csíp, nem szúr...? - soroltam, de Kim bácsi megrázta a fejét.

- Minden nagyon jó, kedvesem.

- Rendben. - mosolyogtam rá. - Szeretne még valamit?

- Egy kis vizet, ha lenne olyan kedves...

- Majd én hozom. - pattant rögtön Taehyung, leemelte a poharat az éjjeliszekrényről, majd hozzám fordult. - Velem jönne egy kicsit?

- Hogy én? M-máris! - felkapkodtam a szemetet azzal a szándékkal, hogy akkor már ki is dobom, de a folyosón megállított a férfi.

- Remélem, nem azért tünteti ki ekkora figyelemmel őt, mert hozzám akar közelebb férkőzni. - bámult rám szigorúan.

- ... Mi van? - igen, ez marha értelmes kérdés volt, de mit hordott ez itt össze?

- Nem ismer engem?

- Kéne? - meredtem rá csiga szemekkel.

- Akkor ez esetben vegye úgy, hogy nem mondtam semmit. Köszönöm, hogy gondoskodik a papáról. - azzal sarkon fordult és visszament a kórterembe - ahol amúgy is volt csap -, hogy töltsön végre egy kis vizet abba a pohárba.

Ez hülye.